Halálakor a portugál miniszterelnök nemzeti gyászt rendelt el. A csönd egy igazi világsztár életének végét jelezte, aki nemcsak egy teljes műfajt formált saját képére, de magát Portugáliát is: az országról és népéről bennünk élő, uralkodó közhelyek (melankolikus, elvágyódó, álmodozó népség) elsősorban az általa és rajta keresztül sikerre vitt fado nyomán alakultak ki. A Nemzeti Panteonban nyugszik népének nagyjai mellett. Életének filmvászonra és mesekönyvbe kívánkozó narratíváját saját maga alkotta meg - olyan erővel és tudatossággal, hogy máig megkerülhetetlennek látszik. Jellemző, hogy születésének napját is ő választja meg - utólag.
Mese, mese, mátka
A kis Amália da Piedade Rodrigues világra jöttét ugyanis senki nem tartotta megjegyzésre érdemesnek. Szülei 14 hónapos korában visszamentek vidékre, hogy felneveljék a másik hét gyereket. Amália szigorú nagyanyjával és álmodozó, történeteket mesélő nagyapjával marad. Lisszabonban, a Tejo melletti negyedekben cseperedik fel, nagy szegénységben. A házban bolhák és csótányok, a tetőn lyukak. Iskolába három évig járhat, de 12 éves korától már dolgoznia kell. Varr és vasal, majd gyümölcsöt árul a piacon. És közben énekel. Kisgyerekként aprópénzt és édességet kap egy-egy dalocskáért, később pedig felfigyelnek rendkívüli hangjára, és az egyik utcai felvonuláson szólistaként léphet fel. Innen minden csodaszerűen gyorsan történik. Az első meghallgatásra 18 évesen megy el, de az esemény elmarad, mivel a riválisok Amália részvételének hírére egytől egyig visszalépnek. A második alkalommal egy külön neki írt dallal szögezi a székbe a zsűrit. Egy évre rá már az egyik vezető lokál szerződésben álló csillaga. Minden véletlenül, az én teljes passzivitásom ellenére történt velem - nyilatkozza később több ízben. De híre szájról szájra jár, a törékeny és visszahúzódó lány húszévesen már a címlapokon szerepel. Közben nem kíméli az élet: első szerelme meggyötri, Amália patkánymérget eszik, alig éli túl. Ezek után házasodnak össze - el lehet képzelni; három év huzavona után szétválnak. De fájdalma csak növeli hangjának erejét, és hamarosan az egész világ a lábai előtt hever. A gyümölcsáruslány tíz év múltán filmsztárként és külföldi turnék ünnepelt dívájaként tündököl. A nép gyermekéből egy nemzet hangja, Portugália büszkesége lesz, a született tehetség diadalának, a fado nagyságának jelképe.
A fenti Hamupipőke-sztorinak kétségkívül nehéz ellenállni, ráadásul az életrajzi tények szintjén még nagyjából igaz is. Nemcsak a gyerekközönségre hangszerelt képeskönyvek, a rajongói honlapok és a megbízhatóan felszínes külföldi sajtó veszi át ezt a retorikát, de az énekesnőről készült monográfiák is nehezen szabadulnak tőle. Pedig a rózsaszín szemüveget félretéve könnyen látható a tudatos önmenedzselés és művészi program éppúgy, mint a salazari propagandagépezet kéznyoma. A fado pedig tényleg általa lett világhírű, de vélhetőleg a műfaj sematizálódásában, illetve jövedelmező exportcikké és turisztikai látványossággá "silányodásában" is (bár akaratlan, de) nagy szerepe volt.
Ez a jellegzetes városi népdalforma ("a portugál blues"), melynek eredetéről számos elmélet van, biztos tudás nincs, a 19. század közepétől virágzott. Romantikus, bohém világ volt ez, amelynek gazdagsága lenyűgöző a tanáraikat profán gúnydalokkal fricskázó coimbrai egyetemistáktól az őrült szerelmet megéneklő lisszaboni tragikákig. A múlt század harmincas éveiben a (finoman szólva) konzervatív diktatúrában kezdődik meg a fado intézményesülése és átváltozása. A salazarizmus idején élték aranykorukat a "fado házai", ahol az egyszerű emberektől az elitig mindenkit kiszolgáltak a cenzúra által ellenőrzött, de művészileg kreatív zenészek. A fado fokozatosan vált félvilági, ferde szemmel nézett népmulatságból szakmává és nemzeti jelképpé. Ekkor lett az énekes, a fadista sztárrá. A műfajtól eleinte idegenkedő Salazar propagandafőnöke, António Ferro, a Szellem Politikája (Política do Espírito) név alatt futó kultúrprogram kiötlője látta meg a népszerű dalokban az ideológiai térítés fontos médiumát, majd nem sokkal később a jó sors a kezébe adta a tökéletes eszközt: Amália Rodriguest.
Fado, Fátima, foci
Nem volt ő politikus alkat. Ő csupán énekelni akart, mondta mindig, és ebben talán hihetünk is neki. De a sajtó, a lemezpiac, a rádió és a mozi egyidejű, radikális terjedése idején első számú sztárrá váló, már a negyvenes években sokat parodizált rajongást kiváltó énekesnő épp kapóra jött a rendszernek. A Fado, História d'Uma Cantadeira című, önéletrajzi ihletésűnek mondott filmben szeret és szenved, keresztet vet és a hazáról énekel, miközben a férfiak bajszukat pödrik, a nők meg persze sírnak. Épp ilyen filmekre volt szüksége a "három f" (fado, Fátima, futebol), tehát a nemzeti érzés, a vallásosság és a férfias erények szentháromságát meghirdető salazari "új államnak" (Estado Novo). Amália filmszerepéért rögtön állami kitüntetést kapott, és hamarosan állandó programpontja lett az országimázst építő Nemzeti Propagandahivatal külföldi diplomáciai rendezvényeinek. Állami ünnepeken lépett fel, az estorili kaszinóban Európa arisztokráciáját szórakoztatta, körbeturnézta a gyarmatbirodalmat. Közéleti szerepet nem vállalt, nem adott politikai nyilatkozatokat, sok ellenzéki barátja volt - szerepléseivel mégis sokak szemében hitelesítette a rendszert. Érdekes koreográfiát mutat a Sol magazinban idén, november közepén napvilágot látott, halála előtt készült interjúja, ahol leszögezi, hogy ő mit sem tudott a politikai foglyokról, a sok szörnyűségről, a közéletet nem ismerte, nem is érdekelte, de a kérdések nyomán gyorsan kiderül, hogy közben azért Salazarért mint emberért rajongott, többször találkoztak is, ahogy utódjával, Marcello Caetanóval is kimondottan jó kapcsolatot ápolt.
"Nem a politikai nézetek vagy a tettek érdekelték. Azokat a politikusokat szerette, akik kellőképpen tisztelték őt, kedvesek és udvariasak voltak vele" - véli Jean-Francois Chougnet, a Museu Berardo művészeti igazgatója. A kurátorként korábban a Centre Pompidou, a Musée d'Orsay és más vezető francia múzeumok munkatársaként dolgozó művészettörténész két éve irányítja a legfontosabb lisszaboni kortárs gyűjteményt. "Különös tapasztalat volt külföldiként kiállítást szervezni egy nemzeti ikonnak. Hónapokig kutattam, és azt láttam, hogy mindenhol ugyanazok a közhelyek ismétlődnek. Aztán, amikor kész lett, sok baloldali barátom azt mondta, hogy 'nézd, én nagyon kedvellek, de nem teszem be a lábam egy Amáliáról szóló tárlatra'. Ennek ellenére kétszázezer látogató felé közelítünk." A nagyszabású kiállítás - a megemlékezési kampány egyik legfontosabb eseménye - alkalmat ad a nosztalgiázásra, tehát lehet nézegetni a ruhákat, a képeket, lehet venni amáliás szappant és hűtőmágnest, de jut hely a ma már nevetséges reklámplakátoknak és kortárs képzőművészek provokatív reflexióinak is. A politikai szerep azonban nincs kitárgyalva. Talán azért, mert Chougnet maga is bizonytalan. Nem gondolja Amáliáról, hogy bárkit vagy bármit önként (ki)szolgált volna (a kiállítás címe: Coração Independente, azaz "független szív"), viszont azt sem, hogy egy ilyen mértékig tudatos és okos asszony ne látta volna át a helyzetet.
"Természeti jelenség, ösztönös művész, naiv zseni - ez a kép él az emberekben. Pedig az igazán zseniális az volt, ahogy ez a rendkívüli ember kitalálta és megcsinálta önmagát, és még a hatvanas éveiben is képes volt újragondolni az imázsát. Sok száz fotóját láttam, és egyetlenegy sem volt, ami ne lett volna kontrollált, ne lett volna célja." A francia szakember elismerésére Amália már karrierje elején rászolgált, sőt: főleg akkor. Bár hangja iskolázatlan volt, újszerű technikája lenyűgözte a közönséget. Az improvizatív készség mellett a magánhangzók elnyújtott éneklésével hozott újítást, míg az általa bevezetett, vállra borított fekete sál mára kötelező kellék, a hátravetett fejjel, csukott szemmel éneklő fadista pedig képeslaptéma lett. Ennél is fontosabb, hogy költők megzenésített verseit adta elő a szövegírók zöngeményei helyett, Camõestól a kortársakig. A dalszerzőkkel szerencséje volt, de maga is jegyez számokat és szövegeket (némelyik nem is olyan rossz). Repertoárja a latin világ zenéjének széles skáláját foglalja magába, tangót, flamencót és szambát énekelt, játszott operettben, énekelt angolul, franciául és olaszul, de a világhírt, a Brazíliától Japánig mindenhol egyöntetű kritikai és közönségsikert a fado hozta meg neki.
Aki ma fadót énekel, az vagy Amália köpönyegéből bújik elő, vagy annak a takarásából igyekszik kitörni. A fadobárok és a rádiók közönsége ilyesmire kíváncsi, nem érdeklik az évszázados hagyományok "kitérői", az "igazit" akarja, és az igazi fado külföldön és Portugáliában egyaránt: Amália Rodrigues. Ma már lehet mosolyogni az előadásmódján, cikizni a szövegeit, a pózait, de attól még sokak (nemcsak a mai fadisták többsége, de Björk, Alison Goldfrapp és mások) példaképe és nemzeti kincs marad. Egy nép lelkének énekese? Portugália szimbóluma? Ha igen, hát éppen ellentmondásosságával, olykori felszínességével - és mindenekelőtt a múlt kibeszéletlenségének a jelképeként lehet azzá.
