Vannak bizonyos hangulatok, amikről az ember nem beszél. Már nem beszél - egészen egyszerűen azért, mert mára mindent elmondtak róla, de legfőképpen általa. Ellenben e "minden" kifejezést - az egzakt tudományok kivételével, például a művészetek területén - helyes valamiféle pillanatnyi állapotnak tekinteni, még akkor is, ha adott esetben fennáll időtlen idők óta. Mert ugyan mindnyájan kergetünk olykor vagy gyakran is utánjátszó hangulatokat, érzeményeket, viszont a legritkább esetekben beszélünk róluk, jobbára csak intimus körülmények közt, vallomásos alapon. Egy filmrendező mit is tehetne mást - még akkor is, ha (érdemei szerint) a világban legmagasabb polcon jegyzett maesztró az illető -, mint az ilyen, vallomásos dolgait az "elmondom hát mindenkinek" minimum megengedő intimitásával kezelni. S ez jelen filmművünk voltaképpen döntő kérdése: miről is vall itt Stephen Frears? Pláne miért?
Mert ugyan Párizs az Párizs - a Grands Boulevards és minden más is fényárban áll, és a gomblyukamban virág terem vagy valami más... De avval mégsem mehetünk haza a moziból, hogy sej, ha Horváth Tivadar élne még, szegény, micsoda videoklipet vágathatna ebből az egész estés filmből (azt olvastam, 92 perc - sokkal hosszabbnak tűnt). A szalonok és budoárok, a szecesszió és flegma depresszió, a rongyő, szilvuplé és papülapadón, a mondén, sőt mondain élet e némileg (teljesen) gátlástalan - bátran vagy pimaszul repetitív - költeményéből. Valamit egészen biztosan gondolni is kellett. S a vallomás lehetőségét sem egykönnyen adjuk fel.
A kurtizánokról (konkrétan a harsány tündöklésükről és a pihe-puha bukásukról) szóló Chéri egyik jelenetében feltűnik Anita Pallenberg - nekem ez a jelenet a stáblista volt, de kellett lennie egy másiknak is. E méltán híres művésznőről s főként műpártolóról nem is annyira a kurtizánok, mint inkább a Rolling Stones ötlik fel az idők távolából. Volt időszak - állítólag - a "banda" pályáján, amikor a koncert végén nem adtak ráadást, amikor nem a közönség ovációja kényszerítette ki a Satisfactiont. Talán Stephen Frears a kollegina mellett felléptethette volna valamelyik "fiút" is, hogy nyilvánvalóbb legyen, nem valami régen tett - s mint minden ilyen: extrémül elhamarkodott - ígéret szárba szökkenésének, egy ráadásnak vagyunk kényszerű tanúi. Nehéz szabadulni a képtől, melyen a Veszedelmes viszonyok premierjén kapatosan bankettező direktor odahajol művésznője vállára, s a fülébe súgja: húsz év múlva... újra megcsináljuk.
Mert ha ezt számításba sem vennénk, aligha maradna másra gyanakodni, mint hogy Michelle Pfeiffer annyira elégedett volt legutóbbi - számos mások szerint sikertelen - visszatérési kísérletével, az Anyád lehetnék című "romantikus vígjátékkal", hogy menten rendelt magának még egyet belőle, ezúttal kosztümös, európai kiszerelésben. Ez az "európai" jelző bőséges tartalmakat képes lefedni a hollywoodi nyelvben, de leginkább mégis Párizst takarja, s valami ideát magasan jegyzett, odakint pedig max. főkomornyiki státuszban kezelt filmalkotót hozzá - mint ezúttal (is). És még talán valami - akkora (ex)sztárnak, mint Michelle Pfeiffer - kijáró bónuszt is, mely ebben az esetben az irodalmi matéria lenne. A gondosan kiválasztott irodalmi alapanyag, mely legalább annyira kényes, mint nemes, még pontosabban kényes, mert kétes. Colette megítélése - szerencsénkre - nem a mi dolgunk, még csak azt sem mondhatjuk rá, hogy lejárt szavatossági idejű lenne, vagy oly távoli, mint egy marslakó, noha alkalmasint nem sok közünk van hozzá. Egy olyan nemzeti kincs, mint a bevezetőben emlegetett hangulat: amiről nem beszélünk (vagy csak Hollywoodban). S ez a lényeg.
Hogy végre szabaduljunk meg Stephen Frears jó hírétől, vagyis jó hírének számunkra könnyebben felidézhető részétől. Jó napot kívánok, a Pop, csajok, satöbbi rendezője vagyok, ide tetszettek kihívni? Nem lesz olcsó. (Dehogynem.) Kiosztott szerepek, tudjuk, ki játssza a megrendelőt, tudjuk, ki a szakit - mit lehet itt tenni? Kétségkívül vajmi keveset, de létezik pár út, ahol viszonylag csekély számú sérüléssel s gyakorlatilag zéró hitelvesztéssel lehet letudni a futamot. Frears is egy ilyet választott: ah, a formai tökélyre törekedett, s vált ezáltal végképp nevetségessé, ami azért mégis egy szomorú történet.
Adott volt ugye Michelle Pfeiffer, aki számos forgatókönyvet előbb félredobván végre felkiáltott: ez az! S fogta magát rögtön, és az első keze ügyébe kerülő Alphonse Mucha-képet a spájzból a hóna alá csapva futott előbb a vargához, aztán a fodrászhoz, a sminkeshez, a szabóhoz és így tovább, csupa olyan fűhöz-fához, akiről már nem illik beszélni, s mutogatta: ilyet kérek. Eközben rendező, operatőr és a teljes személyzet (díszlet, jelmez) csaptelepeket, fürdőkádakat válogatott, korabeli kerti bútorok után kajtatott. Így lett Stephen Frears munkája, a Chéri "maga a formai tökély", a perfektül kivitt alaki (ujj)gyakorlat. Mely - mint mondtuk - végérvényesen nevetségessé teszi az egész nekiveselkedést, mert semmi más nem jön le belőle, mint az erőlködés. A századelő Párizsa ugyanis megvolt már százszor, s olykor hiába volt nagyságrendekkel olcsóbban felhordva a vászonra, ha véletlenül gondolt is bele valaki valamit. Hogy mást ne mondjunk, ennek a Colette-féle Chérinek is volt rengeteg filmes, tévés adaptációja. Jelen verzió hőse, a jódógában kicsinyt szenvelgőző késő kamasz címszereplő például mintha az 1962-es francia kísérlet héroszát, az ifjú Jean-Claude Brialyt mintázná igyekvőn és benső tartalmak, például spiritusz híján.
Összegezve: nincs mit összegezni, nem láttunk semmit, félrefordítottuk tudniillik a tekintetünket, mert jól nevelten akarunk élni. A magunk nyilvánvalóan faragatlan módján viszont az értő, sőt érzékeny témaválasztásról szólunk mégis: Stephen Frears nyugdíjaskorú prostituáltak körében forgó vallomásos művét a pipihusi adta örömökről, kihívásokról és nehézségekről szívesen megspóroltuk volna magunknak. Megengedőbb napjainkon az alkotónak is.
A Budapest Film bemutatója
