Zene

Nos, tisztelt ügyfeleim, merje még valaki azt mondani, hogy a magyar filmforgalmazás nem kelti a szerkesztettség látszatát hevesen! Íme a bizonyság: röviddel a Zimmer Feri 2 után a pesti mozikba került a Zimmer Anti 2 is, konkrétan a tiszteletbeli magyarnak számító Angelina Jolie és az ugyancsak méltán népszerű Johnny Depp főszereplésével, az Anthony Zimmer című pár éves francia szerelmi krimi újrájának formájában. Vagy másként: Halál(unalom) Velencében.

Amikor Carlo Pedersoli pályafutása mifelénk valamilyen formában szóba kerül, rendre el szokták mondani, hogy vízilabdázott, és utolsó válogatott meccsét a magyarok ellen vívta. Nos, vízilabdáról nem sok említés esik önéletrajzi könyvében, úszásról is csupán annyi, amennyi az életút megismeréséhez és bizonyos dolgok megértéséhez föltétlen szükséges: a két olimpiai szereplés, valamint az úszásban és vízilabdában szerzett országos bajnoki cím csak afféle mellékszálként bukkan elő.

A tavalyi év orbitális bukásai között tartják számon Edgar Wright általános közszeretetnek örvendő filmjét, de ez csak afféle kartotékadat, s ha jó valamire, talán csak arra, hogy újfent bizonyítsa William Goldman híres mondását (az év legjobb mondása - 1983), hogy tudniillik Hollywoodban senki sem tud semmit. Meg azt, hogy a jófejségbe is bele lehet bukni, még az olyanba is, ami nemcsak a receptre kapható lazaságot és annak összes, pólóra nyomtatható jelmondatát (pl.

Ritka kivételektől eltekintve az ember nem az előadásért megy bábszínházba, hanem hogy lássa a magával hozott kiskorút, amint nagy édesen megteszi az első lépéseket a műbefogadás útján. A Budapest Bábszínház új bemutatója azon kevés előadások egyike, amely kereteit, látványvilágát tekintve gyerekbarátabb az itt megszokottnál, tartalmában viszont elsősorban a felnőttek számára jelent nyelvi-intellektuális élményt.

Ha egyáltalán van vagy lehet jövője valamilyen megújult, más műfajokból is építkező formában a cigányzenének, Farkas Róbert és zenésztársai igazán mindent megtesznek, hogy feltámasszák ezt az eredeti, kávéházi, éttermi közegéből szinte teljesen kiszorult, közönségét vesztett műfajt. A Budapest Bár első két albuma a kuplék, a régi slágerek könnyed, édesbús és dallamdús világához, nosztalgiát fakasztó és már a zenekar elnevezésében is hangsúlyozott bárhangulatához alkalmazta a játékosan cirkalmas cigányzenei stílusjegyeket, kiugrasztva rejtekéből azt a generációkat összekötő érdeklődést, amely immár évek óta biztosítja az együttes - és vendégénekesei - produkciója, fellépései iránt a figyelmet.

A Roxy Music hetvenes évekbeli lemezeinek kulcsfigurája a borítón szereplő "jó nő" volt, a csomagolással való pepecselés olykor több időt vett igénybe, mint a dalok elkészítése. Ez akkoriban a kritikusok gúnyolódásának tárgya volt, mára azonban szinte az összes 1972-1979 közötti RM-borító klasszikussá vált. A címlaplányokat - köztük Amanda Leart és Jerry Hallt - Bryan Ferry "szállította", ő hagyta jóvá a megjelenő fotót is, vagyis általában miatta "úsztak el" a dolgok. Ellenben az énekes 1973-tól megjelenő szólólemezeinek borítói már korántsem ennyire emlékezetesek - szmokingban, pólóban, bajusszal, bajusz nélkül, színpadon, tóparton, kastély udvarán, taxi hátsó ülésén: Bryan Ferry eddigi tizenkét albumának borítóját egy kivételével Bryan Ferry díszíti.

A karácsonyfát csak fekete fémgömbökkel díszítőknek idén sem kellett beérniük a mákos bejglivel: három hazai zenekar cédéjét is bezsúfolhatták a fa alá.

Akik a szeriális műfaj csúcsteljesítményének látták a Drótot, most újra bejöhetnek a hidegről: megérkezett a Treme. David Simon, a főfő kreatív ismét írásra késztette Eric Overmyert, hozta az állat zenékért felelős Blake Leyh-t, főszerepet adott a McNulty nyomozótársaként és ivócimborájaként emlékezetesen domborító Wendell Pierce-nek (és a jövedelmező hobbiból miniatűr stílbútorokat faragó Lester Freamon nyomozót adó Clarke Petersnek), a 80 perces beetetés (magyarul pilot) rendezőjének pedig felkérte a többszörösen bevált Agnieszka Hollandot. Ahogy a Drótban a baltimore-i terepen otthonosan mozgó emberekre építettek, úgy alapoztak most a New Orleans-i szcénát jól ismerő helyi erőkre, tényfeltáró újságírókra.

És a hajó megy - úgy lehet, a nézőnek önkéntelenül is ez a Fellini-filmcím juthat az eszébe a Centrál Színház Cabaret-előadása láttán. Nem csak és nem is elsősorban azért, mert a Bozsik Yvette által rendezett és koreografált produkció színpadképe részben a hajózási tematikát idézi (egyebek mellett többször is előhozott mentőövvel és a Varázsceruza című rajzfilmsorozat hajótöröttjének felöltöztetett zenekarvezetővel), hiszen a díszlet vasutas előtere meg a mozgásban hozzárendelt zötykölődés érezhetően még hangsúlyosabb hatáselemnek van szánva. Hanem mivel vonat és hajó egyként a biztos pusztulás felé halad, akárcsak Fellininél, és e végzetszerű mozzanat nyomatékosítása korántsem idegen a weimari köztársaság végnapjaiban játszódó musicaltől, s persze az ízlés- és véleményszabadság, a zavarosságában is szabad élet felszámolását kameraként rögzítő Christopher Isherwood alapművétől sem. Nem idegen tehát, ám így, többszörösen kijátszva tán kicsit sok, pláne hogy a díszlet (Khell Zsolt munkája) közepén elhelyezett falióra a sajtóbemutatón mindvégig tizenkettőt, helyesebben a tizenkettedik órát mutatta.

A Kitakart Psyché című, a nők sajátos attitűdjeit és perspektíváit bemutatni szándékozó sorozat év végén megjelent ikerdarabjai a szülőkkel való kapcsolatot taglalják a szexualitást (Éjszakai állatkert) és a testélményt/testképet (Szomjas oázis) körbejáró kötetek után - s ha a sorozat második kötete kisebb hullámokat vert, mint a bombasztikus hatású első (ami nyilvánvalóan a témájának, a szexualitásnak volt köszönhető leginkább), akkor most ismét ilyesmivel kell számolnunk.

Vajon létezik-e teljesen előzmények nélkül valami? Igazat mondott-e Julius Caesar, amikor ilyet szólt: Jöttem, láttam, győztem! S ha már a híres római bejelentkezett, tán annyit felidézhetünk, hogy a hetvenes évekből emlékszünk néhány olyan, nagy európai produkcióban forgatott szandálos (vö. köpenyes-kardozós) filmre, melyben magas (akár rendezői) szintű volt a román részvétel.

Miért húz kondenzcsíkot a repülő? Mert a kondenzcsík nem húzhatja a repülőt - ehhez a borzalmas vicchez hasonlóan eredeti megfejtés, hogy azért van minden debreceni képeslapon a Nagytemplom homlokzata, mert hátulról fotózva az egész sokkal rondább. Ahogy a város fő szoboralakja, Kósa Lajos igen elmésen fogalmazott, a területnek idővel már nem csak a neve volt Romkert.

A karácsonyi szünetben Varázsfuvolát hallgatni ugyan elsőre eléggé közhelyes választásnak tűnhet, ám az erős jellem elbírja e balga látszatot, pláne akkor, ha egy klasszikus felvétel csábítja a műélvezetre. Merthogy William Christie 1995-ben rögzített Varázsfuvolája a legfrissebb klasszikus az opera tekintélyes diszkográfiájában: elegáns, a legapróbb részletig finoman kidolgozott, s hozzá tökéletes egyensúlyban mutatja a karmester csodazenekarát, a Les Arts Florissants együttesét, valamint a remekül válogatott énekesgárdát.