Zene

című operájának 2009-es müncheni előadására azt mondhatjuk: igen, így kell csinálni. A Bajor Állami Opera Kent Nagano vezényletével, Richard Jones rendezésében mellőzi a misztikus hattyúhős és a történelmi díszlet összes elnyűtt ikonját. Jonas Kaufmann Lohengrinje pólóban és joggingnadrágban új életet próbál kezdeni abban a falusi típusházban, amelyet Anja Harteros mint Elsa az előjáték alatt vonalzóval tervez, és két felvonáson át hordja hozzá a téglát meg a maltert az építőmunkásoknak.

Napjaink könnyűzenéjében a lopás gyakorlata szóra sem érdemes már, legföljebb a földrajza figyelemre méltó. Az önérzetesebb (esetenként csupán lustább) zenekarok fosztogató körútjaikon például a lokális hősök kincseskamráihoz ragaszkodnak, hiszen ily módon máris a saját tradíció továbbgombolyítóiként illegethetik magukat a tükör és a publikum előtt.

Rögtön a fordító nevének kiemelésével kell kezdenünk, épp azért, mert e név irodalmi körökben aligha ismert. Az idén januárban, hetvenhét évesen elhunyt Deme Gyula földmérnök volt, Byron művét kedvtelésként fordította le - ha úgy tetszik, civilként, dilettánsként.

Egyszer már láthattunk kamu Andy Warhol 3D-t: az Akácfa utcai, egykori Gorkij moziban (jelenleg a Jehova tanúinak temploma) a kilencvenes évek közepén nem a szokásos vurstlidarabokat, a Tenger titkait, a Csattogó gördeszkákat vagy a Száguldó hullámvasutat vetítették, hanem az Andy Warhol's Frankenstein című térhatású rémfilmet. A lejárt szavatosságú - és teljes joggal hatalmasat bukó - 1973-as produkcióhoz Warhol csak a nevét adta a haverok kérésére (a rendező Paul Morrissey, a főszereplő Joe Dallesandro és Udo Kier volt). Mindezt azért érdemes felidézni, mert a Szépművészeti Múzeum pár napos kiállításán újabb kamu részesei lehettek a látogatók.

Emlékeznek még a maestro Cinema Paradiso című filmjére? Mondjuk én nem nagyon, legfeljebb annyira, hogy Philippe Noiret volt benne a nagyszívű öreg mozigépész, aki beengedi a nagy fekete szemével erősen néző kisfiút, felteszem Peppinót a szentélyébe, s a kölök bucira mozizza buráját, majd a végén visszatér mint filmrendező, mire nemcsak a helyi maffiózók, de a néző zsebében is kinyílik a rugós bicska. Alig kellett valamivel húsz éven túl várakoznunk, hogy az időközben Giuseppévé érő Tornatore mester nyakunkba zúdítsa egy összegző igényű vászonmunkán, hogy mi mindent is láthatott anno az a szurtos aprójószág. Mindent, minimum. Na jó, mindent, ami olasz és mindent, ami a kis Peppino születése után készült Viscontitól Pasoliniig, Fellinitől Scoláig, Rositól Olmiig, a Tavianiaktól a távirányítóig. És akkor a festői Szicília messzire szakadt díszpintyéről, Coppoláról még nem is beszéltünk.

Idén nyáron hetedszer rendezték meg a Kogartban a friss diplomások kiállítását. A Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának és a Moholy-Nagy Képzőművészeti Egyetem volt hallgatóinak munkáiból válogattak. A kiállítás olyan, amilyennek egy diplomáskiállításnak lennie kell, még ha néhány, az egyetemtől egy-két évnyi távolságba került "érettebb" fiatal művésszel meg is bolondították: negyedrészt unalmas, negyedrészt akarnok, a többi bizonytalan. És a műfaj természeténél fogva, no meg a statisztikának megfelelően mindig akad egy-két-három posztnövendék, akiről látszik, hogy vannak ötletei és biztosan lesz majd belőle művészféle.

A zsidók a világtörténelem csövesei - fogalmazta meg önmagának és olvasóinak Kőbányai János, a Múlt és Jövő folyóirat és kiadó vezetője több mint két évtizede, hogyan jutott el a beatszociográfiától a zsidó kultúráig. Röhrig Gézának, a kiadó régi szerzőjének a verseiben hasonlóképpen jelen van e kettős érzékenység a zsidók és az elesettek, a hajléktalanok és hontalanok iránt. Röhrig lírájában és korábbi prózakötetében, A Rebbe tollatépett papagája képzelt haszid történeteiben az ultima ratio a transzcendencia világában rejlik: csak abba kapaszkodhat minden halandó, akkor is, ha alázatosan veszi tudomásul sorsát, és akkor is, ha perel a világmindenség urával. A zsidóság egyszerre tényszerű, történelmi élményanyag, másrészt metafora, a bizonytalan létnek struktúrát kínáló rendszer.

Egy ma már szociológiai közhelynek ható tézis genuin gondolata, egyetlen hasonlat forrásjelölés nélküli átvétele jelenti a plágiumvád alapját, melynek a szerző e "tényirodalmi" regényében utánajár - s kutatásai folyamán sokkal messzebbre jut, mint várnánk, vagy mint ő maga tervezte volna.

A két Lotti után itt a két Leto vagy éppenséggel három, noha egyesek szerint egy is bőven elég. Jaco Van Dormael nyilván nem tartozik ezek közé, hiszen többemberes feladatot bízott a rocksztárként nálunk is méltán közismert színészre.

A kanadai társaság a kultuszzenekarok prototípusa. Egyrészt megkérdőjelezhetetlenül úttörője volt az indusztriális zenének, olyan arcokat nyerve meg ezzel a műfajnak, mint például Trent Reznor, másrészt meg a kilencvenes évek közepén pont annyi ideig volt haragban egymással a hangkollázsokat pakolgató cEvin Key (polgári nevén Kevin William Crompton) és a frontember Nivek Ogre (Kevin Graham Oglivie), hogy komoly igény teremtődjön a zenekarra.

Hogy ez a hét se teljen hangzatos műfajmegjelölés vagy kedvenc műszavunkkal szubzsáneri okoskodás nélkül: íme, egy tartan noir. Vagyis olyan kemény(kedő) krimi, hard-boiled csecsebecse, melynek egyik megkülönböztető eleme a szerző és/vagy a szerzett felek büszkén vállalt skótsága.

Ez volt az egyik olyan zenekar a Szigeten, amelyért érdemesnek tűnhetett napijegyet venni, hiszen annak ellenére, hogy a frissnek számító tavalyi The Resistance album megint bebizonyította, hogy a jószerivel tejfölösszájúan összebindzsizett csúcslemezt, az Origin Of Symmetryt még mindig képtelenek megfejelni ezek a szimpatikus angolok, a Muse legalább sem tavaly, sem a megelőző években nem játszott a Szigeten (2002-ben léptek fel itt). Három éve jártak utoljára Budapesten egy meglehetősen erőtlenre sikeredett sportarénás koncert erejéig - az akkori, vélhetően a gyér érdeklődésnek betudható, hangulattalan előadást kiválóan lehetett volna most kompenzálni ezzel a főhelyes fellépéssel, ahol simán összejött pár tízezer ember. A kompenzáció nem jött össze, és ami az igazán szomorú, erről egyáltalán nem a Muse tagjai tehetnek.

Több zenerajongó ismerősöm nem tud mit kezdeni a New Pornographersszel, és én megértem őket. Na nem mintha valami értelmezhetetlen lila ködről volna szó.