Zene

A világ legnépszerűbb stratégiai társasjátékának, a Catannak túl azon, hogy a lehető legváltozatosabb és megunhatatlan, van egy pár hibája is. Ha birtokolni szeretnénk a játékcsalád minden darabját, kiegészítőkkel, ráépülő más játékokkal együtt, az nagyjából egy családi wellnesshétvégét fedező összeggel könnyíti meg a pénztárcánkat, ráadásul egy asztalhoz kell rendelni hozzá legalább három embert, amely mennyiség bizonyos háztartásokban már kimeríti a tömeg fogalmát.

Vajon milyen zenét játszhat egy ausztrál rockzenekar? Nagyon jól tippelt az, aki elsőre rögtön az AC/DC-t kezdte emlegetni, hiszen a fiatal ausztrál srácokból álló zenekar, ahogy arra a koncert után egy nappal egy netes fórumozó figyelmesen rámutatott, ezen az estén eljátszotta még azokat az AC/DC-riffeket is, amelyeket a Young fivérek eddig elfelejtettek megírni. Ráadásul az Airbourne-ban is van testvérpár (egész pontosan a dobos Ryan és az énekes-gitáros Joel O'Keefe) - innentől kezdve az ausztrál srácok a büdös életben nem fogják magukról lemosni az AC/DC matricát.

A New Model Army sokak számára még mindig a nyolcvanas évek sajátos zamatú reliktuma - pedig ők köszönik szépen, élnek és virulnak, sőt módfelett energikus koncerteket adnak. Ráadásul mostanában kétévente kiadnak egy-egy masszív albumot is, s új dolgaik semmivel sem tűnnek gyengébbnek, mint az évtizedekkel ezelőtti sikerszámok. Azt meg igazán nem kell csodálni, hogy az NMA finoman szólva is megosztja a publikumot.

Aligha lehet másra, mint Archie Shepp hírnevére fogni a telt házat a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, de még úgy is szokatlan az érdeklődésnek ez a mértéke, ha figyelembe vesszük, hogy a hatvanas években felfutó, akkor modern, azóta örök érvényű dzsessz egyik utolsó óriásáról van szó. Shepp mindig is a free jazz határvidékein kalandozott, a stílusa erőteljes és belemenős, de semmiképpen sem nevezhető közönségzenének. Inkább az európai közönség kedvelte, ezért is telepedett le Párizsban, de még karrierje csúcsa felé haladva is kis klubokban lépett fel, néhány tucat lelkes rajongó előtt.

"Wenn das Geld im Kasten klingt, die Seele in den Himmel springt" - mondotta Johann Tetzel dominikánus szerzetes, s könnyű elképzelni, milyen pofát vágott hozzá. Bár a kora kilencvenes évek New Yorkja sokban nem hasonlítható a kora tizennegyedik századi Anhalthoz vagy Brandenburghoz, ám attól még Abel Ferrara ugyanabban utazott, mint a jelzett középkori kópé. Máig leghíresebb munkája, a Mocskos zsaru (1992) aligha más, mint celluloidra írt búcsúcédula. Menetjegy a menynyekbe egy mozi áráért.

A halott elbeszélő jó elbeszélő. William Holden két golyóval a hátában és eggyel a hasában sem vesztette el lélekjelenlétét, és elegáns kimértséggel ironizált saját, medencében lebegő holttestén (Sunset Boulevard), de a holt konferansziék sorában Kevin Spacey (Amerikai szépség) sem sokkal maradt el mögötte. Ennyi meglett-meglőtt férfiember után némi felüdülés egy 14 évesen meggyilkolt tinilánytól hallani rövid élete történetét. Susie Salmon néhány órával az első csókja előtt sétál bele a helyi (amerikai kisváros, hetvenes évek) sorozatgyilkos csapdájába, hogy a filmidő hátralévő részében fentről, még nem egészen a mennyek országából, hanem egy tétova lelkeknek fenntartott, szivárványos előmennyből figyelje családja és gyilkosa párhuzamos történetét.

Íme az örök élet és a gyors meggazdagodás Pécsett, hét pecsét alatt őrzött titka: a Társulat sikerén felbuzdulva újabb játékos vetélkedősorozatot indított a Magyar Televízió - nagyjában-egészében ugyanavval a stábbal. A szelleminek mondható vetélkedő bonyolult feladvány elé állítja a jelölteket: az győz, aki egységnyi idő (háromszor ötven perc) alatt legtöbbször ki tudja mondani a Pécs szót. A műsor készítői így kifejezetten szerencsésnek mondhatják magukat, hogy 2010-ben Európa kulturális fővárosa nem mondjuk Ököritófülpös, mert akkor kitörne a jelentkezők nyelve. Szörényi Levente szellemi hagyatékának gondozói (producer: Rosta Mária) mertek kicsik lenni: elkészült "a magyar Da Vinci-kód" - arra nyilván eztán sincs semmi esély, hogy Dan Brown írja meg "az amerikai Pécspécspécspécset".

Dőljünk hátra, kedves olvasók: ez a könyv a szerelemről szól. Meg a magányról, a felnőni nem tudó, gyökértelen lelkek elveszettségéről. És a művészetről. Harkányban vagyunk, a gyógyszálló egyik régi fürdőkabinjában, az éjszaka közepén: ide szökik be, megelőzvén a többi beteget, a regény főhőse, akiről barátai a következő tréfás apróhirdetést fogalmazták meg egy távoli házibuli közepén, hogy aztán a telefonba olvassák fel neki az eredményt: "Kiskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény - atyai ágon galíciai zsidó - súlyos gerincelmeszesedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal feleségül venne régi katonatiszti családból származó, kivételesen jól kereső, fiatal, fiús, nimfácska típusú leányt. Válaszokat 'Vidékre is elmennék' jeligére." Hősünk éppen aktuális szerelmére vár, aki negyvennegyedik születésnapján vagy meglátogatja, vagy nem látogatja meg, s e feszült várakozással teli órák alatt úgy lepik el életének és szerelmének meghatározó emlékei, akár a forrón zubogó gyógyvíz a fürdőkádban; mire pedig a kabin katedrálüvegén beköszönnek a hajnal első sugarai, már egyben látja az életét, s valami keserű megbékéléssel veszi tudomásul a sorsát - melybe akár még a mániákusan hajszolt szerelem elvesztése is belefér. A karcsú kis kötet százharminc oldalán költői szépségű mondatokban, elképesztően szuggesztív képek, emléktöredékek és anekdoták során át tárul elénk ez az élet és ez a szerelem, melynek elbeszélése lehet, hogy kissé túlságosan is csapongó, töredékes, helyenként túl bőbeszédű, néha meg túlontúl szűkszavú, idővel mégis a bőrünk alá szivárog, s az olvasással töltött néhány óra hatása napokig, hetekig is képes eltartani.

Az a jó abban, hogy a filmművészet rajta tartja kezét a világ lüktető ütőerén, hogy mindig naprakész válaszokat kapunk a minket érő kihívásokra. Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én szeretem a kihívásokat.

című operájának az 1989-es Bécsi Ünnepi Játékokon készült felvétele egészen különleges élmény. Nem tudok még egy előadásról, amelynek abszolút főszereplője a csak prózát mondó Szelim basa lenne, és a produkció mégis (hülyeséget beszélek: épp ezért) tökéletesen mozarti.

című operájából készített azonos című marionettbábos előadást a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház. Megosztott figyelmet igénylő, beavató jellegű, igen öszszetett előadás.

Szegény Mark Oliver Everettet (becenevén E) még az ág is húzza. Olyan, mint egy fán ülő ázott madár, aki bánatában énekel.

Emlékeznek önök Dave Hillre? (Noddy Holdert már nem is kérdezem.) Dave volt az a csávó, akinek a feje tetején egy vízszintes vonalban kezdődött a haja, ellenben a válláig ért, és emeletes talpú csizmában tolta a színpadon a The Slade színeiben a Gudbuy T'jane-t. Na, eltelt harmincöt év, és még én vagyok evvel így.

Hadd szögezzem le az elején azt a személyes véleményt, hogy a posztrock műfaj az emúlt pár év virágzása után - még ha inkább csupán underground virágzásról beszélünk is, hiszen az egyik jelentős zenekar, így a cikk alanya, a japán Mono sem játszik sehol tízezrek előtt - épp mostanában kezd hanyatlani a stílus merev kötöttségei és a megújulásra való képtelenség miatt. Borítékolhatóan itt is az fog történni, mint a többi, hirtelen felkapott zenei trenddel: azok a csapatok, amelyek képesek elrugaszkodni a már-már dogmatikussá váló stílusbeli megkötöttségektől, túlélik ezt a hanyatlást - ilyen lehet akár az előzenekar Pozvakowski, amely egyébként hangosan tiltakozik is, ha posztrocknak aposztrofálják, valljuk be, jogosan, hiszen igyekeznek elmozdulni egy kevésbé hallgatóbarát, zajosabb és experimentálisabb irányba -, akik pedig nem, azokért talán nem lesz akkora kár.