Új kultúrafinanszírozási módszerek külföldön és itthon

„Kérdés, honnan árulja magát az ember?”

  • narancs.hu
  • 2012. június 6.

Zene

A letöltések korában szerte a világon sokan törik a fejüket, hogyan lehetséges új módokon pénzhez jutni a művészetcsináláshoz. Az egyik módszer az, amikor a rajongóktól előre szedik be a pénzt a még csak tervezett filmekhez vagy lemezekhez. Vajon működhet-e ez a modell hazánkban is? – zenészek, producerek segítségével erre kerestük a választ.

A tőlünk nyugatabbra serénykedő zenekarok körében mostanra már többé-kevésbé bejáratottnak tűnik, hogy az egyre zsugorodó-megszűnő kiadóknál koldulás vagy a saját vagyon kockáztatása helyett inkább úgynevezett pledge (kb. felajánlás) oldalakon keresztül próbálnak meg lemezfelvételre, -gyártásra szánt pénzhez jutni (leginkább itt). A zenekarok ilyenkor meghatározott árú csomagokat kínálnak híveiknek. A dolog mindenkinél ugyanúgy indul: 3-4 ezer forintnak megfelelő összegért az adakozóknak a lemez elkészülte után kipostázzák a CD-t vagy bakelitet. (Ha nem jön össze a szükséges összeg, akkor mindenki visszakapja a pénzét.) Dupla összegért általában már aláírás is kerül rá, posztert is csomagolnak mellé, és innen kezd érdekesebbé válni a dolog: ahogyan emelkednek az árak, úgy kaphat valaki például koncertet a nappalijában (Jackdaw4 zenekar), említést a borítón a producerek között (mint az ex-Wildhearts vezér Ginger tripla lemezénél, akinek az eredetileg megcélzott összeg ötszöröse jött végül össze) vagy épp gitárórákat a sztártól Skype-on (a finn metálgitáros, Timo Tolkki esetében ez a lehetőség például nagyjából 100 ezer forintba fáj). Az extrák alkotónként változnak, a lényeg azonban mindenütt ugyanaz: ha a rajongó azt akarja, hogy kedvence újabb lemezzel (vagy mint a legendás ausztrál zenekar, a Crime and The City Solution visszatérő turnéjánál, előremutató vizuális körítésű koncerttel) örvendeztesse meg, akkor igenis szavazzon dollárjaival-euróival előzetesen bizalmat neki. A többség majd letölti ingyen, de az igazi rajongó biztos lehet benne, hogy tényleg ő teszi lehetővé kedvencének a további munkát, ahogyan abban is, hogy a pénze nem a kiadókhoz, hanem közvetlenül a művészhez kerül (miután a gyűjtőoldal levonta a maga szerény jutalékát).

A nevesebb filmesek körében – alighanem a jóval magasabb költségek miatt is – még nem terjedt el ennyire a módszer, de azért már látni kísérletezőket: Paul Schrader (a Taxisofőr írója, A szexfüggő rendezője) például ezen az úton kalapozta össze következő, Bret Easton Ellis által írt filmje, a The Canyons indulótőkéjét. Itt 5 ezer forintnak megfelelő dollárért cserébe egy DVD jár, 600 ezerért viszont már együtt edzhetünk a híres íróval egy héten át Hollywoodban, egymillióért pedig többek között ritka aláírt fotót kapunk Martin Scorsesétől, és statisztálhatunk is a filmben, melynek stáblistáján producerként villog majd a nevünk.

Itthon nem érték

Dopeman


Dopeman

Fotó: Narancs

Induló zenekarokon vagy rendezőkön ez a módszer persze nem sokat segít, de azok számára, akiknek kialakult tábora van, jó lehetőségnek tűnik. Az általunk megkérdezett magyar zenészek és filmproducerek azonban nem így látják – dacára annak, hogy már nálunk is beindultak erre a célra létrehozott honlapok (lásd CreativeSelector.hu, a Turcsán Tamás által fémjelzett Indulj.be, valamint a Kezdheted.hu). Dopeman, az immár alternatív köztársasági elnökként is kavaró népszerű rapper szerint itthon a hozzáállással van a baj: „Az a különbség a hazai és például az amerikai viszonyok között, hogy a magyar köztudat a zenét, a zenélést nem tartja értéknek – még azok sem, akik azt mondják, hogy hú, de szeretik, amit csinálsz, és sztárként tekintenek rád. Úgy gondolják, hogy a zeneszám csak úgy jár. Amerikában annyira értékelik az előadót, hogy mindenáron akarják, hogy működjön. De a magyar közönség nem felemelni szereti az embereket, illetve olyan szereplőket szoktak felemelni, akiket bármikor visszaránthatnak maguk közé.”

 

Egyedi Péter, a szép lassan egyre népszerűbbé váló rockzenekar, az Óriás frontembere is úgy látja, hogy itthon egyre kevesebben hajlandóak pénzt áldozni kedvenceik termékeiért: „Jelentősen visszaesett például a pólóvásárlás is – bár ennek az is az oka, hogy nagyon rosszul menedzseljük a zenekarnak ezt az oldalát.” Egyedi azért sem indítana zenekarával ilyen akciót, mert rajongóként maga sem szívesen szállna be olyasmibe, aminél nem lehet pontosan tudni, mire is fizet az ember: „Lehet, hogy túl klasszikus gondolkodású vagyok, de továbbra is a hagyományos metódusokban hiszek – miközben látom, hogy ez egyre kevésbé járható út.”

Kiss Tibi, a Quimby vezére viszont arról számolt be nekünk, hogy – a lemezeladás brutális visszaesése miatt – egy ideje gondolkodnak már a kalapozáson. „Ez egy régi tradíció: a vándorszínészektől kezdve az utcazenészekig nagyon sokan űzik. Az is felmerült, hogy akár egy-egy dalt is csinálhatnánk így, mert egy dal nem olyan nagy költség. Felmerült bennünk, hogy így pénzt összekalapozni nem ciki-e, de ez még mindig sokkal jobb, mint akár az államhoz, akár gigacégekhez menni kuncsorogni, mert ezek a fajta adományok soha nincsenek ingyen.” A Quimby az egyik lehetséges megoldásnak azt látja, hogy a rajongóik különböző fokozatú támogatókká válhatnának, és kapnának valami extrát a felajánlásukért, „például éves bérletet minden koncertünkre”. Kiss Tibivel vagy Liviusszal azonban nem fognak együtt edzeni a fanok: „Az, hogy el lehet tölteni egy éjszakát a frontemberrel meg ilyenek, ezek eléggé sztárorientált dolgok, mi ezt annyira nem tartanánk jó útnak: kérdés, hogy az ilyesmi meddig jópofa, és honnan árulja magát az ember. Az, hogy elbeszélgetünk valakivel, még oké, de nem tudom, mennyit érne ez meg bárkinek is: mi nem vagyunk olyan elérhetetlenek, össze lehet velünk futni az ABC-ben vagy bárhol.”

Nem elég szexi

Pataki Ági


Pataki Ági

Fotó: MTI

Ami a magyar filmeket illeti, Pataki Ági, az Üvegtigris-filmek egyik producere szerint hiába tűnik zseniálisnak az ötlet, ennyire kicsi piacon túlságosan kockázatos volna – még az Üvegtigrisnél is, pedig a sorozatnak köztudottan igen komoly és elkötelezett rajongótábora van. Pataki szerint alacsony költségvetésű kultfilmeknél talán működhetne a módszer, ott viszont épp a szélesebb tábor hiányzik.

Petrányi Viktória, Mundurczó Kornél filmjeinek producere is csak a kisebb filmeknél gondolná működőképesnek e rendszert, hiszen „hazai viszonyok között irreális azt az összeget összeszedni, ami egy nagyjátékfilmhez szükséges”. Ők amúgy egy a cégükhöz tartozó projektnél (egy főiskolás kisfilmnél) már próbálkoztak hasonló finanszírozással: ott, „amikor egy-kétszázezer forintról volt szó, működött. Körülbelül öt embertől jött össze a büdzsé. Ez esetben nyilván gesztusértéke volt annak, amit ajánlani tudtunk. Amíg nem te vagy a Bret Easton Ellis, amíg nem valami kifejezetten szexit csinálsz, nem olyan nagy kaland, ha meghívnak a forgatásra.”

Pusztai Ferenc (ő volt például A nyomozó és a Pál Adrienn producere) is csak megerősíteni tudta ezeket az állításokat; ő is úgy látja, Magyarországon „nincs az az elvakult rajongó, aki akár ezer eurót adna azért, hogy a kedvenc színészét újra láthassa a vásznon”. Mindemellett rámutatott egy másik nehezen megoldható nehézségre is: „Jogi probléma is van ezzel: lehet, hogy lesz 13 ezer jogtulajdonosa a filmnek? A rendszer kezelése, a szerződések megírása, a szervezés, a bevétel jogdíjak szerinti elosztása és a többi – mindez többe kerülne, mint amennyi összejönne a filmre.”

A magyar filmgyártásban egyelőre tehát marad a pályázás a Filmalaphoz és a külföldi forrásokhoz, a szponzorok felkutatása, és − amiben immár évtizedek óta osztoznak filmeseink – a vágyakozás arra a közönségre, amelyik végre ismét szívügyének tekinti majd a magyar filmeket.

Neked ajánljuk