Magyar Narancs: Minek volt köszönhető anno, hogy kiszálltál a zenekarból, és úgymond konzervatív újságíró lettél?
Hegyi Hill Zoltán: Egy kis szünettel (1984-től - a szerk.) 89-ig tartott a magyarul beszélő Sexepil, mert a fiúk utána együtt maradtak, és egy Mick Ness nevű holland énekes sráccal nemzetközi karriert csináltak. Sok mindent hallottam a szétválásról azóta, ami számomra is meglepetést okozott. Akkor még messze voltam a konzervatív újságírástól, sőt attól is, hogy konzervatív legyek. A fiúk meg annyit tudtak a liberalizmusról szerintem, hogy a szabad szóval valami nagyon tág összefüggésben van. Szóval nem ideológiai nézetkülönbségek voltak köztünk, hanem egyszerűen az történt, hogy nem voltam alkalmas arra, ami felé továbbmentek. Nem lehetett velem közös csapásirányokat keresni. Senkit nem érdekelt volna Amszterdamban, hogy mit írok és énekelek magyarul.
MN: Később hogyan fogadták a többiek a te úgymond jobboldaliságodat?
HHZ: Akkor még ezek az arcok, akik később egymásnak estek, együtt szaladgáltak a rendőrök elől, ezt archív fotók és felvételek is bizonyítják. Aztán pedig az történt, hogy Ligeti Nagy Tamásnak köszönhetően - akivel az utolsó Sexepil-interjú kapcsán ismerkedtem össze - az akkori legnépszerűbb bulvárlaphoz, a Reformhoz kerültem kulturális újságírónak. Megkérdeztem, hogy mit tudnék csinálni zenekar nélkül, és azt mondta, hogy írni, mert ahhoz talán még értek. Ebből lett egy hosszú házasság, elhúzódó válási periódusokkal tarkítva. Később közösen alapítottuk a VOLT magazint, aztán együtt temettük el. Két évig tartott csak a lap, de elég jó nyomokat hagyott maga után. Jó újságíróakol voltunk, olyan emberek robbantak ki ebből a kis, ámde nagy formátumú lapból, mint Pálinkás Szűcs Róbert vagy Uj Péter, akik nagy piacvezető lapoknál dolgoztak később. Aztán egész egyszerűen eltűntem Budapestről, ami változó intenzitással a mai napig tart. Elköltöztem falura, a Balaton-felvidékre, és ez tudatos lépés volt. Ebben a gerillaattitűdben benne volt az, hogy kivettem a részem a nyolcvanas évekből Budapesten. Huszonévesek voltunk, színpadokon szaladgáltunk fel-alá, benne voltunk az underground kultúrában. Úgy gondoltam, hogy majd én onnan is fogok tudni dolgozni, és figyelmen kívül hagytam azt a nem elhanyagolható tényt, hogy ahhoz messze van. Ebből a faluból elég nehéz volt kenyérkereset után nézni, és nem volt még internet, ha akartam valamit, fel kellett ülnöm a vonatra. Alkalmi munkáim voltak, például az Universal Music meg az EMI házi újságját csináltam, amiket össze lehetett rakni pár nap alatt Budapesten. A Magyar Nemzetben 2002 óta vagyok benne, és nem is megyek onnan sehova szerintem, ha csak a biztonsági őr ki nem rak.
MN: Hogy kerültél pont oda? Nem volt nehéz azonosulnod a lap szemléletével?
Fotó: Galló Rita
HHZ: Elég egyszerű gondolkodású srác vagyok amúgy, de nekem ez volt a legjobb kínálkozó alternatíva. Úgy gondoltam, hogy nem én kerültem máshova, hanem sokan mások, hiszen ami összekötötte a nyolcvanas évek undergroundját, szamizdatját, alternatív művészetét, az semmi más nem volt, mint a radikális antikommunizmus. Úgy gondoltuk, hogy a Kádár-rendszer az egy rakás szar, azt meg persze nem gondoltuk, hogy meg fog dőlni, én legalábbis azt hittem, hogy a szovjet csapatokkal fogok csendesen megöregedni itt. Nem éreztem soha azt, hogy valami rettenetes diktatúrába süllyedtünk volna ahhoz képest mostanáig.
MN: És azt gondoltad volna, hogy az lesz, ami most van?
HHZ: Baromira sajnálom, hogy ez a rendszerváltás így alakult, ahogy. Fel sem merült bennem ez a verzió, azt hittem, hogy attól kezdve minden oké lesz, hogy kivonultak innen az oroszok. Vissza is vonultam vidékre, mint mondtam. Gondoltam, hogy jönnek majd helyettünk a politikusok, és kézen fogva, mint a Bob Marley két oldalán, az emberek rendbehozzák a hazát. Azt hittem, hogy a közös ellenség eltávolítása inspirálni fogja őket millió virág virágzása közepette. Meg sem fordult a fejemben, hogy két éven belül taxisblokád lesz például, hogy egymást fogják anyázni, hogy az SZDSZ és az MSZP közösen kormányoz majd.
MN: Mit csináltál közben?
HHZ: Vettem egy régi, romos házat Mindszentkállán, és építgettem. Állatokat tartok, veteményezek a mai napig is. Egy ilyen önellátó időszakra is fel kellett készülnöm, bár ez sem sikerült egészen, mert nem lehetett megélni belőle. Vissza kellett nyújtogatni a csápokat Budapestre, de baromi sokat tanultam ebből is. Szerintem eljön az idő, amikor baszhatja a simogatós telefonját az ember, ha nem mutatták be neki a fejszét. Szóval nem elveszett tudás, aminek a birtokába kerültem. Jó, hogy meg tudom különböztetni a sárgarépát a krumplitól. Ugyanakkor szívesen foglalkozom borkészítéssel. A pajtámba meg vittem a hátamon Pestről azt, amiről úgy gondoltam, hogy jó és értékes; ott létrehoztunk egy kocsmát és kulturális találkahelyet. Egy darabig kevésbé ment, most ismét üzemel. Sokan felléptek ott, a Muzsikás, Cseh Tamás, Másik János, a Balaton, a Sziámi, sőt voltak opera-előadások is. És ott nagyjából leszarta mindenki, hogy éppen kik ölik egymást a politikában. Nyilván a Cseh Tamás meg a Sziámi közben mást gondolt a helyzetről, de ez adott esetben senkit nem érdekelt. Nincsen jobboldali költészet meg baloldali dallam. Ez egy hülyeség.
MN: Hogyan tértél vissza a városhoz?
HHZ: Változatlanul falun élek, itt, Pesten csak csövezek egy barátomnál, amíg tartanak most a Sexepil-próbák. Amikor az idén ötvenéves lettem, a feleségem szervezett nekem egy bulit a barátok segítségével a Gödörben. Nem is sejtettem aznap este sem, amikor bóklásztak velem az Erzsébet téren, és egyre nyűgösebben követeltem, hogy üljünk be valahova egy sörre, mert mégiscsak nekem van születésnapom. Akkor elvittek a Gödörig, és csodálatos pillanatok voltak, ahogy a Muzsikás együttes tagjaiból meg a barátaimból álló fogadóbizottság zenélt; odaszervezték a volt Sexepilt, csak éppen Vangel Tibi, a dobos nem volt ott, mert őt Walesből nehezebb volt kimozdítani, mint engem Mindszentkálláról. Isten tudja, hány éve találkoztunk előtte, és nagyon jó volt. Halmazati büntetésként kitalálták, hogy toljunk el egy Sexepil-számot a színpadon. A szövegekről sem volt lövésem, mert azt az ipari mennyiségű betűt elfelejtettem húsz év alatt. Mindenre hivatkoztam, még a gégemetszésre is, de nem volt menekvés, összebarkácsoltuk helyben az Igazi zöld című számunkat.
MN: A gégemetszés miért volt szükséges, mi történt veled?
HHZ: A kétezres évek elején valami idegméreg került a szervezetembe, és fél éven keresztül haldokoltam, de úgy, hogy lebénultam, csak az agyam volt ép, vak is voltam, süket is, béna, minden, amit el tudsz képzelni, szörnyűség. A László Kórházban szedtek össze a romjaimból. Nem derült ki pontosan sosem, hogy mi volt ez, élelmiszertől vagy valami portól lett, de már behívták hozzám a gyerekeimet, hogy köszönjek el tőlük.
MN: Tetszett a hangod akkor, amikor ismét énekeltél?
HHZ: Hál' istennek, semmi nem változott a nyolcvanas évek óta, és semmit nem lehetett hallani a színpadon a koncertből. Totális anarchia volt, de hát így csak abba csöppentem vissza, amire emlékeztem. Szabályos pánikrohamom volt, de ott, miután hárman bevallottuk egymásnak, hogy halálfélelmünk volt, egyből elkezdtünk lelkesedni. Aztán szegény Tibort is visszarángattuk ide, és most már toljuk.
MN: Megvan a forgatókönyved arra, ha vissza kéne térni?
HHZ: A mi esetünk talán annyiban különbözik, hogy 25 év telt el, és én azóta egyáltalán nem foglalkoztam ezzel. Most lesz egy koncert, és nem is beszélünk másról. Aztán lehet, hogy megint kell várni húsz évet. De olyan is van, hogy az ember megérzi a vér szagát. Én mondjuk már ott, a szülinapi koncertemen megéreztem.
MN: Mi lesz a repertoár?
HHZ: László Viktor megőrizte és most előszedte a dalokat valamilyen penészes zacskóból, azokat nézem át, hogy melyik lesz jó erre a koncertre. Elég sok az aktuális, és ez nagyobb baj, mint gondolnád, mert azt jelenti, hogy nem túl sok minden változott. Aztán, ahogy hallgatom a fiúkat zenélni a próbán, olyan érzésem van a zenével kapcsolatban is, hogy különös volt ez, kilógott a sorból a nyolcvanas években is. Ugyanazok a dalok lesznek, annyi van belőlük, hogy még egy visszajövő számot sem írtunk. Egy lemezünk volt ebben a felállásban Egyesült Álmok címmel, azt el is játsszuk, a fennmaradó számok közül meg azokat, amiket most a legjobban szeretünk, illetve a legjobban szerettek az emberek a koncerteken.
MN: A habitus talán igen, de a zene nem igazán volt punk. Hogyan írnád le?
HHZ: Ha valamihez kellene hasonlítani, én a Talking Headset hoznám példának. Aztán, amit mi kezdtünk becsempészni, az a dark, kicsit depressziós, melankolikus irány. A zenekarnak nélkülem aztán már többféle irányt vett a stílusa, én nem is igazán tudtam követni.
MN: Ha sikeretek lenne, tudnád vállalni a koncertezést?
HHZ: Eléggé be vagyok szarva, de azt hiszem, hogy igen. A családom kifejezetten örülne neki, ha nem ülnék annyit otthon.
