Zene

Nyolc kis kritika

Nyolc kis kritika

A New Yorkban élő Nickodemus (többek között a Turntables On The Hudson című parti- és kiadványsorozat atyja) egyike a legjobb ritmusérzékkel megáldott elektronikuszene-készítőknek. Lemezei hihetetlenül elevenek, frissek és ropogósak: szinte kedvünk volna beleharapni a zenébe - már ha nem volna ez valami egészen abszurd baromság.

Máté Szabolcsnak kimondottan jól áll, hogy a saját maga által eleve szűkre húzott határokon belül próbálja továbbrajzolni a valójában már négy éve függőben hagyott magyar rap- (és hiphop-) királyi karrierjét.

A darab címe tényleg "beszélő fejek" - de angolul (talking heads) ez (egyebek mellett) egy összenőtt szókapcsolat, magyarul meg nem. És nem is fejek beszélnek, hanem egész nők; ők mondják Alan Bennett novellaszerű monológjait. Ezek a monológok nem elképesztően jók, hanem eléggé jók, igazi (angol) szakember írta őket, a jó iparos gondosságával.

Amikor 1991-ben az Amerikai psycho megjelent, valóságos kultúrsokkot okozott a világban, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy annak is határozott véleménye volt róla, aki nem olvasta.

Hyppolite Bayard pénzügyminisztériumi tisztviselő és a fényképezés úttörőinek egyik legszerencsétlenebbje, mert elvesztette a Daguerre-rel a kiváló első címéért folytatott versenyt, 1840 októberében holttetemként fotografálta le saját magát.

Miután Samuel Beckett befejezte Watt című regényét (illetve lehet, hogy csak abbahagyta, de ezt nem tudni biztosan), új művébe még angolul fogott bele, majd húzott egy vastag vonalat, és franciául folytatta, s ezen a nyelven írta a többit is, köztük a Godot-ra várva című tragikomédiát, mely világhírűvé tette.

Hol volt, hol nem volt, úgy negyvenöt évvel ezelőtt megszületett a ska Jamaicában. Azokban az években vívta ki függetlenségét Jamaica, így a ska feldobott hangulata és zenei újításai egyaránt elválaszthatatlanok az ország nemzeti büszkeségétől. Úgy szokás mondani, hogy a ska a szigetország válasza volt a New Orleans-i rhythm and bluesra.

A Másfél zenekarra sokan még az úgymond legendás Tilos az Á-időkből emlékeznek - ez legalábbis mutatja, hogy a zenekar immár maga is kész intézmény, s ennek megfelelő gondossággal és igényességgel szállítja rajongóinak a hallgatnivalót.

Amikor a zenekar néhány évvel ezelőtt Joy Division-, majd Seres Rezső-műsorral jelentkezett, azt gondoltam, Müller Péter Sziámin is az elhobósodás tünetei mutatkoznak.

A Kurtág-zene fesztiválja a 15-i felvezetés után 16-án, két magyarországi bemutatóval indult el igazából. E két honi premier kapcsán most fölösleges a megkésettség miatt panaszkodni, mivel a koncert első felében elhangzó Hipartita (op. 43) 2004-ben, a Six moments musicaux (op. 44) 2005-ben készült el.

Most nyomasztunk vagy nem nyomasztunk? És megnyomorít-e az élsport, vagy nem? A béke vagy te, vagy épp ellenkezőleg?

Elsőre azt mondanám, hogy csalódást kelt. De ha jobban meggondolom, ez így nem igaz, pontosabban nem igazságos. A Rokonok szép is, jó is, míves kivitele egyenesen lenyűgöz, a néző nem unatkozik, és nem tartja kidobott pénznek a jegy árát. Ha még ennél is többet vártunk, arról nem a film tehet. Márpedig tagadhatatlan, hogy a magyar filmhez lassan visszacsábuló közönségben egy ideje él valamiféle csodavárás: jönnie kell immár annak a mozgóképnek, amit egyként imádnak a nézők, ünnepelnek a kritikusok, és díjesővel árasztanak el a nemzetközi fesztiválok. E titkos reményünket most a Rokonokhoz kapcsoltuk, és a tétet csak emelte, hogy egy irodalmi klasszikusunk adaptációjáról volt szó.