Szünet után vad indulattal csapott bele Robert Schumann Szimfonikus etûdök sorozatába, technikailag nem hibátlanul, de olykor annál virtuózabb játékkal, érzékeltetve a zeneszerzõ tébolyba menetelõ monomániáját. A záró induló elemi erõvel tört elõ, szinte a saját bõrünkön érezhettük, hogy szegény Robert menthetetlen.
- csonta -
Zeneakadémia, február 23.
*****
Gróf Balázs: Képregények A neves rajzoló Pesti Est-es rovatát (Butapest) valószínûleg mindenki ismeri - megkockáztatnánk, hogy többnyire pont e keserûen szellemes miniképregényekkel nyit az olvasók többsége. S ez csak munkásságának a kisebbik része: visszatérõ figuráinak kalandjai jól elhatárolt fejezetekre tagolják most megjelent könyvét, mintegy megkönnyítve az alapve-tõen lusta olvasó dolgát. Most pedig folytassuk a kötelezõ tiszteletkörökkel - Gróf remekül rajzol, ami ebben a mûfajban úgyszólván kötelezõ, figurái jellegzetesek és összetéveszthetetlenek. Ráadásul nincs híján néminemû szarkazmusnak sem, s akkor még nem is mondtunk semmit - sorozatai valósággal tocsognak a fekete humorban, továbbá a kiontott vérben és belsõ-ségekben. Valószínûleg nem okozunk meglepetést a fanatikus Gróf-olvasóknak, ha eláruljuk: kedvenc szerzõjük vissza-visszatérõ témája népünk, különös tekintettel a tízes-harmincas korosztály, az ún. fiatalság társas viselkedése, ezen belül sajátosan reménytelen kultúrafogyasztási és -befogadási (pontosabban be nem fogadási) szokásai. Azok a nyomorult attitûdök, amelyek tökéletesen belõhetõk a reflektálatlan bunkóság és az értelmetlenül szofisztikált sznobizmus kijelölte skálára. Az alkotó szeme éles, mint az általa is megrajzolt (pécsi) sasé: mindent észrevesz, ami szánalmas, röhejes avagy bájosan esetlen - mindegy, csak rajzba lehessen önteni. S az sem utolsó szempont, ha a szerzõ (mint esetünkben Gróf) egy vidéki városból (mondjuk ki: Pécsrõl) származik - ez nem csupán sajátos ízt kölcsönöz munkáinak, de utánozhatatlan perspektívát is nyújt, ahonnan már majdnem színrõl színre láthatók a dolgok.
- minek -
Nyitott Könyvmûhely Kiadó, 2005, 189 oldal, 2800 Ft
*****
Bizonyítás Van egy jelenet ebben a filmben: az elhomályosult tekintetû - és szellemû - matematikaprofesszor (Anthony Hopkins) évek "munkáját" nyújtja át lányának egy füzetben. Gwyneth Paltrow felolvassa a "bizonyítást": a végeláthatatlan szöveg a könyvesboltok forgalmát hozza összefüggésbe X-szel, a hideggel és a befagyott tóval (a Pulitzer-díjas mû az utóbbi idõk legjobban megírt vagy legalábbis lélektanilag legpontosabb dialógusait adja a színészek szájába). A végén sejtjük, hogy Hopkins fáradt pislogása mögött ott a ráismerés - a beteg elmébõl egy pillanatra, valószínûleg utoljára kibukkanó értelemé, amely még ráébred saját hiányára, hogy aztán végleg eltûnjön. Ekkor már tudható: a darab a padlóig nyomja majd a gáztÉ
Szóval Hopkins õrült, a lánya meg õrzi - a film flashbackekben idézi fel az apa halála elõtti idõszakot. Az izgalmas szál - vajon ki írta az íróasztalfiókból elõkerült negyvenoldalnyi, forradalmi matematikai bizonyítást, és bizonyítható-e a bizonyítás eredete - végig ébren tartja a feszültséget, de a mû nem elsõsorban ettõl kiváló. Gyász és õrület fogalmait ragadja meg életszerûen, nem mellébeszélve. Fel meri tétetni fõszereplõjével a kérdést: vajon õ is olyan lesz, mint az apja? És mégsem hanyatlik giccsbe. John Madden szép, emberi filmet csinált: David Auburn feszes drámáját feszes drámává adaptálta, igazi katarzissal, valódi aktorokkal, amerikai moziban ritka, hihetõ párbeszédekkel.
Vörös Adél
Forgalmazza az SPI
****
Jean Anouilh Médeia címû darabja szépen elevezget Euripidész farvizén - mostanában itt és ott inkább az ókori görögöt szoktuk látni; ráadásul annyira modern az, tokkal-vonóval, hogy ez a modern francia, ez kicsit porszagú. Victor Ioan Frunz- rendezte az elõadást; nagyszerû rendezõ, higgyék el nekem becsületszóra, mert az elõadáson nem fogják látni. Legföljebb sejteni Adriana Grand nyomasztóan találékony díszletébõl és jelmezébõl, no meg Cári Tibor zenéjébõl.
Médeiát Töreky Zsuzsa játssza - fekete (motoros?), szögekkel kivert bõrszerkóban. Csupa gyûlölet és bosszúvágy; kétségtelenül mutat királynõi öntudatot, asszonyi fájdalmat, hatalmas elszántságot - bûntudatot (akár az ölésekért, akár a félrelépésekért) azt nem mutat, de Médeiának nem is kell. Hiszen ölni készül megint, tömeggyilkolni egyenesen. Töreky jó színésznõ, ritkán kap igazi szerepet, pedig sokat tud a szakmából és a szakmáról. Jó is lenne, ha legalább egyetlen partnere lenne, mert az, ugyebár, mégsem lehet véletlen, hogy ez a darab nem monodráma.
Szakács Eszter még csak-csak megoldja egyetlen érvényes tartásból - a természetes életközeliségbõl - a Dajka ennél tán kissé bonyolultabb figuráját; Kreón tartását viszont már csak a lila felöltõ és egy kis kék kendõcske adja. Iaszón fiatal menyasszonya üveg mögötti némaszerep, folpackba csavarodva csúnyán és viccesen meghal, miközben Médeia egy iratmegsemmisítõn (ügyes kézi darab!) ledarálja a fényképét.
A produkció közösben készült az Esztergomi Várszínházzal; föl-teszem, emögött azt kell sejteni, hogy onnan jött a pénz nagyja. Frunz-t az Esztergomi Várszínház igazgatója, Horányi László hívta meg; cserébe azt kérte tõle, hogy eljátszhassa Iaszón szerepét. Frunz- ráállt az alkura; megengedte, hogy egy civil domborítsa Iaszónt. Nagy-nagy-nagy hiba volt - ekkorát még a híres vendég sem engedhet meg magának.
- ki -
Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió, február 21.
** (Töreky Zsuzsának)
Szõllõsy András 85. születésnapját egy bõ órás és igen tartalmas hangversennyel ünnepelte meg a Zeneakadémia Nagytermét háromnegyedig megtöltõ közönség. A Kurtág-fesztivált is szervezõ Gõz László három mondattal köszöntötte a publikumot és kívánt jobbulást a betegeskedõ zeneszerzõnek. Felvezetõ szavaiból ("Elnézést, hogy megint engem látnakÉ") kiderült, hogy ezen az estén elsõsorban a Kurtág-fesztivál közönségére számít. Helyesen. Szõllõsy születésnapja azonban kevésbé jó apropó a társadalmi reprezentációra, így zömmel azok voltak jelen, akik valóban tisztelik õt, és õszintén elismerik az életmû különleges minõségét. Az idõs mester Ligetiével és Kurtágéval egyenértékû életmûvet alkotott, de elõbbi korán felívelõ, utóbbi késõn beérõ nemzetközi karrierjéhez hasonlót nem futott be. A foghíjas széksorokat nem a mûvészi minõség, hanem a karrier jellege, ez az esztétikailag irreleváns látszatjelenség magyarázta. A koncerten két mûve szerepelt, az Elegia (1993) és a korszakos III. concerto (1968). Az Elegia Wilheim András vezényletével hangzott el. Egy 2003-as hanglemezfelvételével összehasonlítva, ezúttal szálkásabb, töredezettebb képet festett a mûrõl. A III. concertót a Liszt Ferenc Kamarazenekar játszotta. Egy hónapja hallottam ezt a darabot a Szombathelyi Szimfonikusok vonósaitól, ez a mostani elõadás erõteljesebb, drámaibb volt. A mû nevezetes C-dúrja összetettebb jelentésûvé vált. Kurtág György és felesége a Játékokból adott elõ néhányat póztalan, már-már zavarba ejtõ gyönyörûséggel. A Schola Hungarica nõi kara Dobszay László vezetésével pedig Jeney Zoltán Halotti szertartásából játszott öt tételt, melyeket a szerzõ átdol-gozott zongorára és kórusra. Valamennyiben magyar költõk sorait halljuk, az eredeti mûhöz képest (egy kivételével) éppen az ellenkezõ sorrendben. Ciklussá, önálló mûvé formálja a darabot a közös, Dobszay által "pszeudo dallamkészletnek" nevezett zenei anyag is.
Molnár Szabolcs
Zeneakadémia, február 25.
****
Az idõjós Ismerik a viccet az idõjósról? Mi sem, pedig Nicolas Cage pontosan úgy fest, mintha egy ismerõs viccben alakítaná a fõszerepet. Született pechvogelt játszik, egy apaként és fiúként egyaránt csõdöt mondó, hivatali jó-létben tengõdõ tévéidõjóst, akit úton-útfélen különféle gyorséttermi maradékokkal találnak meg a prognózisaiban csalódott járókelõk. Az olyan karikatúravigyorú palimadarak, mint amilyenre Cage veszi a figurát, a skót- és rendõrviccek tartományából lehetnek ismerõsek, furcsán mutatnak azonban egy olyan filmben, amely a kisbetûs valósággal szeretne közelebbi kapcsolatot kiépíteni. Hogy mennyire, azt jól mutatja az a hideg, szürkéskékre maszkírozott pacni, amilyennek a rideg, de túlélhetõ valóságot filmünk készítõi láttatni szeretnék. Komoly operatõri-látványtervezõi munka fekszik abban, hogy beleérezhessük magunkat szereplõink lehangoltságába; üdvösebb lett volna azonban, ha a gusztusos jégvirágok és az elegáns téli dermedtség mellett a színészek játéka is hitelesíti ezt a nem túl irigylésre méltó lelkiállapotot. Míg a hasonló húrokat pengetõ Jégvihar vagy az ugyancsak a középosztály hasfájásaival foglalkozó Amerikai szépség vette magának a fáradságot, hogy a szokásosnál közelebb menjen a magukból kiábrándult szülõkhöz és a szüleikbõl kiábrándult kamaszokhoz, Az idõjós nem jut tovább a lefelé görbülõ szájak magamutogató attrakciójánál. Gore Verbinski legkínosabb pillanatai azok, amikor a patinás, Oscar-díjat érõ tragikomikumra hajt. Ennél már az is jobb, amikor film csak szimplán rossz: se nem tragikus, se nem komikus.
- köves -
A UIP-Duna Film bemutatója
**
Richard Strauss: A rózsalovag Ez az opera köztudomásúlag maga a kondenzált bécsies-ség. Akkor is, ha - mint ezúttal - Zürichben adják elõ, a színpadra állítás pedig bõvelkedik a keleties (török, japán, indiai) elemekben. Az eredeti ötletekkel zsonglõrködõ Sven-Eric Bechtolf (aki a népszerû Olasz áriát a mi Kempelen Farkasunk sakkautomatájával énekelteti el) rendezésében bölcsen belátja e változhatatlanul kedélyes tényt. Mi több, ironikusan hódol is neki, hiszen a II. felvonásban minduntalan wienersniclik panírozására utasítja a fölkapaszkodott Faninal úr konyháját megtöltõ statisztériát, valamint a Sophie-t formázó zsenge Malin Harteliust. Az ifjú énekesnõ nemcsak a zsemlemorzsával és a klopfolóval bánik bravúrosan, de a hangjával is, aminthogy a többi szólista úgyszintén excellál ezen a nagyszerû estén. Az egyébiránt közepes hírû Nina Stemme pazar Tábornagyné, gyönyörûen elpanaszolt hervadása egyelõre képzelgés inkább, semmint valóság; a bájosan elrajzolt arcú világsztár, Vesselina Kasarova élveteg módon lubickol a címszereplõ androgün játéklehetõségeiben; a basszista Alfred Muff lehengerlõ Ochs bárója pedig már nem is egyszerûen ökör, hanem direkte hatalmas barom. Az elõadás karmestere a tavaly Budapesten is jól megérdemelt sikert arató Franz Welser-Möst; habár nyilvánvalóan nem teremt oly szikrázó csodát, mint a néhai varázsló, Carlos Kleiber, azért kikezdhetetlen eleganciával vezényli szokott zenekarát.
László Ferenc
EMI Classics, 2 DVD, 2005
*****
Pirosszka - A jó, a rossz, a farkas, MEGAnagyi A filmeknek végre is kell egy címet kapniuk, ez már csak így van. Most talán arról lehet szó, hogy finom kis ízelítõt szántak nekünk a film humorából - más értelmezés nem tûnik logikusnak. A Piroska-történet remixelése mindazonáltal számos lehetõséget adna a készítõknek, annál is inkább, hiszen dúl a meseklasszikusok át-fésülésének hóbortja, történetek és karakterek szintjén egyaránt, utalnék itt most a Shrek szerelmes sárkányára, bárÉ Manapság animációból a "hollywoodi öntematizálás" almûfajú termékeket kapják a mindennapi bajnokok reggelire, számos geggel, önreflexív izével - hogy van-e élet a Golden Gate-en túl, az már egyre kevésbé evidens. Ezúttal is annyi történt, hogy Piroska némileg meg lett bolondítva, kicsit mindenki más, mint amilyennek elsõre látszikÉ Még szerencse, hogy a készítõk annál jobban élvezik gyermetegségüket, hogysem valami moralizáló végkicsengést szerkesztenének a Vége felirat elé, úgyhogy ha lehet itt valamit, ezt megköszönhetjük. Mást azonban aligha. Felrémlik A bûvös körhinta tavalyról, ott éreztem elõször az elszabadult informatikusok dühöngését, a történet elsõsorban hardver alapú fordulatait, amit esetünkben némi marketingmegfontolások tesznek színesebbé. Ilyen a sztárkultusz szintén nemrég elterjedt, amúgy vicces fogása, az "olyan sztárok adták filmünkhöz a hangjukat, mint" kezdetû parasztvakítás. Hát jó, tapicskoljunk csak.
- dd -
Az SPI bemutatója
* (a mókus miatt)
