Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2006.03.09 00:00

Zene

Nyolc kis kritika
Szabó Réka: Buddha szomorú Egy férfi beszélget magával, egy táncos, de lehet, hogy színész, aztán egyre többen lesznek, végül öten, és csak járják a maguk köreit, erről szól a mese. Szövögetik a szürreális történeteiket egy óriási díszletszem, egy ovális túlvilági tükör, egy vidámsárga hullámszobor, befőttesüvegek és a láthatatlanná tevő fotel között. Ha jól sejtem, Godot-ra várnak, csak közben épp várni sincs idejük. A megváltás nem jön most sem, de ez senkit nem zavar, mert helyette kapott egy új, érdekesebb szikraszemüveget.

Líra és abszurd, tánc és színészet tiszta összefonódása jellemzi Szabó Réka legújabb és egyben eddig legsikerültebb darabját. Most lett igazán érthető beszélő táncszínházi műhelyének lényege: a test és az ész két mérlegnyelvét matematikai pontossággal kiegyenlíteni és jó adag humorral elegyíteni, mindezt a dramaturgok (ezúttal kitűnő) segítségével, és "minden szereplő alkotó közreműködésével". A játékot Lázár Ervin 1973-ban kiadott azonos című, a magyar irodalom egyik legkülönösebb novellagyűjteményének felhasználásával rendezte-koreografálta a táncos-matematikus. Nem adaptációról van szó, csak éppen arról, hogy Szabó Réka is a gyermekkor álomvilágának emlékeivel, megrekedt személyiségünk legszebb jegyeinek kidomborításával próbálja meg-szépíteni a vérvalóság kiábrándító képét. Sikeresen - és a darabnak a formai tökéletességén kívül ez a legnagyobb érdeme.

- sisso -

MU Színház, 2006. március 1.

*****

DJ-Kicks - The ExclusivesA !K7 kiadó immár tíz éve publikálja sajátos dj-mix sorozatát: elsőként a Kruder&Dorfmeister duó, legutóbb pedig a norvég mutáns popdíva, Annie kedvenc számait vehettük kézbe (CD-n összemixelve, vinilen darabonként, saját használatra). Ráadásul minden sorozatdarabon fellelhető volt egy-egy exkluzív, csak itt publikált track az egyes szelektoroktól - most ezeket gyűjtötték csokorba mintegy ajándék gyanánt. A látszólagos véletlenszerűség dacára jó kis válogatás kerekedett a dologból, amely úgy élvezetes, hogy közben, mintegy dióhéjban, feltárul a szofisztikált elektronikus zenék vázlatos históriája. Az elején a mondjuk úgy, triphopszerű zengemények jönnek (K&D, Terranova, DJ Cam, Thievery Corporation, Kid Loco finom szerzeményei), majd a soul/jazz blokk - főként a Trüby Trio (High Jazz) és Vikter Dupleix (Sensuality) elővezetésében. A lemez második fele viszont kitűnő ízelítőt szolgáltat korunk legjobb elektropop/electroclash tánczenéiből - rögvest ott a Playgroup invenciózus DM-feldolgozása (Behind The Wheel), jórészt azoknak, akiket a Mode-ból leginkább Dave Gahan hangja idegesít. Tiga forró hangulatú Hot In Here-je nyilvánvalóan beindítja a hallgatót, a Chicken Lips zúzós száma (Bad Skin) után kifejezetten simogató Erland Oye The Black Keys Work című ringató popdala, a Glimmers szinte goás puttyogásokkal teli partibombája (Casette) nyomában pedig ott jár a szőke Annie morbid és egzaltált, szó szerint lakodalmas balladája (Wedding). Carl Craig hosszú technohimnusza már csak ráadás - ennyi zenétől úgyis jóllakott az ember.

- minek -

!K7/Neon Music, 2006

*****

George Jonas: Megtorlás Akár dokumentumregény, akár tiszta fikció, nagyon ügyesen felépített, jól megírt könyv. Az sem számít, hogy Spielberg mit csinált belőle a Münchenben. George Jonas 1985-ben írt kötete ma is úgy hat, mintha egy kriminalisztikailag hibátlanra sikerített Ken Follett-krimibe nem a szokás szerint sebezhetetlen ügynökök, hanem hús-vér emberek kerülnének. A történet ismert: a Moszad csapatot küld Európába, hogy a '72-es olimpián meggyilkolt izraeli sportolókért bosszút álljanak a müncheni vérfürdő 11 szellemi vezetőjén.

A könyv nem azért jó, mert a véres leszámolásokat mértéktartóan ábrázolja, s még csak nem is azért, mert Jonas mindenféle történelmi adatokat indexel a szöveghez a "még inkább hitelesítés" érdekében. Sokkal inkább azért, mert a megtorlók heroizálásába az író bele sem kezd, indítékaikat egyre kevésbé védelmezi. A cselekményt meg-megszakító elmélkedés az arab-izraeli konfliktuson azt eredményezi, hogy az olvasó a csapatot vezető Avnerrel együtt fokozatosan ráébred: az arab terror sárkányáról levágott fejek helyén újak nőnek, ezért a csoport munkája hovatovább megkérdőjelezhető. Jonas (és a fordító, Szántó Péter) olyan szöveget adagol az olvasó agyába, ami a történet hitelességével szembeni kételyeket is fokozatosan elaltatja. Így végül azon is legfeljebb vitázni lehet, hogy a történet elején vérprofi Avner egyre árnyaltabb problémalátása ellenére miért válik kapko- dó rögtönzővé, illetve hogy egy bosszúállásra küldött csapat miért csupán egyetlen, ráadásul egyre gyanúsabb információforrásból dolgozik.

- szami -

Partvonal Könyvkiadó, 2006, 454 oldal, 2499 Ft

*****

Búcsúlevél Az aranyköpés, természetesen Woody Allentől, valahogy úgy hangzott, hogy szép, szép a rajongók emlékezetében tovább élni, de ha egy mód van rá, ő inkább a lakásában szeretne. Ha úgy vesszük, Fritz Lang, olyan ma is élő klasszikusok megalkotója, mint például a Metropolis, szerencsésnek mondhatta magát, neki ugyanis megadatott, hogy a saját lakásában élje meg szentté avatását. Mindez persze rossz helyen és rossz időben esett Németország egykor ünnepelt sztárrendezőjével, aki, miután a nácik elől meg sem állt Hollywoodig, már jó ideje a nagy stúdiók kegyelemkenyerén tengődött, amikor az európai újhullámosok - élükön persze a franciákkal - kikiáltották hősüknek. Bár az '53-as Búcsúlevél láttán nehéz megmondani, hogy ugyanaz a monoklis zseni rendezte, aki negyedszázaddal korábban városrésznyi díszletek között statiszták tömegeit vezényelte, az azért kiderül belőle, mihez is kezdett Lang, mikor a megélhetésért, kis pénzből, a másodliga sztárjaival kellett forgatnia. A Búcsúlevél nem több szabvány ballonkabátos kriminél (az ilyet hívjuk ma film noir-nak), a bosszúálló zsaru szerepében Glenn Forddal, a szegény emberében Spencer Tracyvel. Épp csak a penzum, mígnem Lee Marvin hirtelen dühében felkapja az első keze ügyébe akadó gyilkos tárgyat, s jó szadista módjára egy életre elcsúfítja Gloria Grahame, a kikapós kurva aranyos pofiját. Ha hiányoltuk volna a klasszikus opusok ismerős hideglelését, íme, itt van az is. Lang zsenije lehet, hogy megkopott, de a világról alkotott rossz véleménye mit sem változott. A gonosz, bár újabban mellékszerepbe kényszerült, köszöni szépen, él és virul.

- köves -

Warner Home Video

*****

Molnár Ferenc Riviera című darabja nem tartozik a szerző legremekebb művei közé (azért meg van csinálva), de megnyugtató intenzitással és gyakorisággal viszszaköszönnek belőle bizonyos motívumok és figurák a legremekebb művekből. A Radnóti Színház Valló Péter rendezte előadása sem tar-tozik a színház legjobb produkciói közé - és akkor még finoman és alulfogalmaztam.

Eléggé közepes színházi este ugyanis az az éjszaka, amely drámai fordulópontot jelent a szegény Misch úr életében: elhagyja őt a szeretője, ráadásul egykori barátjához, az időközben meggazdagodott Casellához pártol. Mi több - hogy a seb mélyebb legyen -, Misch úr divatosztály-vezető abban az áruházban, amelynek tulajdonosa éppen elszereti az ő szerelmét.

Misch urat Csányi Sándor játssza; akkora lendülettel és energiával, hogy már az elején azért dühös, ami majd a végén történik csak meg, nem utolsósorban tán épp az ő dühe miatt. Csányi a sértett férfiönérzet bajnoka; a sprőd pasas, akit játszik, úgy szerelmes, ahogy a Liliom: önzőn és durván. A szövege persze finomabb; kár, hogy egy része a rossz artikuláció áldozatává válik.

Lujzát, hűtlen szerelmét Kovalik Ágnes játssza. Leginkább csapodár nőnek tűnik, akinek megjött az esze ezen az éjszakán. Holott Lujza nem a kirakati babák egyike; benne Misch indulatait, csapódását, hullámzását látván és hallván történnie kellene valami drámainak, nekünk meg látnunk kellene, mi az. Kovalik egyhangú, egyszínű - így talán ő teszi végképp lehetetlenné, hogy Valló Péter a melodramatikus élethelyzetbe valami mélységet rendezzen bele.

Lengyel Tamás elegáns Casella - nagyon nem hajt a Misch Lujzájára; tudja, hogy kicsit is elég. Azt nem hiszem el neki, hogy valaha igazán jóban volt Mischsel - mellesleg Csányinak sem hiszem ugyanezt.

A mellékszereplők közül Schneider Zoltán részeg Mártonja tíz percig jó részeg, aztán unalmas részeg. Wéber Kata Elvirájában földereng Marika a Liliomból, némi "füstmilános" színezettel. Ez tetszett nekem.

- ki -

Radnóti Színház, február 26.

***

RICHARD STRAUSS: ELEKTRA A szokástól eltérően a bónusszal kezdem. A két DVD-s kollekció másikán kilencvenperces dokumentumfilm számol be a forgatásról. Ez két szempontból is szenzációs. A karmester Karl Böhm a zenei felvételek idején, 1981-ben csaknem nyolcvanhét éves, és még abban az évben meghal; utoljára kapunk képet a fantasztikus aggastyán zene-drámai szuggesztivitásáról. A filmkészítés sem mindennapi. A rendező Götz Friedrich és a tervező Josef Svoboda egy Bécs környéki vagongyár elhagyott üzemcsarnokába helyezte az Atreidák romos, esőben, sárban és vérben úszó palotáját; a szereplők fizikai megpróbáltatásai nyilvánvalóak. Hogy még érdekesebb legyen a dolog, a környék lepusztult ipari táján az opera librettójául szolgáló Hugo von Hofmannsthal-dráma egyes prózai részei is elhangzanak, fiatal, erőteljes, civil próbaszituációt imitáló színészek izgalmas előadásában. Ez kiemeli a kész operafelvétel kontrasztját, amelyben éltes művészek alakítják a szerepeket. A címszereplő Leonie Rysanek ötvennégy éves a forgatás idején, a Klütaimnésztrát éneklő Astrid Varnay korát illetlenség lenne elárulni, és Dietrich Fischer-Diskau (Oresztész) sem zsenge ifjonc. Furcsamód ez nem za-varó, sőt a romlásnak indult vaskos testek, ráncokkal, táskákkal barázdált arcok látványa (aminek a hatását fokozza Klütaimnésztra vastag arcfestése és a szuperközelik durvasága) hozzátesz a Freuddal, erotikával és szecesszióval átitatott ógörög bosszútörténet expresszív, dekadens bizarrságához. Strauss hisztérikus szoprán- és mezzóhangok özönében tobzódó, fölfokozott, eksztatikus hangzásai az Elektrában csúcsra járnak, és a két, lejtmenetben is dübörgő énekes nagyság, a naturális filmes effektusokkal körítve, derekas élményben részesít.

- káté -

Universal/Deutsche Grammophon, 2005, 2 DVD

*****

Frenák Pál: Milan A Párizsban élő magyar koreográfustól már megszoktuk a sokszereplős, mozgalmas darabokat, olyan táncosokkal, akiknek még a darab végén is csorog a fülén az energia. Pár éve, amióta Frenák visszatért, hisztérikus siker követi az előadásait. Most viszont senki se számítson bulira, mert legújabb koreográfiája egy szóló, amely egy ikerpár nyomasztó történetét beszéli el. Magukra hagyottak, egyikük hús-vér ember, a másik báb, amely már önmagában is félelmetes, minden tőle függ, hiszen folyvást azt figyeli a néző, hogyan mozdul meg, hogyan ad neki a másik táncos életet. A tér és a díszlet jelzésszerű és mégis palota. Néhány hatalmas lufi rugalmas, földig lógó zsineggel biztosítja, hogy a főszereplő Újvári Milán szélsebességgel görkorcsolyázhasson, és mégis úgy érezzük, mindezt egy labirintusban teszi. Van itt még csupasz, vinnyogó bérházfal, ventilátor az agyban, hinta, angyalszárnyak, egy gólyalábakon felbukkanó bábos, verdeső, vetített madárfóbiák, mind Frenák haldokló-romantikus fantáziavilágának elemei. Szép, szomorú darab, sőt emelkedett; de ahogy máskor mindig, a késhegynyi optimizmusnak (röhögésnek) itt semmi nyoma. A mesternek nincsen jókedve, összegez, emlékezik, a darabot saját bevallása szerint ihlető Agota Kristóf Nagy füzet című regényének olvasása óta nem bír szabadulni a gyermekkori kiszolgáltatottság emlékeitől. Kemény előadás, amelynek vitathatatlan szépséghibája, hogy a koreográfus kihelyezett szuperegóján, a protagonistán akkora a nyomás - lévén nagyon fiatal és tapasztalatlan -, hogy percről percre hektikusan másképp "ül oda". Megértjük, de nem nézhetjük el neki.

- sisso -

Trafó, március 3.

**** és fél

San Gennaro kincse Ismét egy oly korból sodor elénk a szél valamit, amit gyakorlatilag - és nem is minden alap nélkül, inkább teljes joggal - elfelejtettünk. Konkrétan a hatvanas évek végéről, amikor a zömmel kis szutykosként aposztrofálható pesti mozikban egy-egy szerencsétlen vígjáték, köpenyes-kardozós kalandparádé jelentette a szabad világ üzenetét. Hogy van valahol, tán a Föld világosabb olda-lán olyan hely, ahol dús hajú vörös asszonyokra, lobogó fehér ingekre vagy épp sikátorokban szlalomozó Fiatokra hangszerelték tán még a hétköznapokat is. Ahol sűrű és veszélyes az élet, bármelyik pillanatban a szélvédőre repülhet a száradni kiteregetett lepedők valamelyike. Az e világban (bár ez nem volt egészen biztos) játszódó filmek akkor vonták a leghosszabb sort a mozi elé a vasárnapi matinén, ha minél szélesebb koprodukcióban készültek. Az Operazione San Gennaro e tekintetben hibátlan: színes, magyarul beszélő olasz-francia-NSZK vígjáték, a mára szolid legendává lett Dino Risi rendezte, Armando Trovajoli zeneszerző neve ugyan csak a connaisseuröknek rémlik, de Nino Manfredi, Senta Berger vagy akár Toto és Mario Adorf korunk mozizóinak is megvan. Mélyen és persze a maguk módján vallásos olasz csirkefogók és vicces amerikai gengszterek a nápolyi San Gennaro-katedrális kirámolásán ügyködnek. Ám a kincset törhetetlen üveglap alatt őrzi a papság, viszont azt még egy gyerek is tudja, hogy a legtörhetetlenebb üvegnek is van egy gyenge pontja, ahol nem tanúsít semmiféle ellenállást, a legokosabb tehát egy tűvel nekimenni... Figyeljék az öngyújtót, az már Hitchcocknál is bejött.

- smaci -

Örökmozgó, 15-én, f5

*****

Neked ajánljuk