Újra itt - nem pont ugyanaz - Sub Bass Monster (lemez)

  • Szami
  • 2006. március 2.

Zene

Máté Szabolcsnak kimondottan jól áll, hogy a saját maga által eleve szűkre húzott határokon belül próbálja továbbrajzolni a valójában már négy éve függőben hagyott magyar rap- (és hiphop-) királyi karrierjét.

Máté Szabolcsnak kimondottan jól áll, hogy a saját maga által eleve szűkre húzott határokon belül próbálja továbbrajzolni a valójában már négy éve függőben hagyott magyar rap- (és hiphop-) királyi karrierjét. A népszerűségbe a Nincs nő, nincs sírással még az előző évezredben csukafejest ugró Sub Bass Monster lényegében nem csinált mást, mint felvette a még 2002-ben eldobott szálakat. A némaságot velős zenés mondókákkal töri meg a saját kiadásában piacra dobott stúdiólemez. A gyulafirátóti szörny a tőle korábban megszokott módon elmeséli az elmúlt években vele történteket, de az önirónián túl beszól a sztárgyáraknak is. A számok hangszerelése összetett: van itt reggae, hiphop és "klasszikus" eminemes rapre hajazó stíluselemek, amik gitár, szinti vagy éppen harsona által szólalnak meg. Jellemző, hogy végig könnyednek és fülbemászónak hatnak, miközben a nemritkán trágár szövegekhez meggyőzően illeszkednek. Szinte érthetővé válik a zenész majd négy évig tartó passzív rezisztenciája. Meg az is, hogy az album elején beszól, hogy: "Kicsi ország, halló!"

A hangzásában szinte yonderboi-i finomságúra csiszolt indítás után 15 másodperccel az album igazi egoerősítő rapre vált át. Az újra itt és a Hová tűnt Sub Bass Monster? albumkezdő dal voltaképpen egy számot takar, de abból amolyan rap classic hungaricumot. A pályakezdés karcosságát megidéző dal ennek megfelelően öt percre hízva sem csap át a rapvilágban mifelénk szokásos pózolásba. Persze az ars poetica megerősítése Sub Bass Monsternél sem maradhat el, de ehhez a Kell ez a kis hiphopig, illetve a M.I.K.R.O.F.O.N-ig kell eljutni. Eközben van két átvezetés (skit), amiből az Itiner címűt szívmellékzörejek nélkül is le lehetett volna hagyni az albumról. Hanem a Ragga a csodaszarvasról felvezetőjeként "Hol volt, hol nem volt"-ozó Szabó Gyula vérbő basszusa tényleg telitalálat. A reggae-sített csodaszarvassztori ugyan kicsit b‘lgás/Paizs Miki-s áthallású, de alapvetően megmenti a helyzetet, hogy Titusz pittyegéseinél lényegesen magasabbra kalibrált a hangszeres kíséret.

A legtöbb szám, ahogyan a tagadás tagadásából építkező Nem vagyok ideges is, néhány taktusra és akkordra épített dallammal ringatja a fület,s ezzel eléri, hogy fékezett habzásúnak tűnnek az önállóan nyomdafestéket kevésbé tűrő szöveget. Gond nélkül kimondhatja, hogy kivan a segge, néha még baz+olhat is, a kritikus szövegelemzők is legfeljebb a szemöldöküket vonogatják.

Amennyiben a szimpla Sub Bass Monster albumcím valamiféle újrakezdést jelöl, az semmiképpen sem jelenti a járt utak elhagyását. Legfeljebb ha a néhány éve zabpelyhes dobozhoz applikált maxilemezes kisiklást kívánja feledtetni. Sikerülhet neki!

Szerzői kiadás, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.