Miután Samuel Beckett befejezte Watt című regényét (illetve lehet, hogy csak abbahagyta, de ezt nem tudni biztosan), új művébe még angolul fogott bele, majd húzott egy vastag vonalat, és franciául folytatta, s ezen a nyelven írta a többit is, köztük a Godot-ra várva című tragikomédiát, mely világhírűvé tette. Korábban barátja és mestere, James Joyce prózáját fordította franciára, ezt követően energiája jó részét az kötötte le, hogy saját regényeit és drámáit fordította franciáról angolra. Bár kétnyelvűnek mondják, ez így nem teljesen igaz, hiszen mindkét szülője ír volt; franciául a híres dublini Trinity College francia-olasz szakán tanult meg. Tudását tovább csiszolta, amikor 1938-ban Párizsban telepedett le, és francia nőt vett el feleségül, aki soha nem tanult meg angolul. A francia mellett azért döntött, mert úgy találta, hogy anyanyelvén akaratlanul is túlságosan ékesszóló, míg a francia lehetővé tette számára, hogy borús témáihoz illő, lecsupaszított nyelven, "stílus nélkül" írjon.
A Wattot, mely második regénye, a háború alatt írta, nagyobb részét egy világtól elzárt provence-i hegyi faluban, Roussillonban, ahová mint a francia antifasiszta ellenállás egy lenyomozott sejtjének tagja, egyben angol titkos ügynök (kémjelentéseket fordított franciáról angolra), a Gestapo és a kivégzés elől kényszerült menekülni. A minimális cselekményű, néha angolnak alig tűnő nyelven írt kísérleti regényt, amit azért vetett papírra, hogy ép elmével ússza meg a történteket, csak 1953-ban, a Godot franciaországi színpadra állításának évében sikerült megjelentetnie, akkor is mindössze 1125 példányban, Párizsban. Korábban a szerkesztőségek sorra azzal utasították el, hogy a Watt nevű csavargó a nyelv és a valóság viszonyán rágódó, filozófiai természetű töprengéseit aprólékosan rögzítő történet "túl vad és érthetetlen".
Szokatlan, hogy a fordító panaszkodjon az általa átültetett műre, miként azt Dragomán György, a Watt 2005-ben megjelent magyar nyelvű kiadásának utószavában teszi, amikor óvatosan ugyan, de kifejti, hogy "az elbeszélés hovatovább fárasztóvá és unalmassá válik", s néhol bizony "komoly kitartásra és elszántságra van szükség" a végigolvasáshoz. Dragomán fenntartásainál is meglepőbb azonban, hogy saját műve franciára fordításával Beckett is így járt. Egyedül nem is vállalkozott rá, a két anyanyelvű fordítónak csak besegített, 1968-ban mégis hosszú hónapokat töltött a "kimerítő, háládatlan robottal". Az önmagára mért feladatot mindamellett gondosan végezte: két munka-társa beszámolója szerint
hosszan eltöprengett,
amíg nem csupán a jelentését, hanem a hangzását és ritmusát illetően is megfelelő francia szót vagy kifejezést meglelte. Az "Ot murd, wol fup, wol fup" és hasonló "angol" mondatok bizonyára a magyar fordító türelmét is próbára tették, de sikeresen megbirkózott a feladattal (az idézett mondat "magyar" megfelelője, az "Inlobod klah ffup, klah ffup" például igazán pontos fordításnak tűnik). A magyar szöveg színvonalas, és van olyan élvezetes, mint az eredeti. Néhol azonban mintha ellankadt volna Dragomán figyelme. A minden emberi közösségből kiszakadt, magányos Watt egy árokban fekve, félig öntudatlan állapotban régi gyerekmondókákat idéző dalt hall. Ebben Mr. Man, Mrs. Man, Miss Man és Master Man számára cipót ígér valaki, de a cipók elfogynak, "és megy mindenki haza a feledésbe". Dragomán fordításában a "for Master Man and a bun" verssor "Öreg Mann-nak és cipó", holott valószínűbb, hogy a család negyedik tagja az 'ifiúr' ('master') Man, hiszen egy ételre és szeretetre egyaránt éhes fiú állapota lehet az, ami a hallucináló Wattéval rokon. (Másik probléma, hogy az angolul és németül egyaránt 'ember' jelentésű 'man-Mann' szót miért kellett a magyar szövegben németre fordítani.) Egy másik esetben Dragománt a fordítói hagyomány vitte rossz útra. Valószínűleg annak köszönhetően, hogy a régi nyomdákban a nehézkes szedéssel bajlódó magyar nyomdászok nem szívesen használták az egész kvirtnek nevezett, hosszú gondolatjelet (--), helyette a fordítók egyezményesen három pontot tettek. A ---et Dragomán is É-nak fordította, ám ennek az lett a következménye, hogy Beckett szándékához képest - aki a lírai, érzelmes mondatokat
azonnal távolságtartó,
gyakran groteszk hatású szöveggel igyekezett ellensúlyozni, de még éppen a fennkölt résznél tartott - a magyar fordítás korábban hűti le az olvasót. Az eredetiben nincs semmi a narrátor életében, amit ne bánna: "Personally of course I regret everything. Not a word, not a deed, not a thought, not a need, not a grief, not a joy", s még hosszan folytatja e listát, majd pár lappal később újra felidézi. "Personally of course I regret all. All, all, all. Not a word, not a --", szakítja meg a sort hirtelen. A felsorolásnál az eredetiben külön mondatban kezdődő, nyomatékos tagadással, sőt belső rímekkel költőivé tett szöveget Dragomán eleve köznapibb stílusúra fordítja azáltal, hogy egy mondatba zsúfolja, s a választékos "sem", esetleg a "se" helyett a "sincs" szót használja: "Személy szerint persze mindent megbántam, szó sincs, tett sincs, eszme sincs, bánat sincs, öröm sincs" stb. Majd kénytelen a saját szóhasználatát megismételni, ráadásul a három ponttal. Nála tehát ez áll: "Személy szerint persze mindent megbántam. Mindent, mindent, mindent. Szó sincs, tettÉ" Így esett a fennkölt érzelem áldozatul a megszokásnak.
Az éppen száz éve, 1906-ban született Beckett nem hitt abban, hogy a szavak, a nyelv segítségével kifejezhető a valóság, de azért megpróbálta. A magyar kiadás is azért késett hatvan évet, mert a Wattot lefordíthatatlannak tartották. Szerencsére Dragomán Györgyben maradt elég komoly kitartás és elszántság a végigfordításhoz, s bebizonyította, hogy ez tévedés volt.
Palatinus, 2005, 279 oldal, 2800 Ft
