Apakalipszis, most - Bret Easton Ellis: Holdpark (könyv)

  • Hungler Tímea
  • 2006. március 2.

Zene

Amikor 1991-ben az Amerikai psycho megjelent, valóságos kultúrsokkot okozott a világban, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy annak is határozott véleménye volt róla, aki nem olvasta.
A regény megjelenésekor a szerző mindössze huszonhét éves volt, de már jegyzett két könyvet (A nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai), javában dolgozott a novelláin (Informátorok), az irodalomtörténeti összefoglalók pedig mint a metafikciót követő irányzat, a minimalizmus egyik reprezentáns alkotóját, a nyolcvanas években feltűnt "Brat Pack", a "kölyökfalka" (Jay McInerney, Tama Janowitz, Mark Lindquist) vezéralakját emlegették.

Az Amerikai psycho főhőse, a sorozatgyilkos New York-i yuppie, Patrick Bateman most visszatért, méghozzá a hatéves hallgatását megtörő és immár negyvenes évei elején járó Bret Easton Ellis új regényében.

A könyvet az alkoholista apának (Robert Martin Ellis) és a mindössze harmincévesen, 2004-ben egy kábítószer kiváltotta infarktusban jobblétre szenderült kedvesnek, az ifjú szobrásznak (Michael Wade Kaplan) ajánlja a szerző, aki az első, nagyjából harminc oldal alapján most épp memoárt ír (az elbeszélés egyes szám első személyű, és időrendben követi a pálya állomásait, visszaidézi pl. a papa brutális kilengéseit, az egyéjszakás kalandokat, a "kölyökfalkát" etc.).

Mielőtt azonban azt hihetnénk, hogy a vallomásirodalom újabb kötetével gazdagodtunk, a gyanús jelek elszaporodnak, az életút olyan fordulatokat vesz, melyekről a világsajtóból talán értesültünk volna,

ha valóban bekövetkeznek,

nevezetesen Ellis házasságáról a híres színésznővel, akinek bár saját honlapja is van az interneten - mely még a filmográfiáját és a fényképét is tartalmazza -, valahogy mégsem ismerős.

A magyarázat a szerzőhöz méltó: a Holdpark nem memoár, hanem fikció, melyben az elbeszélő egy Bret Easton Ellis nevezetű karakter, aki a könyvben életének arra a züllés éveit követő időszakára emlékszik vissza, melyet "rendes", családos emberként (feleség, gyerek, kutya) egy amerikai kisvárosban töltött, ahol mindenféle misztikus dolgok történtek vele (a családi házról kiderül, hogy kísértetház, ahol éjszakánként az elbeszélő nevelt lányának játéka garázdálkodik; a környékről az iskolás fiúk sorra tűnnek el; és mintha az Amerikai psycho is megelevenedne: a könyvben leírt gyilkosságokat egymás után követi el valaki).

Igazi posztmodern állatorvosi ló tehát a Holdpark, amely az iro-dalomelméleti kurzusok kedvenc problémáit feszegeti, kezdve a "ki beszél?" kérdésétől egészen a "szöveg referenciaértékéig", magyarán a fikció és a valóság viszonyáig. Ellis könnyedén szánkázik a zsánerek és az irodalmi irányzatok között - a memoár, a kulcsregény, az apokaliptikus irodalom, a horror, a metafikció jellemzői ugyanúgy jelen vannak a kötetben, mint a kertvárosi lét ironikusan tálalt kisrealizmusa, vagy az előző alkotásokból megismert minimalista stíl.

Ez utóbbi egyik általános jellemzője, hogy az irányzathoz tartozó szövegekben egy-egy központi gondolatot számtalan szétszórt, egymással látszólag összefüggésben nem lévő kép, metafora illusztrál. A Holdparkban pl. feltűnően sok a Hamletre történő utalás (a mottóként választott egyik idézet a drámából való, a család háza az Elsinore Lane-en áll, közel a Horatio parkhoz és a Fortinbras bevásárlóközponthoz). De ezeknél sokkal fontosabb motívum, hogy - hűen Shakespeare művéhez - az írást a halott apa szelleme lengi be, aki

üres e-mailek

formájában még vissza is jár, kísérti az elbeszélőt, akiről sem a környezete, sem pedig saját maga nem tudja eldönteni, hogy valójában megháborodott-e.

Az emlékek felidézése nyilvánvalóvá teszi, hogy a Bret Easton Ellis nevezetű alak gyászol, amit megnehezít, hogy alkoholista apjával rossz viszonyban volt, ennek ellenére kapcsolatuk mégis mintája lesz fiával megélt sorsának.

Olybá tűnik, a narrátornak mindenképpen fontos, hogy az elbeszélés központi figurájától, vagyis az apától távolságot tartson; a különböző műfajok összekeverése is ezt a célt hivatott szolgálni: a személyes vallomások a horrorszcénák és a minimalista állapotjelentések közé simulnak, ezzel mintegy idézőjelbe kerülnek, egyszerre értelmezhetőek puszta formai bravúrként, "vallomásirodalomként" és egy fikciós elemekkel tűzdelt kulcsregény őszinte vallomásaiként.

A Holdparkból kitetszik, hogy a szerző úton van, új kifejezési formák után kutat, igyekszik le-számolni az amerikai minimalista irányzatot olyannyira jellemző személytelen hanggal. A távolságtartás felszámolása azonban váltakozó színvonalú - a vallomások néhol igencsak megrázóak, helyenként azonban kínosan őszintét-lennek, közhelyszerűek. Ellis még mindig abban profi, ami miatt megszerettük (vagy megutáltuk): szenvtelen, ám iróniára igencsak hajlamos hangja sokkal meggyőzőbb, mint "belső monológjai"; az ezredforduló terroristafenyegetésektől frászoló kertvárosi valóságát, az időközben apákká lett fiúk céltalan bóklászásait pont olyan meggyőzően ábrázolja, mint a nyolcvanas évek Reagan-éráját és szubkultúráit.

Európa Könyvkiadó, 504 oldal, 2500 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.