Az Amerikai psycho főhőse, a sorozatgyilkos New York-i yuppie, Patrick Bateman most visszatért, méghozzá a hatéves hallgatását megtörő és immár negyvenes évei elején járó Bret Easton Ellis új regényében.
A könyvet az alkoholista apának (Robert Martin Ellis) és a mindössze harmincévesen, 2004-ben egy kábítószer kiváltotta infarktusban jobblétre szenderült kedvesnek, az ifjú szobrásznak (Michael Wade Kaplan) ajánlja a szerző, aki az első, nagyjából harminc oldal alapján most épp memoárt ír (az elbeszélés egyes szám első személyű, és időrendben követi a pálya állomásait, visszaidézi pl. a papa brutális kilengéseit, az egyéjszakás kalandokat, a "kölyökfalkát" etc.).
Mielőtt azonban azt hihetnénk, hogy a vallomásirodalom újabb kötetével gazdagodtunk, a gyanús jelek elszaporodnak, az életút olyan fordulatokat vesz, melyekről a világsajtóból talán értesültünk volna,
ha valóban bekövetkeznek,
nevezetesen Ellis házasságáról a híres színésznővel, akinek bár saját honlapja is van az interneten - mely még a filmográfiáját és a fényképét is tartalmazza -, valahogy mégsem ismerős.
A magyarázat a szerzőhöz méltó: a Holdpark nem memoár, hanem fikció, melyben az elbeszélő egy Bret Easton Ellis nevezetű karakter, aki a könyvben életének arra a züllés éveit követő időszakára emlékszik vissza, melyet "rendes", családos emberként (feleség, gyerek, kutya) egy amerikai kisvárosban töltött, ahol mindenféle misztikus dolgok történtek vele (a családi házról kiderül, hogy kísértetház, ahol éjszakánként az elbeszélő nevelt lányának játéka garázdálkodik; a környékről az iskolás fiúk sorra tűnnek el; és mintha az Amerikai psycho is megelevenedne: a könyvben leírt gyilkosságokat egymás után követi el valaki).
Igazi posztmodern állatorvosi ló tehát a Holdpark, amely az iro-dalomelméleti kurzusok kedvenc problémáit feszegeti, kezdve a "ki beszél?" kérdésétől egészen a "szöveg referenciaértékéig", magyarán a fikció és a valóság viszonyáig. Ellis könnyedén szánkázik a zsánerek és az irodalmi irányzatok között - a memoár, a kulcsregény, az apokaliptikus irodalom, a horror, a metafikció jellemzői ugyanúgy jelen vannak a kötetben, mint a kertvárosi lét ironikusan tálalt kisrealizmusa, vagy az előző alkotásokból megismert minimalista stíl.
Ez utóbbi egyik általános jellemzője, hogy az irányzathoz tartozó szövegekben egy-egy központi gondolatot számtalan szétszórt, egymással látszólag összefüggésben nem lévő kép, metafora illusztrál. A Holdparkban pl. feltűnően sok a Hamletre történő utalás (a mottóként választott egyik idézet a drámából való, a család háza az Elsinore Lane-en áll, közel a Horatio parkhoz és a Fortinbras bevásárlóközponthoz). De ezeknél sokkal fontosabb motívum, hogy - hűen Shakespeare művéhez - az írást a halott apa szelleme lengi be, aki
üres e-mailek
formájában még vissza is jár, kísérti az elbeszélőt, akiről sem a környezete, sem pedig saját maga nem tudja eldönteni, hogy valójában megháborodott-e.
Az emlékek felidézése nyilvánvalóvá teszi, hogy a Bret Easton Ellis nevezetű alak gyászol, amit megnehezít, hogy alkoholista apjával rossz viszonyban volt, ennek ellenére kapcsolatuk mégis mintája lesz fiával megélt sorsának.
Olybá tűnik, a narrátornak mindenképpen fontos, hogy az elbeszélés központi figurájától, vagyis az apától távolságot tartson; a különböző műfajok összekeverése is ezt a célt hivatott szolgálni: a személyes vallomások a horrorszcénák és a minimalista állapotjelentések közé simulnak, ezzel mintegy idézőjelbe kerülnek, egyszerre értelmezhetőek puszta formai bravúrként, "vallomásirodalomként" és egy fikciós elemekkel tűzdelt kulcsregény őszinte vallomásaiként.
A Holdparkból kitetszik, hogy a szerző úton van, új kifejezési formák után kutat, igyekszik le-számolni az amerikai minimalista irányzatot olyannyira jellemző személytelen hanggal. A távolságtartás felszámolása azonban váltakozó színvonalú - a vallomások néhol igencsak megrázóak, helyenként azonban kínosan őszintét-lennek, közhelyszerűek. Ellis még mindig abban profi, ami miatt megszerettük (vagy megutáltuk): szenvtelen, ám iróniára igencsak hajlamos hangja sokkal meggyőzőbb, mint "belső monológjai"; az ezredforduló terroristafenyegetésektől frászoló kertvárosi valóságát, az időközben apákká lett fiúk céltalan bóklászásait pont olyan meggyőzően ábrázolja, mint a nyolcvanas évek Reagan-éráját és szubkultúráit.
Európa Könyvkiadó, 504 oldal, 2500 Ft
