A Kurtág-zene fesztiválja a 15-i felvezetés után 16-án, két magyarországi bemutatóval indult el igazából. E két honi premier kapcsán most fölösleges a megkésettség miatt panaszkodni, mivel a koncert első felében elhangzó Hipar-tita (op. 43) 2004-ben, a Six moments musicaux (op. 44) 2005-ben készült el.
Metamű
Az opusszám hagyományosan a mű kronológiai státusáról, illetve az alkotás lezártságáról tájékoztat. Az elmúlt három évtizedben, nagyjából a Játékok sorozattól kezdődően Kurtágnál az utóbbi fogalom - a lezártság - radikálisan "más" jelentéssel párosult. Úgy tűnik, hogy egy Kurtág-mű nem egy teremtő gesztusnak köszönheti létét, sokkal inkább magától alakul, forr ki. Egymástól független pályán elinduló elemek, ötletek, gondolatok, kompozíciócsírák, feljegyzések, "jelek", "üzenetek" egy adott pillanatban összekapcsolódnak, hogy eredeti, naplóvilágszerű közegükből átlépjenek a műalkotás esztétikai világába. Ám az elemek mozgása itt sem áll meg, újabb művek közegében bukkanhatnak fel ismét, ahol vagy maguk alakítják ki a saját kontextusukat, vagy az új kontextusban nyernek azonos, illetve gyökeresen más értelmet. Wilheim András előadásában ("Mindennapi") egy a Kurtág-életmű feletti - alatti (?), mögötti (?) - metamű létezéséről beszélt, az egyes darabok e latens mű erőterében formálódnak. Pusztán ez a körülmény is alapjaiban gondoltatja újra a reálisan létező Kurtág-művek és a hagyományos műfogalom viszonyát és egy esztétikai alapkategória relevanciáját. E némileg platonizáló okfejtésből akár az a következtetés is levonható, hogy ez a metamű valóságosan is létezik (vagy egyszer létrejöhet), de miként az ideákra, úgy erre a műre is igaz, hogy nemigen fogunk vele találkozni a jövő valamelyik Kurtág-koncertjén. A hall-gató, aki egyszer már belépett a metamű árnyékvilágába és ott viszonylagos jártasságra tett szert, az új Kurtág-művek világában is otthonosan érezheti magát. Paradox módon tapasztalati bizonyítékunk van e metamű létezésére. Az otthonosság érzését egy-egy új mű váratlansága nem kezdi ki, miként az sem, hogy ezek az alkotások folyamatosan átrajzolják, átértelmezik az eddig ismertnek vélt életművet. Természetesen nem egyedül-álló jelenségről van szó, de azért elég ritka, hogy az életmű egy-egy kimagasló darabja (nevezzük nevén: a remekművek) nemhogy nem relativizálódik, éppen ellenkezőleg, a kiteljesedő életmű kontextusában gazdagodik és remekmű státusa tovább erősödik.
A Kurtág-ünnep kapcsán gyakran vetődött fel egy másik nagy (szintén magyar) zeneszerző, Ligeti György neve, valamint a két komponista életművének viszonya. A számtalan eltérés közül - az összehasonlítás szándéka nélkül - most csak egyet említek. Nem valószínű, hogy Kurtág bármelyik művét olyan szavakkal, olyan visszavonó minősítéssel illetné, mint Ligeti a Lontanót; kizárt, hogy Kurtág annyira ambivalens viszonyba kerülne egy régebbi munkájával, mint pályatársa a La grand macabre-ral.
Kalauz nélkül
A véletlen a legjobb rendező, az igazi fesztivál első hangjai ugyanis Ligetihez szóltak. A műsorlapról nem, de a frissiben megjelent Kurtág-műjegyzékből kiderült, hogy a Hipartita első tételének alcíme Hommage a Ligeti, s ennél lényegesebbet nem tudunk mondani a két mester viszonyáról. A szóló-hegedűre komponált nyolctételes darabot Hiromi Kikuchi (neki szól a darab ajánlása, valamint 2007 végéig a mű előadásának joga) adta elő. A bachi szólópartiták dimenziójával rendelkező kompozíció (nem tagadhatom, hogy engem már a mű léptéke is meglepett) nagyszabású tételek füzére. A darab a fentebb emlegetett árnyékvilág eddig ismeretlen területére vezetett, de azért az otthonosság érzése mellett jó lett volna a házigazda (a koncertszervező) előzékenységét is élvezni: Kurtág régi közönsége talán nem igényel semmiféle kalauzt a koncerthez, ám a szépszámú (ismeretlen arcú) friss érdeklődő megérdemli - főleg, ha a fesztivál célja a szerző megismertetése - ezt a figyelmességet. A német, illetve orosz szövegű vokális ciklusok esetében (mint amilyen az ekkor még előttünk álló Kafka-töredékek vagy A boldogult R. V. Truszova üzenetei) pedig a szöveg értése a mű megismerésének elengedhetetlen alapfeltétele lett volna. A vokális daraboknál egy projektorral is megoldható lenne egy-egy tétel szövegének kivetítése, semmilyen sznobizmus nem igazolja ezt a tapintatlanságot. Ebben a szövegeket jól ismerők is egyetértettekÉ
Visszatérve a műre, a japán hegedűművésznő pedáns játéka kevésnek bizonyult a Fesztivál-színház terében. Emlékszem, hogy a közelmúltban, a Magyar Rádió Márványtermében - alig másfél méterre ülve a művésznőtől - mennyivel elementárisabb hatást gyakorolt rám. A másik alkotás, a Keller Vonósnégyes által előadott Six moments musicaux - ez a darab, ellentétben sok Kurtág-művel, sokkal könnyebben illeszkedik a hagyományos koncertgyakorlathoz - viszont nagyon mély benyomást tett rám. Az ötödik darab finom madárzenéje (Érappel des oiseauxÉ) vagy a zárótétel ködös hangulata (Les Adieux - in Janaéeks Manier) a régebbi Kurtág-daraboktól eltérő, tágas, kényelmes és részletező fogalmazású formát öltött.
A február 18-i koncert első felében az egyszólamú zene dominált: klarinét-, fuvola-, fagott-, oboa-, angolkürtszólók követték egymást, meg-megszakítva egy-két kisebb együttessel. Bár a Játékok és üzenetek fúvós hangszerekre összefoglaló cím félrevezető volt, hiszen két olyan önálló opus is bekerült a válogatásba, mint az 1973-as Szálkák (cimbalomra) és a három klarinét-cimbalom darab (Tre pezzi, op. 38), mégis zárt, koncepciózus és szép ciklust alkotott a 12 (helyesebben 17) tétel. Működött a metamű. A szünet után jött A boldogult R. V. Truszova üzenetei (miért lett az új műjegyzékben és a műsorlapokon is "megboldogult", nem tudom). 25 évvel az ősbemutató után a Truszova továbbra is őrzi remekmű státusát, nem relativizálódott, könnyedén viseli az előadás hullámvölgyeit. Maria Husmann (szoprán) nagyon erős színpadi jelenség, meggyőző, egyéni előadói stílusa van. Úgy éreztem, hogy színészi munkája és a nem vokalizált hangok elsősorban nem a hangminőséget helyettesítették, hanem valamiféle régi (vagy talán annál is régebbi), erősen stilizáló (mégis hiteles) játékmódra utaltak. Olyan művész ő, akit el tudok képzelni egy német expresszionista némafilmben, de egy ókori drámaelőadáson is.
A nagy esemény Kurtág születésnapjára, február 19-ére esett. A koncert helyszíne - a szerző kérésére - a Zeneakadémia volt. A hatalmas apparátusra írt ÉconcertanteÉ és A csüggedés és keserűség dalai miatt az első sorok rovására ki kellett bővíteni a nagyterem színpadát. A koncert a ÉconcertantéÉ-val kezdődött. A hegedűre, brácsára és óriászenekarra készült darabot nyáron hallhattam először Budapesten, az az előadás kisebb csalódást okozott. A szólisták (Hiromi Kikuchi és Ken Hakii) és a zenekar (Nemzeti Filharmonikusok) nem változott, egyedül a karmester személye. Most Kocsis Zoltán állt a karmesteri dobogóra, akit még soha nem láttam ennyire alázatosan vezényelni. A két szólista - bár volt kottájuk - inkább egymás szeméből játszott, a hegedű és a brácsa most tényleg egyetlen hangszerré forrt össze. A mű dramaturgiája - megengedem, hogy a finom részletek rovására - egyetlen lendülettel, töretlenül bontakozott ki. Kocsis tiszta vonalvezetésű interpretációja majdnem teljesen elfeledtette a földszinti nézőtéren helyet foglaló kritikussal, hogy a megnövelt mélységű színpad hátsó fele s az előtérben elhelyezett vonósok és a szólisták között nem volt ideális a kapcsolat. Az ünnep elmúltával, egy hétköznapi koncerten, a Nemzeti Hangversenyben remélhetőleg lesz lehetőség egy harmadik nekifutásra.
Az első félidőben elhangzott még a zenekari Új üzenetekből (op. 34a) egy, az Üzenetekből (op. 34) három tétel, kevert sorrendben. A műveket, különösen a suttogókórussal záródó "Évirág az emberÉ" tételt nem érzem közel magamhoz, de annyit így is meg tudtam állapítani, hogy ez az interpretáció egy öt évvel ezelőtti előadásnál (Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara) sokkal jobb volt.
Megszomorítottak
Az est A csüggedés és keserűség dalaival zárult. Kurtág a hat tételben egy-egy halálra gyötört orosz költő (sorrendben: Mihail Lermontov, Alekszandr Blok, Szergej Jeszenyin, Oszip Mandelstam, Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva) versét zenésítette meg. A darabbal való ismerkedést ezúttal a versek nyers- és műfordítása is segítette. Az irtózatos nehézségű orosz nyelvű kóruskompozíció körvonalai alapján is világos volt a mű kivételes formátuma. Úgy vélem, hogy a kórus minden elkövetett, lehetőségei maximumán teljesített, de nem hiszem, hogy egyhamar újra belevág. Zenészekkel (előadókkal, zeneszerzőkkel) beszélve már a nyári mesterkurzus alkalmával (a kurzusról lásd: A másik véglet, Magyar Narancs, 2005. június 23.) felmerült, hogy a darab megoldhatatlan, elénekelhetetlen. Enyhébben fogalmazva: nem éri meg a küzdelmet és a fáradságot. Kurtág akkor fáradhatatlanul instruált, magyarázta a kottaképet, rétegről rétegre boncolta a darabot, de a rétegek együttes megszólaltatására már nem maradt sem idő, sem energia, sem elszánás. A vasárnapi koncert egyik nagy kérdése az volt, hogy a kottapapíron plasztikusan és világosan strukturált kompozícióból mi valósul meg. Kevés, ám ez semmit sem bizonyít, továbbra is úgy gondolom, hogy a darab megéri a küzdelmet és a fáradságot. Nem hiszem, hogy a Lermontov-kórusban megoldhatatlan feladatot jelent a szabad deklamáció, a Jeszenyin-tételben a népies stílus és a sokkoló effektusok egyensúlyának a kivitelezése. Legalább ilyen nehéz feladat, mégis jórészt sikerült a Blok-vers szuperpianissimóit megszólaltatni. Az utolsó tétel (Marina Cvetajeva) igazolta, hogy milyen döbbenetes erejű ez a mű, a közönség alig-alig tért magához, igen nehezen alakult ki (ha egyáltalán) a tomboló ünneplés.
Kurtág György valamennyi koncerten jelen volt, valamennyi műve után felpattant a színpadra, valamennyien hálával tartozunk neki.
(A fesztivál többi eseményéről lásd Visszhang rovatunkat.)
