Zene

Igen, van bátor választás; Goethe Faustját bármilyen formában színpadra vinni, az bizony az - de a bátorságnak csekély az esztétikai relevanciája. A helyzet mégis az, hogy Balázs Zoltán rendező a Budapest Bábszínházban Goethe Faustjával beleugrott egy erős sodrású folyóba, és nem lehetett biztos benne, hogy átjut-e a túlpartra. Szóval az előadásnak igazi tétje van. Csáki Judit

A kiállítás meghívóján Dürer Münchenben őrzött, 1526-ban készült két fatáblájának, a Négy apostol című festménynek a számítógépes átirata látható. A kiindulópontnak tekintett műalkotás nemcsak Jánost, Pétert, Pált és Márkot ábrázolja igen realisztikusan, hanem egyes kutatások szerint az alakok megfeleltethetőek a hippokratészi négy vérmérsékletnek, a méla (melankolikus), epés (kolerikus), vérmes (szangvinikus) és nyálkás (flegmatikus) személyiségtípusnak. A kiállítás címe is ezekre a kedélyállapotokra, illetve az elmélet szerint őket meghatározó testnedvekre (a fekete és sárga epére, a vérre, továbbá a nyálkára) utal, illetve arra, hogy ma már nem hihetünk abban, hogy a testnedvek keveredéséből kialakított kategóriák, sematikus elképzelések alkalmasak a világ egy-egy szeletének vagy egészének a leírására. Dékei Kriszta

A múlt héten a Baader Meinhof csoport, két hét múlva a berlini techno-szcéna bugyraiban forgolódó Berlin Calling a mozikban, ám e héten egészen a videokölcsönzőig kell elmásznunk a betevő németjeinkért. Voltaképpen a Wir sind das Volk megéri a sétát, érdekes egy zsiráf (olyan állat nincs).

Õrült halotti szertartás Vidnyánszky Attila rendezésének első képe: óriás, torz fémember halálának beálltát állapítják meg, majd raknak tüzet a fejében; megszólal egy hegedű, száll a füst, s egy aszszonykórus siratja a holtat. Noha a Borbély Szilárd verseiből összeállított előadásnak látszólag semmi köze Vidnyánszky egy évvel ezelőtti rendezéséhez, az Úri murihoz, valójában mégis erős szálak fűzik össze a két debreceni bemutatót.

Az immár 85 éves énekes-dalszerző annak a nagy sanzongenerációnak a túlélője, amely a II. világháború végétől a Beatles felbukkanásáig a mainstream könnyűzenét testesítette meg Európában.

A budai és pesti kövezeten senki sem érezhette biztonságban magát tőle. Elég volt egy óvatlan pillanat, és már nem volt mit tenni: a háztartási alkalmazott és a kegyelmes úr, az igavonó ló és a gesztenyeárus, az utcaseprő és a tavasz, a társaskocsi utasa és a vidékről felrándult atyafi újságban kinyomtatott tárcahősként, karcolatszereplőként, netán egy-egy költői kép kellős közepén végezte.

Mindenkinek megvan az élmény, amikor a menzán a hétfői sült hús maradványai visszaköszöntek a keddi zöldbabfőzelék mellé adott brassóiban, a szerdai menüben meg a rántástól vagy a habarástól lecsutakolt zöldbabok mosolyogtak vissza a rakott zöldbab álorcájában. Ez a retróélmény büfög most vissza a Tintaszív című kalandregény és adaptációja kapcsán.

Két PeCsa-, egy szigetes és egy mezőtúri Wan2 fesztiválos koncert után ötödször köszönthettük Magyarországon Max Cavalera fő zenekarát, a Soulflyt. Ha hozzávesszük ehhez Cavalera egykori zenekara, a Sepultura szintén nem kevés honi fellépését, máris állítható, hogy ha a "törzsi thrash" itthoni prezentálásáról van szó, kétségkívül el vagyunk kényeztetve. A Soulfly, ahogy rendesen, most is a legirgalmatlanabb számaival kezd: a nyitó Blood Fire War Hate után olyan kellemes slágerek mozgatják meg, emelik ki a helyükről, majd törik porrá még a köveket is, mint a Prophecy, a Primitive, a Seek 'N' Strike vagy a Downstroy - negyed óra alatt a hangzás is helyreáll, s egyetlen szusszanásnyi szünet sincs egészen a koncert közepéig, a Mars akusztikus szólójáig.

Két barátommal délután három órára beszéltem meg egy találkozót a Tóth kocsmába. Volt más intéznivalóm is előtte, háromnegyed háromkor már a Jászain voltam, benéztem az antikváriumba, hogy teljen az idő.

A tavaly év végén megjelent lemez keserédes, magával ragadóan szép munka. Hajós Kristóf szövegíró-énekes és Havasi Balázs zongorista még az ezredfordulón ismerkedett meg, majd 2006-ban Háry Péter bőgőssel kiegészülve alapították meg a zenekart, amely aztán Gábor Andor dobossal a tavaly decemberben a londoni Luminaire-ben tartott lemezbemutatón bővült négytagúvá.

Öt év után jelentkezett újabb stúdióalbummal a Prodigy - ha még emlékeznek rá, a legutóbbi, 2004-es sorlemezük (Always Outnumbered, Never Outgunned) némileg vegyes befogadói reakciókkal találkozott, úgy a kritikusok, mint a laikus hallgatók részéről. Ennyi év távlatából azonban már elmondható, hogy azon az albumon még voltak normálisan összerakott és tisztességgel felénekelt nóták (Hotride, Girls) - hála például a vendégvokalistáknak (Juliette Lewis, Princess Superstar, hogy csak kettőt említsünk). Az Invaders Must Die ehhez képest is zavarba ejtő alkotás, - minek -

A magyar film egykor élen járt az apakeresésben, fiatal emberek néztek jelentőségteljesen, ránctalan arcokról váltott ráncosokra, s állt meg hosszú pillanatokra a kamera; aztán elmúltak a hatvanas évek, a delejes tekintetek kásás fényekbe fulladtak. Az apaképek keresésétől elment a kedvünk, kit érdekel a múlt, ha a pokolban élünk, és ez már egy új generáció. Ma már nem néz úgy (annyira) senki se. Dercsényi Dávid

Pedig Luc Besson valaha még ehhez is értett! Mióta persze fröccsöntött tömegtermelésben nyomatja kifele az árut, a helyzet csak bonyolódott. Attól ugyanis, hogy elmondhatjuk: immár nem ért hozzá (hogyan jusson egy idióta egy szálon lefuttatott történetével egészen a szívünkig), még nem változott semmi. Ugyananynyit röhögünk. - ts -