Zene

Hoffmann negyvenévesen írt, 1815-16-ban megjelent művében hiánytalanul megvan minden, ami egy vérbeli rémregényhez kell, így gyilkosság késsel, gyilkosság méreggel, vérfertőzés, kísértet, hasonmás, önmagukból a legváratlanabb pillanatokban kiforduló szereplők, s mindenekelőtt egy masszív, több évszázadon át kifogástalanul működő családi átok. D. Magyari Imre

Mit kapunk, ha Aki Kaurismaki Gomolygó felhőzet című filmmunkáját úgy, ahogy van, beledobjuk egy fazékba, s felhelyezzük az üzemi hőmérsékleten duruzsoló sparherdra? Semmit, lassan forrni kezd (víz van benne). S ha a forrásban lévő felhőzetre ráborítunk tetszőleges című Eric Rohmer-filmeket? Semmi, egy ideig alábbhagy a forrás, aztán újrakezdi.

Az utóbbi időben többször is lenyilatkozta, hogy nem tartja magát karmesternek, ehhez képest Schiff András dirigensként szédítő koncertet adott a Budapesti Fesztiválzenekar élén. Már a műsorválasztás kimagaslóan átgondolt koncepciót mutatott: Schubert szinte gyerekként írt 2.

Schubert kisebb zongoradarabjaiból játszott, főként az utolsó két év, vagyis 1827-28 terméséből. Régebben, mondjuk húsz éve, senki nem merte volna egy műsorba foglalni ezeket az apró remekműveket, mert kicsinek hatalmasak, hatalmasnak meg aprócskák, technikailag nem túl nehezek, de azért egyáltalán nem könnyűek.

Walternek még a nyakkendője is szomorú, hát még ő maga. Az élet mindig máshol van, mint e tisztességben megkopott, gyászával élő tanárember: egyikük sem keresi a másik társaságát, tudomásul veszik a tisztes távolságot.

Tizenötödik évét írja a patinás müncheni Compost kiadó: a Michael Reinboth által vezetett cég múlt év végén jutott el a háromszázadik (!) megjelenéséhez, amit szokás szerint egy jó ízléssel összerakott válogatással ünnepelt. Megtalálunk itt mindent, amit szeretni lehet a bajor címke portfóliójában - akad finom, bossás dzsesszgroove, mint a régi szép időkben, retrodzsessz stichű popsanzon, vékony határvonalon egyensúlyozó vokális soul, modern fusion, lüktető broken beat - és emellett jó néhány szofisztikált négynegyedes tánczene, melyek alighanem a kompiláció legjobb darabjai.

A jó hír az, hogy túléltük a hatalmasra duzzadt agyak korát, és még mindig felszabadultan tudunk röhögni, ha valaki társaságban elfingja magát. Egymillió évvel ezelőtti, azaz 1986-os önmagunkra talán még a csuklás képességében hasonlítunk, máskülönben kórosan nagyra nőtt agyunktól nem szenvedünk többé, vízben élünk, szaglásban túltettünk a kutyákon, halfogásban leköröztünk néhány más fajt, és úgy általában elmondható, hogy a boldog, ámde rövid életű uszonyosok táborát erősítjük.

Durva fémállványzat - meg egy zongora - a helyszín, a fekete ruhás színészek ezen húzódzkodnak, lógnak, dörömbölnek, létrán másznak fel rá. Rögvest látszik: erős rendezői színházról van szó (Jászberényi Gáboréról).

Pár napja volt egy éve, hogy meghalt Orszáczky Miklós, a nagyon kevés magyar dzsessz- és rockzenész egyike, akik külföldön (esetében Ausztráliában) is el tudtak jutni az ismertségnek és népszerűségnek arra a fokára, ahol korábban Magyarországon álltak - legalábbis a Bercsényi-klub és a nyári Syrius-hajó korlátozott létszámú, de annál elkötelezettebb közönsége szemében. De "történelmi" a műfaj is, amelyet annak idején, a hetvenes évek elején a Syrius keményebben, rhytm & blues-osan, a korabeli soul lüktető, funky hangvételében, Orszáczkyék itt, ezen a koncerten visszafogottabban, dzsesszesebben, de feszültséggel telítve adtak elő, már rég önmagába zárult, nem fejlődik tovább.

Scott "Wino" Weinrichet a maga hús-vér valójában éppen tíz évvel ezelőtt láttam először a saját szememmel: a marylandi gitáros-énekes aktuális trióját, a Spirit Caravant vezényelte egy felső-ausztriai klub pöttöm színpadán, és láthatóan nem igazán zavarta, hogy aznap este mindössze úgy tizenöten váltottak jegyet a műsorára - nagy kedéllyel lebegtette a hosszú lélegzetű, önfeledt és ihletett szólókat, a végén még a ráadás sem maradt el. - greff -

Nehogy megrovást kapjunk, amiért az operát nem pódiumzenének, hanem összművészetnek, tehát színháznak tekintjük (noha az), kezdjük a Dán Királyi Opera 2006-os előadásán fölvett A nibelung gyűrűje (szerzett epitheton ornansa szerint A koppenhágai Ring) zenei minősítésével. A Michael Schsnwandt vezényelte zenekar architektonikusan és magabiztosan építkezik, valamivel kevesebb dinamikai árnyalattal és transzparenciával az optimálisnál. A kórus tömör és pontos. A szólisták közül a Siegmundot és mindkét Siegfriedet éneklő Stig Andersen a legismertebb és a legjobb (A walkűrben és Az istenek alkonyában tavaly a MűPa-Ring szólambirtokosa volt), nemesen tiszta vokalitása aranyat ér, és hogy mi mindent tud az éneklésen kívül, az most (nekünk utólag) derül ki. - káté -

Emlékeznek még Jack Arnold 1957-es Richard Matheson-adaptációjára, A hihetetlenül zsugorodó emberre? Amolyan sci-fi ikon a darab. Ha nem emlékeznek, az elég nagy baj, mert akkor megnézik a belőle készített remake-et jövőre vagy valamikor hamarosan Eddie Murphyvel, és annyi maguknak - de főként a mozinak. Ám ezen még ráérünk jajveszékelni, A hihetetlenül zsugorodó emberben az volt a nagy hecc, hogy a logikus(nak ható) fordulatain, műfaji izgalmain túl (ledöfi-e a kisember a talált gombostűvel a rusnya, szőrös ízeltlábút, vagy odavész), határozott kommersz szándékai dacára még szólt is valamiről. Jelesül a középosztálybeli férfiak nagyon is valós, alig is sci-fibe illő félelmeiről - értőn. Ez a maga idejében is dicséretére vált; ma meg mint Csomolungma mered.

Karcos jó híre megelőzte a 2006-os premier óta immár világhódításra indult musical hazai bemutatóját, s a jelek szerint méltán, hisz' a Pesten ugyancsak "off-Broadway", a nyitható tetőzetére Nyugati Teátrumként is váltig büszke néhai Szikra moziban elővezetett zenés darab valóban figyelemreméltónak bizonyult. Franz Wedekind közel százhúsz esztendős műve, amely máig őrzi botránkoztató időszerűségét, s úgy tetszik, népszerűbb, mint valaha, a musical-változatban is megmaradt nyugtalanító, a kegyetlenségig őszinte történetnek: a nemi ösztönök ifjonti zsendüléséről és zendüléséről, a fölnőtterőszakról, a hazugság és az álszemérem pusztító uralmáról. Mindehhez Steven Slater markáns és jelen idejű (Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd által az illemtelenségig szellemesen magyarított) dalszövegekkel, míg Duncan Sheik mindvégig roppant lendületes, noha csak két szám erejéig emlékezetes rockzenével járult hozzá. László Ferenc

Egyszerűbb lenne - és méltóbb is - pusztán színházi előadásnak tekinteni a Nemzeti Színházban két szereposztásban bemutatott János vitézt, de hát megint a bonyolultabb utat járjuk... Kacsóh Pongrác daljátékának e legújabb változata, úgy tűnik, feledteti sokakkal, hogy a mű sorsa többszörös adaptációk, átírások, kiegészítések, betoldások, húzások-vonások története, és nem is mindig csak az aktuális nemzeti öntudat kívánalmai szerint, hanem a színházba elvárt közönség kedvére (amikor például rendre a kor legnagyobb női sztárjának nadrágszerepe lett a Kukorica Jancsi). Csáki Judit