Zene

Úgy kezdjük, mint a múlt héten: életműsorozatot közöl tőle a Duna Televízió, finom kis mulatság. Persze könnyű egy tévének, kiválaszt valakit, leveszi a polcról néhány filmjét: hadd szóljon. Ám beszélni egyedül Richardsonról, csak róla, szinte képtelenség. Ez is egy banda volt, egy mocskosul hatékony tucat, minden fán, kilométerkövön, amit ma a legjobbak mutogatnak, ott van a vízjelük, szó szerint ők izzadták a Golf-áramot.

Talán különösebb malícia nélkül is fogalmazhatunk úgy, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar szimfonikus furcsaságokkal lepte meg közönségét a március 16-i nyitókoncerten. Konvencionális választásról legfeljebb Richard Strauss zongorára és zenekarra írott Burlesque-jével kapcsolatban beszélhetünk: de hát ez sem tartozik az agyonjátszott művek közé.

szépen, az a lényeg, hogy merjünk nagyot álmodni, és akkor könnyen lehet, hogy két ilyen pompás afrikai lemezre találunk.

Aligha akadt nagyobb szenzáció a nehézsúlyú gitárzenék kilencvenes évekbeli történetében a Down felbukkanásánál. Kvintettünk alkalmi társulás, jó nevű louisianai muzsikusok szövetsége. Phil Anselmo énekest a Panterából, Jimmy Bower dobost az EyeHateGodból, Sexy T. bőgőst és Kirk Windstein gitárost a Crowbarból, Pepper Keenant (szintén gitár) pedig a COC-ből ismerhették jól mindazok, akiket az elmúlt évtized elején magába szippantott az amerikai Dél belassult, kíméletlen rockzenéje. Az 1995-ben, két elképesztően sikeres demó után napvilágot látott debütáló albumuk (Nola) felől nézvést egészen úgy tetszett, mintha a tagok éveken át erre az alkalomra trenírozták volna magukat anyazenekaraikban.

Micsoda monumentális barom volt az, akinek eszébe jutott (és keresztülvitte), hogy a televízió élőben közvetítse Az ember tragédiáját az új Nemzeti Színházból! Kiszivattyúzta a produkcióból legfőbb erényét, a látványos monumentalitást. A zsöllyében ülve ez a legintenzívebb hatás: audiovizuális rágógumin kérődzünk, se idő, se energia a gondolkodásra; igaz, az alkotók nem a szellemi teljesítményt méltányolták Madách művében, tehát a viselkedésünk, mondhatni, adekvát.

Káel Csaba vasárnapi operarendező. Van ilyen. Az ember beleszeret a Figaróba, aztán azt álmodja, megrendezi. De persze nem mindenkinek esik az ölébe pár száz Mikulás, hogy valóra váltsa álmait. Létezik a kormány közeli művész típusa, ám szerencsés esetben tehetséges ember kezébe kerül a kormányrúd. Káel Csaba nem tartozik ezek közé. Erkel művéről semmiféle komoly elgondolása nincsen, és becsületére legyen mondva, hogy ehhez tartja is magát. Ha jól láttam, mindössze egyetlen saját ötlete volt (attól eltekintve, hogy "koncepciójában" Gertrudis a legfőbb bűnös, ami roppant vitatható, de erre nincs hely kitérni), ám az éppoly förtelmes, mint amilyen képtelen. Amikor Bánk felelősségre vonja a királynőt, a bőszült hölgy kirántja a székét ékítő feszületet, és az abban elrejtett tőrrel támad a nagyúrra, aki aztán retúrkésként döfi a dölyfös asszonyba a vasat. De hogy egy mélyen keresztény világban feszületkéssel gyilkoljanak, az tényleg hajmeresztő. A rendezés historizáló mivoltának mond ellent ez az ötlet.

Ajugoszláviai háborúkról eddig jobbára nem túl jó játékfilmeket láthattunk. A legjobb esetben nem arról szóltak, ami igazán érdekes (Lőporos hordó); a középjobban csak kicsit hazudtak (mint az Eső előtt, amelyik azt állította, hogy a háború úgy jön, mint valami természeti csapás, szemben az igazsággal, miszerint a háborút politikusok állítják elő), a legrosszabban meg nagyot (mint az Underground, amely a bűnösök kilétét illetően vesztett szemfényt). Denis Tanovic bosnyák rendező nemzetközi filmje viszont fenntartások nélkül ajánlható mindenkinek: ebben a műben egyáltalán nincs politikai megrendelésre, vagy a nyugati közvélemény elvárásainak való megfelelni akarás miatt, vagy meggyőződésből hazudva a háborúról.

Ketten írom ezt, lévén szó meséről, amihez általános vélekedés szerint a gyerekeknek is közük van. Ketten is olvastam, kettős tudattal, egyrészt magamnak, másrészt a gyereknek, mérlegre téve a történetet, a szöveget, hogy érdemes-e odaadnom egy tízéves gyereknek, és ha érdemes, mekkora rá az esély, hogy tetszeni fog neki ezekben a bús, potteros időkben. A Szuromberek királyfi esetében feltétlenül jogos e kétlelkű olvasat, hiszen ez egy kétlelkű könyv. Meseregény, amelyből jól kivehető az a szerzői ambíció, hogy megfeleljen a mese szigorú műfaji követelményeinek, miközben egy pillanatig sem téveszti szem elől, hogy ő kortárs magyar író, aki

Aki itthon akar operát nézni, válassza a konzervet! Az élő opera halott. Legutóbb két föltámasztási kísérlet zajlott a Magyar Állami Operaházban, két régi rendezésé, az egyik a Falstaff, a másik a Don Carlos; az előbbi már a maga idejében halva született (filmről nézte le egy másik rendező), az utóbbi múzeumi masztodon.

Az utóbbi idők egyik legfinomabb és legérzékibb lemeze: ez a svéd Koop duótól a Waltz For Koop. Az alapvetően uppsalai illetőségű Oscar Simonsson és Magnus Zingmark már régóta megbűvölt rajongója a hatvanas évek (vokális) dzsesszhangzásának: saját bevallásuk szerint legfőbb inspirációjuk a Bitches Brew előtti zene, mielőtt még Miles Davis funkra cserélte volna a swinget (ennek megfelelően gyűlölik is a "fúzió" kifejezést). Első lemezüket még 1997-ben adták ki, s hamarosan felfigyelt rájuk a világ - újabb felvételeiket Gilles Petterson, Kruder&Dorfmeister vagy Rainer Trüby is kedvencei között tartja számon, a Jazzanova kollektíva pedig nem csupán remixelte őket, de ki is adta lemezüket saját kiadójánál, a Compost családba tartozó JCR-nál.

Braxton 1945-ben született Chicagóban, katona volt Koreában, aztán a forradalom évében, ´68-ban - huszonhárom évesen - kiadott egy dupla szólólemezt altszaxofonra, ami sokkolta a zenészvilágot. Azóta közel nyolcvan album jelent meg a neve alatt, kereste a kenyerét profi sakkjátékosként, írt tizenkét operát, egy háromkötetes filozófiai művet, Composition Notes címmel öt könyvben megjelentette zenei gondolatait, kötött kardigánban jár, és tanít Connecticut államban. Az egyik legjobban dokumentált kortárs zeneszerző, virtuóz multiinstrumentalista improvizatőr, aki erősen kötődik a dzsesszhez, továbbá karmester, performer és kiváló szervező.

Hamvai Kornél minden kétséget kizáróan nagyszabású és bátor munkába kezdett, amikor nekifogott és megírta A prikolics utolsó élete című regényét. Koncepciójának alapja az a világképi megfontolás, amely jelentékeny expedíciót indít a mitologikus idő epikus parafrazeálására; tehát szembemegy egyrészt a szövegirodalom posztmodern trendjeivel, másrészt a "felfrissítés" lehetőségének reményében visszanyúl a nagyregény azon hagyományaihoz, amelyekben a szerző anyagának biztos és feltétlen ura, narratív helye ennek megfelelően nem a felépítendő világon belül, hanem azon kívül keresendő.

Annyit keresték már a nőt, égen-földön, papíron és vásznon, hol megtalálták, hol nem, de közben méltatlanul mellőzték a férfira reálisan létező igényt. Kamondi Zoltán is kivette a maga részét a nagy tűvétevésből, majd úgy döntött, hogy ezúttal a férfiak nyomába ered. Új filmjében mindjárt több példányát is keresik az erősebb nemnek, jelesül apát, fiút és férfit.

A Kísértések mozipremierjével egy időben derült ki, hogy a film 15, illetve 30 másodperces beharangozóját, állítólag azok erőszakos, sőt pornográf jellege miatt, nem hajlandó sugározni a Magyar Televízió. Annak ellenére sem, hogy a Magyar Televízió a film egyik finanszírozója: az eredeti megállapodás szerint 60 millió forinttal szállt volna be a produkcióba, de ezt nem fizette ki, s csak perrel fenyegető huzavona után vállalt szerződésbe foglalt kötelezettséget 25 millió forint kifizetésére. Kamondi Zoltánt lapzártánkig hivatalosan nem értesítették a sugárzás megtagadásának okáról. Elképzelhetetlen, hogy az, aki döntési pozícióban van, tényleg most látta először a filmelőzeteseket, és valóban túl erőszakosnak találta a korai műsorsávban történő sugárzáshoz? - kérdeztük a rendezőtől.