DVD: Donok a csúcson (Mozart- és Verdi-apoteózis)

szerző
Koltai Tamás
publikálva
2002/12. (03. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aki itthon akar operát nézni, válassza a konzervet! Az élő opera halott. Legutóbb két föltámasztási kísérlet zajlott a Magyar Állami Operaházban, két régi rendezésé, az egyik a Falstaff, a másik a Don Carlos; az előbbi már a maga idejében halva született (filmről nézte le egy másik rendező), az utóbbi múzeumi masztodon.

Aki itthon akar operát nézni, válassza a konzervet! Az élő opera halott. Legutóbb két föltámasztási kísérlet zajlott a Magyar Állami Operaházban, két régi rendezésé, az egyik a Falstaff, a másik a Don Carlos; az előbbi már a maga idejében halva született (filmről nézte le egy másik rendező), az utóbbi múzeumi masztodon.Ha valaki kíváncsi rá, mit lehet a Don Carlosszal kezdeni, vegye meg azt a frissen kiadott DVD-videót, amely a párizsi Théatre du Chöatelet 1996-os előadását rögzíti. A Verdi-opera eredeti, francia nyelvű, ötfelvonásos változatát játsszák; a karmester Antonio Pappano, a rendező Luc Bondy. Színes és szenvedélyes történet. Az első, fontainebleau-i kép fehér és rőt; rőt a két szerelmes ruhája, fehér az erdő, a vadásztársaság, a hulló hó, Erzsébet lova (amit a lószakértők hivatalosan szürkének mondanak). Az Escurial-kolostor fehér és fekete; feketében az udvari emberek, fehérben a csuhás és csuklyás szerzetesek a fehér templomi architektúra előtt, az egyik Anonymus-pózban magába roskadva egy oldalpadon, a másik

térden csúszva

padlófölmosás közben. Az udvarhölgyek világa kék-sárga; kék ég, sárga napernyő, medence, szökőkút, fekete figurák lenge, hajlékony vihánca: art nouveau-arabeszkek. És így tovább. A díszlettervező Gilles Aillaud és a jelmeztervező Moidele Bickel a mai színház legkeresettebbjei. Festői képek és világítás; clair-obscure, súrolófények. Carlos a padlóra kuporodva a templomi űrben. Egy szerzetes (V. Károly) kinyúló karja a sötét kriptából - a kar Airizer Csabáé. Mindez egyúttal a rendezői kompozíció érzéki többlete.

A címszereplő Roberto Alagna alacsony, borostás, szélsőségekre hajlamos fickó; hol kitör, hol elalél. Összecsuklik az átvonuló Erzsébet láttán, a hatalmas termetű, csupahaj-csupaszőr, vademberien torzonborz Posa márkinak (Thomas Hampson) úgy kell félájultan kivonszolnia a színről. Erzsébetet a szőke, finn delnő, Karita Mattila énekli; semmi pihegő, szelíd gyöngeség, inkább egy polgári úriasszony szabadságvágya a kényszerű királynéi székben. Fütyül a spanyol etikettre, merészen dekoltált vörösben lángol az autodafén, illik a hajszínéhez. A hangja is testes, vág, mint az üveg, viszonylag kevés vibratót használ. (Lukács Györgyinél azért nem jobb, ő ma csúcsklasszis, salzburgi Erzsébete óta is sokat fejlődött.) A Wagner-szoprán Waltraud Meier délieket megszégyenítő, vehemens "intrika", áriája közben körmeivel fölszántja átkozottan szép arcát,

két véres csík csorog

lefelé - és minden csúcshang kitartóan szól. Eric Halfvarson tarkopasz Főinkvizítora előrenyújtott botokra támaszkodva cammog derékba törten; csuklyája alól lassan tűnik elő a borzalmasan barázdált szörnyetegarc. José van Dam Fülöp királya ebben az elit társaságban a szereposztás gyönge pontja; mélység nélküli, fakó hang, és hiába a kicsi, mérges öregúr mokány akaratossága, belülről nem monumentális sem a zsarnokság, sem a magány. Áriáját a fehéren-szőkén kiterítve alvó Erzsébet mellett énekli (nálunk fölrótták egy rendezőnek, hogy a magányos Fülöp nincs egyedül a színpadon), aztán féltékeny fölfortyanása után négykézláb szedegeti a hullott gyöngyöket. Távoztában dühösen odalöki a bűnjelet tartalmazó ládikát tolvaj szeretőjének, Ebolinak.

A lagymatagsághoz szokott hazai néző el se képzeli, mi az, viharzónába kerülni egy operában. Hacsak féktelen hedonizmusában nem szerzi be

Don Giovannit, a másik borostást,

aki öt méterről ugrik a megkéselendő Parancsnok nyakába, hasig nyitott ingben, kereszttel a nyakában (!) meghágja a magával cipelt Mária-szobrot, és a bálon, a "Viva la libertá" résznél atlétatrikóban, ritmikus csípőmozdulatokkal terül szét Donna Anna előtt a földön. Ez a Mozart-felvétel 1995-ben készült a glyndebourne-i fesztiválon, Yakov Kreizberg vezényel, a rendező az utóbbi évtizedben elhíresült angol Deborah Warner. Gilles Cachemaille bakancsos-dzsekis Don Giovannija vokálisan is behízelgő pribék, megjelenését tekintve pedig korunk agresszív macsója. "Maira van véve", noha nem cigarettázik és nem pörget slusszkulcsot. Az előadás elvont térben zajlik, a díszlet- és jelmeztervező Hildegard Bechtler négy sarkán fölfüggesztett platót emelget föl-le a színpad közepén (rajta is, alatta is lehet játszani), és a világítással operál. Fények, árnyékok, színek. Minden a zenéből jön: a három "maskara" báli belépőjének akkordjára átlós aranyhíd ömlik a színpadra - mintha ajtót nyitnának résnyire -, és utána ki is húny. Szó sincs kosztümös játékról, hacsak Elvira útikosztümjét-kardigánját nem tekintjük. A szegény, ártatlan asszony (Adrienne Pieczonka) gondterhelten énekel, közben bőröndjéből műanyag ásványvizes üveget húz elő,

bekap egy nyugtatót

A regiszterária elején még fölényesen mosolyog, csak "Spanyolországnál" kezd megszeppenni. Leporello (Steven Page) még jól meg is szorongatja, amikor a szokásos kedélyesség helyett tettlegesen bántalmazva az arcába sziszegi, hogy megy ez.

Ez bizony nyersen, brutálisan megy. Masetto (Roberto Scaltriti) suttyó falusi szépfiú, Zerlina (Juliane Banse) gyöngéd erőszakra csábuló Éva-lánya; körülöttük önfeledten csápol az úri környezetbe beszabadult násznép. A finoman nőies Ottavio (John Mark Ainsley) puha egyéniséggel és Pataki Kálmánéra hajazó puha hanggal lenyűgözve követi domináját, a telt-szőke, neuraszténiás Annát (Hillevi Martinpelto). A sokak számára no name szereposztás ne keltse azt a tévhitet, hogy "ilyenek nálunk is vannak". Nincsenek. E muzikálisan magasan képzett fiatalok tudnak énekelni. Futva, fekve, fizikai atrocitásnak kitéve, sőt tele szájjal is, mint a két pofára zabáló Steven Page a vacsorajelenetben.

Anna arról ismeri föl Don Giovannit, hogy ugyanazt a kendőt húzza elő izzadságát törölni, amelyet akkor éjjel álarcnak használt. Leporello a bálon Allonge-parókás jelmezt visel: ruhát és hajat cserélve könnyen összetévesztik a gazdájával, így nem kell hülyének tartanunk az üldözőket. Tovább is van, mondjam még? Nem mondom: tessék élő operát nézni videón.

Koltai Tamás

(Warner Music Vision)

szerző
Koltai Tamás
publikálva
2002/12. (03. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...