Zene

Alkonyul befelé a Gutenberg-korszaknak; ettől én szomorú vagyok, de nem annyira, hogy ne tudnék jókat röhögni egy ilyesmiről írott szatírán. Egy Oleg Bogajev nevű poszt-szovjet orosz író Volt lelkek (a cím már a Spirót dicséri ám!) című művében azonban nem aknázza ki a lehetőségeket; Radoslav Milenkovic´ szerb rendező pedig lázasan kutat a földben rekedt taposóaknák után. Kaposváron voltam, a stúdióban.

A meghaladni remélt múlt általában csak egy szűk évtizedig gázos, azután a rosszat elfelejtik, a jót megszüntetve megőrzik, a maradékot meg reciklálják

Az az érzésem, hogy ami angolul vagina, az magyarul pina. (Nem a szótárban, hanem igaziból.) A vagina szó hangulati-kontextuális-érzelmi tartománya magyarul nagyjából a vakbélének vagy a térdkalácsénak felel meg. Fantáziám képtelen előállítani egy olyan jelenetet, melyben a férfi szenvedélytől elfúló hangon a nő vagináját dicséri elragadtatottan. A szinonimák - majdnem mind, a mufftól a picsáig -, azok rendben vannak.

Bajkó Anikó: Szabad vásznak, zárt ajtók; Baglyas Erika: Élmény nekem

Franz Kafka népszerűsítéséért a hagyatékot gondozó jó baráton, Max Brodon kívül a huszadik század történelme tette a legtöbbet. Az író neve fogalommá vált. Az érthetetlen el- és meghurcoltatás, az értelmetlenül megalázó és átláthatatlanul bonyodalmas hivatali eljárás, valamely ódon városrészben az embert hirtelen elfogó bekerítettségérzés, a lepusztult házakból áradó nyomasztó hangulat, az alaptalanul és megmagyarázhatatlanul mindenre kiterjedő lidérces szorongás, a kudarcok tekervényeibe csavarodó kiúttalan élet, mindez már évtizedek óta "kafkai"-nak minősül a közbeszédben.

A rendszerváltozás előtti pillanatban, 1989-ben ismeretlen Szabó Lőrinc-kézirat jut el "az MTA Könyvtára Kézirattára közvetítésével" a költő fiához - hogy honnan, kitől, nem tudjuk. A kézirat két emlékező szöveget tartalmaz: az egyik Vers és valóság címen Szabó Lőrincnek az összes verseihez fűzött kommentárjait, a másik, a Bizalmas adatok és megfigyelések című néhány olyan személyre való visszaemlékezés, akik fontos szerepet játszottak a költő életében (Babits, Babitsné, Erzsike, Nagyklára, Bajor Gizi - utóbbi mint elérhetetlen nő). A verskommentárokat a feleségének, a Bizalmas adatokat a fiának és lányának ajánlotta a költő (már ezért is furcsa, hogy nem tudtak róla), de a szövegeket ismeretlen személynek (vagy személyeknek) diktálta 1955-től kezdődően az életéből még hátralevő két évben - Kabdebó Lóránt a könyv utószavában azt feltételezi, hogy egy 1953-as intim kapcsolat főhősének, az úgynevezett Kiadatlan verssorozat ihletőjének. Erről az ihletőről azonban Szabó Lőrinc a kommentárokban úgy nyilatkozik, hogy fiktív személy volt,

Megint egy mozi, amit úgyszólván lehetetlen vagy csuda nehéz ártatlanul nézni, sőt lehetséges elfogultságainknak se szeri, se száma. Kezdjük a személyesekkel, azokról legalább biztosan tudható, hogy nem a világ fejére olvashatók. A szarvasokról szóló rajzfilmeket én nagyon bírom, megvesz bárki lábon egy ilyennel, kedvencem a Zehn kleine Jägermeister, hogy jön az ide. Ne higgyék, hogy csak a viccelődés miatt, hanem azért, mert szarvas csak egy van, alighanem. A német cím egy úgynevezett videoklipet takar, egy kezdetben punk, aztán másmilyen német zenekar dalművéhez készült úgy négy éve, egy kis gyöngyszem, rövid, de sokat lehet nevetni rajta. Ugyanolyanok benne a szarvasok, mint egykor a sámándobokon, vonalakból rótt, ágas fejű fickók. Ilyenekkel találkozni Jankovics Marcell sámándobokról szóló, 1988-ban készített néprajzi ismeretterjesztő filmjében is, a múlt héten adta a Duna tévé. Azt a közel egyórás válogatást, bár lehetetlen, a Csodaszarvas minden vetítése előtt le kéne adni, igaz, csak nehezítené a befogadók amúgy sem könnyű helyzetét. Egyéb dolgokat is jó lenne előszedni. Maradva a személyes elfogultságoknál, a János vitézt, ami szerintem a magyar filmkészítés egyik

Yehudi Menuhin és Louis Kentner (azaz hazánkfia, Kentner Lajos) a negyvenes években lettek sógorok, amikor Diana és Griselda Gould személyében egy angol testvérpárt vettek feleségül. Az ötvenes évek elején rendszeresen léptek fel együtt. Amikor 1952 februárjában a londoni Abbey Road stúdióban belekezdtek első Beethoven-felvételükbe, még nem tudták, hogy a terv teljes megvalósítása éveket vesz majd igénybe - az utolsó bejátszásra 1956-ban került sor.

Kispál-számokat fog játszani Ágoston Béla - úgy huszadmagával - március 15-én a Trafóban. Időben szólok: a napokban megjelenő Meles meles lemezbemutató koncertje után aligha lesz még egy ilyen alkalom.

Sosem bírtam valódi szurkolójává lenni a koncertlemezeknek. Miképpen fest megannyi rockzenekar ez irányú nekigyürkőzése? Megkapjuk azokat a számokat, amelyek mindegyikét ismerjük már unásig, csak most három hanggal többet szólózik a gitáros, kettővel kevesebbet üt a dobos, a refrént pedig néhány ezer lelkes amatőr énekli az egyetlen jó énekes helyett. Azt szokás felhozni mentségül, hogy a szegény, sebzett együttesből csakis ilyenkor bír kitörni mindaz, ami a végtelenül nyomasztó stúdiómunka során valamiképp elakadt benne félúton. Ebben voltaképpen van igazság, hozzátéve, hogy azért az igazi nagyvadak nem feltétlenül küszködnek efféle problémákkal, az alsóbb kutyák ugatása pedig holmi közönségzajtól még aligha fog az égig emelkedni. Nem beszélve a szabályt izmosító kivételekről: hogy egy efféle album csordultig is lehet friss izgalmakkal, meglepetésekkel, azt legutóbb szegény Jeff Buckley bizonyította fényesen, igaz, efféle csodák alighanem csupán egyszer esnek meg évtizedenként.

A könyv már első érintésre is rendkívüli: több mint kilencszáz oldal, csupa-csupa hasznos és fontos (továbbá haszontalan és lényegtelen) információ az elmúlt század (gyerekkorunk) egyik legfontosabb írójáról. Olvasni - mondhatni - könnyű, a fordítás nagyjából rendben, néhány kisebb hiba, annyi meg még kell is, hogy lássuk: ember csinálta.

A figyelmes médiabarát Andres Serranóról lassan már mindent tud; bár teljesebb lehetne - gondolom - a képünk, ha valaki felidéztetné emlékeit a kedves B. nénivel, a nyugdíjas főiskolai modellel is, akinek révén az amerikai mester pillanatok alatt belopta magát a magyar zsigerekbe. Mindegy, most már lassan késő, ne is törődjünk többet személyes ügyekkel, nézzünk inkább szembe a művekkel, gyanítom ugyanis, hogy a művész és a kiállítás szervezői inkább ezt akarták, mint a felhajtást. (Mely, persze, nem jött rosszul!?)

Át vagyunk verve. Többszörösen is. Az még csak aprócska üzleti fogás - bár nem túl korrekt -, hogy a kötet borítóján csak a televíziós sztár-újságíró, Vujity Tvrtko neve

Annyit zsidóznak mostanában, nyíltan meg még nyíltabban, hogy a Pesti Színház legújabb produkciójától, egy új magyar dráma ősbemutatójától sikerült elvenni azt a hőstettet, hogy tabutémát feszeget. Spiró György Elsötétítés című darabjától mindazonáltal nemcsak az épelméjű zsidók vagy nem zsidók lehetnek nyugtalanok, hanem a nem épelméjű antiszemiták is, akik egy igen bölcs barátom szerint többen vannak, mint a nem zsidók.