Zene

Kezdjük úgy, ahogy végezni szoktuk: tippeléssel. Szerintünk mától az idei Oscar-díjas (legjobb film, rendező, főszereplő, pereces) film megy a pesti mozikban. Magabízásunknak két oka van, egyik sem túl eredeti.

Henry Rollinst utoljára öt évvel ezelőtt állt módunkban hazai színpadon láthatni. Múlt heti koncertjén mások kísérték, mint akkor, de kedvencünk nem esett át különösebb változáson: szóba sem jöhetett, hogy száz százaléknál kevesebbet nyújtson.

Jools Holland & his Rhythm & Blues Orchestra: Jools Holland´s Big Band Rhythm & Blues

Mint a mesében. A kis Billy nagy tisztelője volt Elvin Jonesnak, aki már a hatvanas évek elején kitörölhetetlen nyomot hagyott a dzsesszben John Coltrane dobosaként, és azóta is a topon van. Közben Billy is nőtt-növögetett, megtanult gitározni, sőt egyesek szerint ma már ő a legjobb, hallható vagy száz albumon, nyert számtalan díjat - év gitárosa, év legjobb lemeze és hasonlók.

Az opus mandarin nyelven a "Shozhou he" névre hallgat, amely a film titkos főszereplőjére, a Sanghajt átszelő Shozou folyóra utal(na). Végignézve a csöppet sem unalmas, kifejezetten érzelemdús, és még az agyat is megmozgató 85 percet nyilvánvaló, hogy a magyar címben miként keveredik Gizike a gőzekével. A főszereplő bártáncosnő nem szirén, hanem sellő, vízitündér, gyengébbek kedvéért: felül szőke hajas baba, alul hal, ami ugye messze nem azonos a görög mitológiából ismert félig madár, félig asszonytestű keveréklénnyel, hacsak nem abban, hogy mindkét hibrid előszeretettel csábítgatja halomra az útjába akadó hajósokat.

A CD címe (Drum Together) nem véletlenül utal az 1969-es Beatles-album, az Abbey Road sikerszámára (Come Together): az ütős repertoár régóta félhivatalos átkelőhelyként szolgál a "komoly" és "könnyű" műfaj egymással hadban álló birodalmainak határán.

ACentrális Galéria ezúttal nem a hagyományos értelemben vett kiállítást rendezett. Amit a teremben - és egyenértékű módon a zárás után is az interneten (www.osa.ceu.hu/galeria) - láthatunk, az egy széles körű, alapos és riasztó dokumentáció: az ország, ahogy kinéz, valóban más lett, mint amilyen volt. A változás persze számos településen a valóságban is könnyen érzékelhető, ha máshogy nem, egy "Millenniumi emlékpark" tábla formájában, amit néhány haldokló cserje és facsemete, teherautónyi kőzúzalék, pár pad és egy talapzatra helyezett műkő virágtál előtt, csónaklakkal bőkezűen kezelt kapuzaton lenget a szél a faluvégen.

Be kell vallanom, alsó tagozatos korom óta nem olvastam Csoóri Sándor-verseket. Így nem csoda, hogy most, amikor belelapoztam vaskos életművébe - az utóbbi negyvenöt évben több mint húsz versgyűjteménye jelent meg, és akkor még nem szóltunk a prózájáról -, olybá tűnt, hogy annak néhány darabja egyenesen a kuriózum határait súrolja. Persze lehet, hogy bennem van a hiba: az utóbbi időben mintha hanyagolnám (és mintha nem lennék ezzel egyedül) a szép verses természeti leírásokat, ahol minden sárga elsősorban és zöld másodsorban, meg az ökröket -

A német romantika óta tudjuk, hogy a művészet integrálta a lélek "anomáliáit", és fölfedezve az új meg új tudatszigeteket, azóta is minden pillanatban magába olvasztja őket. Pimaszabbul fogalmazva: a mentálhigiénés vagy pszichopatológiai kóresetek újításként szervesülnek termékenyítőleg a művészetbe, nemtől, ágtól és műfajtól függetlenül. Krafft-Ebing után pedig sejtelmünk lehet arról is, mennyire igaz: sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs borzasztóbb.

Hinnénk tévesen és "elitkultúrásan", hogy fotográfiában Párizs csak Brassaival, André Kertésszel és Cartier-Bressonnal mutatja meg az arcát. Nem egészen így van, ez a legfőbb tanulsága az Ernst Múzeum új kiállításának. Úgy látszik, Párizs és a fotográfia lényege (anyaga, tárgya) között kell valamilyen szervi, genetikus kapcsolatnak lennie. Nincs az a fotótörténész és esztéta ugyanis, aki a tárlat jó néhány képét nézve ne gyanakodna kicsit Brassa•ra és nagyon Cartier-Bressonra, holott egyikük sem szerepel itt.

Az a legjobb, amikor Nemtudomka fölmászik egy hatalmas létra tetejére, matat valamit, majd lejön és átnyújtja Gizellának, a cárleánynak a világító Göncölszekeret. Nem mondja hozzá, hogy "tündér vagy te a legtündéribb tündérmeséből", merthogy beszélni, azt nemigen tud egy ősrégi anyai átokból kifolyólag - de hát ez a jelenet azért meg van írva. Kárpáti Péter írta, Forgács Péter rendezte; a Vígszínház háziszínpadán játsszák a Pájinkás Jánost.

Érdekes népek a prolik, mert olyan őszinték, olyan ösztönösek. Az öklükben hordják a szívüket, vagy az ölükben. Csak mindig abajgatják őket - legtöbbször a hivatalos szervek. Mindez természetesen a moziból tudható. Néha úgy tűnik, a moziból tudják ezt a filmkészítők is. A peremvidékek lakótelepeinek lakóit kétségtelenül mozgalmas életük során nagyjából egyforma atrocitások érik, és nagyjából azonosan is reagálnak minderre, s ez a hozzáállás aztán további kalamajkák kiapadhatatlan kútja. Pedig kisebb gondjuk is nagyobb lenne, mint vesződni a hatóságokkal.

Volt (és lesz!) nekünk egy, a kilencvenes évek derekán igencsak úttörőnek számító techno-, house-, trance-formációnk, a Liquid Limbs. A kéttagú csapatból Battai Róbert kiszállt pár éve, mondván: mindenféle avantgárd művészeti projekttel itt nálunk legfeljebb a templom egerének mehet el az ember. Szóval Battai új pszeudót talált ki magának, a Skylandet. Ez már fialja a lóvét rendesen, ám állítólag a Liquid Limbs is feltámad idén. Battai ugyanis a keresett pénz jelentős részét zeneeszközökre fordította, hogy egyszer újra elkezdhesse avantgárd ügyét.

Az elmúlt év patáliái és ribilliói közepette szép csendben elkészült, majd meg is jelent egy fontos könyv, a Nyugat-keleti díván első teljes magyar kiadása.