szerepel (akár a sikerlistákon), holott valójában ő csak társszerző.Akönyvet Vujitynak a forgatások műhelytitkait, hátterét felidéző beszámolói alapján - az impresszumban szintén jogtulajdonosként feltüntetett - Nógrádi Gergely vetette papírra. (Erről a papa, Nógrádi Gábor író beszélt egy interjúban.) A recenzens kicsit tanácstalan is: kit, mit értékeljen? Vujity Tvrtko élményeit, témáit, koncepcióját vagy a szöveget előállító Nógrádi Gergely teljesítményét?
A témaválasztásnál láthatóan fő szempont a kuriozitás, a helyzet, a helyszín különössége, az interjúalany érdekessége volt. A kilencből azonban csak egy, legfeljebb kettő a pokoli történet, a többi szerencsére vagy sajnos - a minősítés az olvasó ízlésétől, vérszomjától függ - nagyon is emberi sorsokat, drámákat mutat fel. Vagyis a könyv blikkfangos címe és tartalma nem egészen fedi egymást. Az igazi átverés azonban az, hogy ahol az anyag lehetővé teszi, a tényirodalom lektűrré alakul a szerző kezén. Nyilván így eladhatóbb a portéka.
A kötetnyitó pokoli történet, Az arc nélküli ember helyszíne
a világ legnagyobb
lepratelepe
Etiópia távoli vidékén, ahol iszonyú körülmények között háromezer pária tengeti a napjait. Legtöbbjük végigjárja az egyes teleptől a harmadikig, a reménytől a végső pusztulásig vezető utat, az utolsó stációban lefoszlik róluk a bőr, lehullanak a végtagjaik, elvesztik arcukat, emberi mivoltukat, s alaktalan húsmasszaként zuhannak a pusztulásba. Nógrádi (és Vujity) érzékletesen, izgalmasan idézi fel a kis televíziós stáb félelmeit, a kockázatos vállalkozás nyomasztó légkörét, egészségügyi veszélyeit, s az illegális forgatás miatti esetleges letartóztatás rémét. Ez kétségtelenül a kötet legütősebb írása. A baj csak az, hogy az ötnapos, sok-sok pénzbe kerülő kalandnak nincs sok értelme, célja. Hacsak nem az, hogy mások szenvedését s az infernális látványt feltálalják a televízió előtt élvezkedő, voyeur kispolgárnak. S az, hogy Vujity a bombasztikus mutatvánnyal a népszerűségét növelje. Ez már nem is újságírás, inkább show-business. Hősünknek is aggályai ébrednek - lehet, persze, hogy csak utólag -, s a hármas telepen, az élőhalottak között bóklászva kijelenti: "Egyre kevésbé hiszem, hogy volna itt bármiféle keresnivalónk."
Vujitynak a horrorisztikus látványhoz, a szélsőséges emberi drámákhoz való vonzalmáról tanúskodik a Rózsák című fejezet is, a tolószékbe kényszerült Kanyó János drámájáról, akin gyógyíthatatlan betegsége miatt 16 műtétet hajtottak vége, s amputálták lábait és kézfejeit. A tényszerű, szikárabb leírásokat, a dokumentatív megközelítést minduntalan melodramatikus képek váltják fel (a hős például a legféltettebb titkait édesanyja sírja előtt gyónja meg), a stílus pedig a lányregények ihletettségét tükrözi. ("De János egyénisége úgy hatolt a lelke köré vont védőburok mögé, mint kés a vajba.")
A Halál Korfunban aztán teljesen elszabadulnak a szerző(k?) irodalmi ambíciói, és a nászúton levő, mások életét megmentő, s ezért a sajátjával fizető fiatalember életének és halálának a történetét a filléres füzetek és a giccsfilmek szabályai szerint és stílusában dolgozza fel. A görög sorstragédia légkörének megteremtését szolgálja a párhuzamos szerkesztés és a teátrális, keresett nyelvezet is.
Az Egyiptom és Szudán határvidékén élő, magyar származású arabokról szóló beszámolót (A Magyarabok) - amelynek elején még gróf Almásy László is felbukkan - szintén át- meg átszövi a lektűrök és romantikus filmgiccsek (Távol Afrikától, Az angol beteg) nyúlós stílusa. ("Anéba határát átlépve leírhatatlan lelkesedés lobogott fel a bennünket váró magyarok szívében.")
A kötet leghosszabb anyaga, az Egy becsületbeli ügy etikai kérdéseket vet fel. Vujity azt vizsgálja, hogyan romlott meg felesége, a népszerű kosaras Zsolnay Gyöngyi egészsége, s ki a felelős sportkarrierje kényszerű feladásáért. Egyfelől érthető, ha izgatja őt ez a családi dráma, másfelől viszont talán mégsem helyes, ha újságíróként deklarált elvei ellenére (224. old.) közvetlen családtagja ügyes-bajos dolgaival foglalkozik. Az egész történetnek
nincs igazán
közhasznú tanulsága,
hacsak az nem, hogy megismerkedhetünk egy, az eredmény érdekében másokat megalázó edző magatartásával, módszereivel. Vujity nyilvánvalóan nem tudta vagy talán nem is akarta volna megkérdezni az edzőt, e nélkül viszont az egyik alapvető újságírói követelmény, a "hallgattassék meg a másik" elve sérül.
A kettévágott falu egy olyan településre visz el, amelynek lakói, anélkül, hogy kimozdultak volna az otthonukból, többször is világot láttak. A felvidéki Szelmenc hol Magyarországhoz, hol Csehszlovákiához tartozott, 1946-tól pedig kettéosztották: egyik felét Szlovákiához, a másikat pedig Ukrajnához csatolták. Az egyébként sok részletmegfigyelésben gazdag, sokféle sorsot érzékletesen felvillantó írás erejét csökkenti, hogy talán a kelleténél hosszabb, s nincs jól megszerkesztve. Ráadásul a szereplők hol tájszólásban beszélnek, hol nem. S úgy tűnik, többfélében.
A néhány rövidebb írás viszonylag egyenletes színvonalú, bár ezek is erősen túlírtak. (A hősök: egy falusi futballrajongó, aki a gólba tartó labdát kirúgja a kapuból, s ezért tíz évre eltiltják a meccsek látogatásától; Uhrin Benedek, akit a siker elbizakodottá és anyagiassá tett; s a zalai születésű Willhubert Géza, aki Hollywoodban fényes karriert futott be állatidomárként.)
Eddig huszonegy történetnél tartunk (Tizenkét pokoli történet, Újabb pokoli történetek), de biztos készül már a legeslegújabb Tvrtko-opus. Nyilván az is pokoli lesz.
Gervai András
Alexandra, Pécs, 2001; 349 oldal, ár nélkül
