Zene

Lentről indulunk, a vízmérce legalsó, még leolvasható vonásától, és érjük el lassan a rakpart, majd a fedélzet szintjét. Megjött az esti hajó Angliából, ez hozza a címszereplőt és tettestársát, "rossz szellemét" a normandiai kikötővárosba. Az érkezők szinte mind továbbutaznak Párizsba, a hajóhoz csatlakozó vasúton. Ki látja a két férfit, akik gyors, feszült párbeszéd után szétválnak? Az egyik távozik, a másik egy bőröndöt hajít át a korláton a rakpartra, majd ő is leszáll. A vonat kicsattog az állomásról. A két férfi közt heves szóváltás, dulakodnak, az egyik a vízbe esik, a másik sietve (és üres kézzel) elhagyja a tetthelyet.

Hans von Meegeren hamisító Abraham Bredius elaggott művészettörténész szakmai hiúságát felhasználva 1945-ös lelepleződéséig nem kevesebb mint hat, Vermeer fiatal korszakából származó nagyméretű és bibliai tárgyú alkotással bővítette a holland festő oeuvre-jét; egy amerikai gyűjtő 1924-es halálakor 2414 - nagyrészt hamis - Corot-festményt hagyott örököseire; 1951-ben a New York-i vámhivatal összesítése szerint negyven év alatt 9428 (!) Rembrandt-művel gazdagodtak az amerikai magángyűjtemények. Ezek az adatok még akkor is meglepőek, ha Szilágyi János György kutatásai nyomán köztudott, hogy a hamisítás gyakorlatában már a régi görögök is meglepően jártasnak bizonyultak.

Mindenekelőtt legyünk komolyak és kíváncsiak, előítéleteinket mint dolgainkat táskánkba, tegyük félre, s higgyünk a címnek: a Hit-Erotika-Politika festészeti megjelenítése okszerűen és logikusan a szublimált akaratról fog "szólni", minthogy eme fogalmak, mint azt a filozófia és a pszichológia régóta megtanította, valóban az akarat szívós megtestesülésének jelvényei.

Megértem, és egyet is értek azzal, hogy Eszenyi Enikő jutalomjátékot kapjon anyaszínházában, a Vígben. Kiváló színésznő, rendkívüli tehetséggel és szintén rendkívüli szakmai rutinnal bír; kivételes jelenség a színpadon. És hiteles személyiség - pokolian tud dolgozni. Elbír a hátán egy egész előadást - sokszereplőset akár. Aki színházba jár, tudja: Eszenyinek a színészet halálosan komoly játék. Eszenyire időről időre ki kell hozni egy darabot.

Lehorgasztott fejjel áll a kályhánál, ami persze kihűlt, lévén jóval éjfél után. Olykor hajlamos vagyok így látni Schillert, ahogy a harmincéves Thomas Mann bemutatja Nehéz óra című novellájában. Friedrich a munkától fáradtan, gyulladt szemhéjjal, náthásan szipákol az orrán át - nem épp előnyös kép, pláne nem 1905-ben, halálának századik évfordulóján. Pillanatfelvételként persze hiteles, Thomas Mann közeli barátként ismerte Schillert. Félek, sokaknak még ilyen képük sincs róla.

"Térjek vissza kopaszabban vagy parókában?" - kérdezi előző kötetében az író (Hazatérésem naplója), amikor harminchárom évi távollét után mexikói otthonában hazatérése körülményeiről töpreng. A már otthon nemzetközi hírnevet szerzett Mrozáek töretlen pályát tudhatott maga mögött, drámaíróként, az abszurd és a lengyel drámai hagyományok folytatójaként (Tangó, Emigránsok) meghódította fél Európát, a másik fele pedig akkortájt nem volt kíváncsi rá.

8 kis kritika

A múm (csak így, csupa kisbetűvel) még az amúgy is sokszínű, tehetségek tekintetében módfelett gazdag izlandi zenei életben is kuriózumnak számít - produkciójuk egyszerre mellbevágóan meglepő és egyben bájos is, már amennyire ezt a sűrűn alkalmazott elidegenítő effektusok lehetővé teszik.

Lehet persze a punk haláláról beszélni. Valójában meg is halt ez a műfaj már jó néhányszor; a Ramone fivérekkel együtt mondjuk egy kicsit, akik annyira hűek voltak egymáshoz, hogy cirka két év leforgása alatt hagyta itt az árnyékvilágot mindegyikük. A Ramonest tehát már az életben nem fogjuk látni, a Sex Pistolst is csak akkor, amikor Johnny Rottenéknak elfogy a pénzük, és előrángatják az annak idején kiebrudalt Glen Matlockot meg valami ügyesebb kezű faszit, aki a színfalak mögött csöndben végigdobolja Paul Cook helyett a számokat, amíg emberünk azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg ne túl látványosan zuhanjon ki a dobcájg mögül.

Félve közelítünk a betegágyhoz, mert a takarók alatt az esetek nagy részében egy aranyszínű szobor fekszik, a lázlapra meg az van írva, hogy igaz történet, tessék illő megrendüléssel viseltetni a páciens irányában. A felszólítást gyakran maga a beteget játszó színész teszi közzé, ha nem is ezekkel a szavakkal, de saját mestersége nyelvén, a rendező legnagyobb támogatását élvezve. Emberi számítás szerint a haldoklásról semmi újat nem mondhat a mozi: nem azért, mintha már mindent elmondott volna, ellenkezőleg; azért, mert soha egyetlen igaz szava sem volt ehhez az állapothoz. Most sincs. Csak a technika van, amivel változatos szögekből lehet rögzíteni, amint a színész igény szerint eljátssza a kis- és nagyhalált.

Ritka tudatos és reflektált szerzővel van dolgunk: a darab írója, Ödön von Horváth nemcsak azt tudta, mit csinál, hanem azt is, hogy miért, sőt, még azt is, hogy mi célból. A Katona József Színház bemutatójához készült, ismét példás műsorfüzetből (szerkesztette és a szövegeket fordította Ungár Júlia) lényeges információkat kapunk a darab kontextusáról és arról is, hogyan illeszkedik ez a dráma a fiatalon meghalt író életművébe.

A dzsesszisták tudatában - és valahogy a zenetörténet logikája szerint is - Parker és Coltrane mintha egymásnak adta volna át a csövet; ha Parker volt a dzsessz Mozartja, úgy bizonyosan Beethoven szerepét vitte Coltrane. Ami a bécsi klasszikában a szonátaelv, az volt a dzsesszben a blues, és Coltrane éppen a blues Parker által megkezdett lebontását vitte végig.

A Holmi Nyugat-száma - noha elszórtan versek is találhatók benne, sőt egy mindeddig kéziratban heverő Szép Ernő-regény folytatásos közlését is útjára indítja - főképpen esszékre és tanulmányokra épül. Egytől egyig informatív és érdekes munkák.

8 kis kritika