Náthamentesen - Rüdiger Safranski: Friedrich Schiller avagy a német idealizmus felfedezése (könyv)

  • D. Magyari Imre
  • 2008. február 7.

Zene

Lehorgasztott fejjel áll a kályhánál, ami persze kihűlt, lévén jóval éjfél után. Olykor hajlamos vagyok így látni Schillert, ahogy a harmincéves Thomas Mann bemutatja Nehéz óra című novellájában. Friedrich a munkától fáradtan, gyulladt szemhéjjal, náthásan szipákol az orrán át - nem épp előnyös kép, pláne nem 1905-ben, halálának századik évfordulóján. Pillanatfelvételként persze hiteles, Thomas Mann közeli barátként ismerte Schillert. Félek, sokaknak még ilyen képük sincs róla.

Lehorgasztott fejjel áll a kályhánál, ami persze kihűlt, lévén jóval éjfél után. Olykor hajlamos vagyok így látni Schillert, ahogy a harmincéves Thomas Mann bemutatja Nehéz óra című novellájában. Friedrich a munkától fáradtan, gyulladt szemhéjjal, náthásan szipákol az orrán át - nem épp előnyös kép, pláne nem 1905-ben, halálának századik évfordulóján. Pillanatfelvételként persze hiteles, Thomas Mann közeli barátként ismerte Schillert. Félek, sokaknak még ilyen képük sincs róla. Hisz elsősorban mégiscsak drámaíró volt, a kevés nagyok egyike - drámáit azonban nemigen játsszák nálunk. Idealizmusuk és pátoszuk - ó, Posa márki szavai a Don Carlos harmadik felvonásában! - idegenek számunkra; nem véletlen, hogy Alföldi Róbert a Pesti Színházban intim kamaradrámának rendezte meg a Stuart Máriát. Verseit, a Görögország isteneit, A művészeket sem olvassuk: nehezek, távoliak. A 2005-ös emlékévről sem vettünk tudomást, az Atlantisznál megjelent nagyszerű Művészet- és történelemfilozófiai írások című köteten túl hirtelen nem jut eszembe más. (Úgy tűnik, Németországban sem sokkal jobb a helyzet: a www.deutscheautoren.de címen évfordulós könyvét kommentálva Safranski annak a reményének ad hangot, hogy a nagy klasszikust sikerül leporolnia, s hogy az emlékév alkalmából végre a színházak is a valódi Schillert fogják játszani, és Don Carlos vagy Wallenstein nem egy vécén ülve dörgi el megfontolandó mondatait.)

A Berlinben élő, hatvanhárom éves (január elsején született!) germanista mindenesetre igencsak megtette a magáét; megilleti minden elismerés. A kétszázadik évfordulóra kiadott, alapos és olvasmányos monográfiája, ami olvasmányosságát Györffy Miklós érzékeny fordításának köszönhetően magyarul is megőrizte, igazán hatékonyan árnyalja a sablonossá fakult képet, egyszerre mutatva be Schiller személyiségét, művét és filozófiáját. A szerző alapos ismerője a kornak, klasszika, romantika és idealizmus idejének. A nagy periódus egyik legfontosabb helyszíne egy apró város, Jéna: ide költözött 1789 májusában Schiller, itt tanított Fichte, Hegel, Schelling, a két Schlegel, akik közül a báty háza az úgynevezett jénai romantika központja. Wilhelm von Humboldt egyenesen Schiller kedvéért jön egy időre Jénába, a költő betegányánál a fiatal

Novalis virraszt,

felkeresi őt az ifjú Hölderlin, s gyakran átruccan GoetheÉ Safranski legelső könyvét, 1984-ben, E. T. A. Hoffmannról írta, a legutolsót, ami tavaly jelent meg, a romantikáról - mondhatni, beletartozik a társaságba.

Monográfiáját nem tudnám semmilyen irányzathoz sorolni; igaz, nem is különösebben akarom. Nevezzem pozitivistának, mert tiszteli az apró tényeket, annyira, hogy még vendéglői számlát is felhoz annak bizonyítására, hogy az ifjú titán csak mérsékelten ivott törzshelyén, a stuttgarti Ökörben? A lényeg: egy rendkívül művelt, s ami roppant fontos, kiválóan író tudós elmondja nekünk Schiller életét, s bemutatja, elemzi műveit. Ha úgy tetszik, teljesen hagyományosan. Nem hiszi, hogy "a szerző halott"; nem a szakmának szól, hanem az úgynevezett művelt nagyközönségnek, ami persze igencsak virtuális fogalom, de hogy valamelyest létezzen, abban épp az ilyen könyvek tud(ná)nak hathatósan segíteni. Adatgazdagság, érzékenység, ötletesség jellemzi Safranski munkáját, s szerencsénkre még a humor sem idegen tőle: "Goethe nem rejtette véka alá, hogy az idegelmélet hívei az idegeire mennekÉ". Nyelve, bár nem egyszerűsít le semmit, még akkor sem válik nehézkessé, ha Ferguson vagy Garve, Fichte vagy Kant filozófiájáról van szó.

Érzékenység és ötletesség nyilvánul meg az alapkoncepcióban is. Safranski azt mondja, hogy Schiller bizonyos értelemben a 18. század Sartre-ja. Ez tűnhet kissé esetlegesnek, de legyen. Az asszociáció alapja részben az, hogy Schiller is univerzalitásra törekedett, részben az, hogy ő is maga tette magát kemény munkával azzá, aki lett. (Míg ellenben Goethe azzá vált, csak úgy, simán, naná!) "A szabadság kalandja volt Schiller szenvedélye (É), idealizmusa az a meggyőződés, hogy lehetséges uralkodni a dolgokon, nem kell hagynunk, hogy azok uralkodjanak rajtunk. Mint Sartre, ő is kijelenti: az a lényeg, hogy csináljunk valamit abból, amivé minket csináltak." Ezért nem gyűri le a betegség, ami 1791-ben támadta meg először, s az időszakos javulások ellenére nem is hagyta el többé. Boncolásakor az orvos meglepődik, hogyan, miért húzhatta oly sokáig. Azért, mert nála "(É)az akarat a szabadság szerve volt." Lelkesültsége életundorából fakad, a szeretetet világhatalommá nyilvánítja (Örömóda). Safranski azt kívánja bemutatni, hogyan dolgozott Schiller önmagán. Ez teljesen elfogadható kiindulási pont. Ráadásul Safranski van annyira nagyvonalú, hogy nem dörgöli folyton az orrunk alá, s lelkesen idéz olyasmit is, ami ennek ellentmondani látszik. Például egyik levelében a nagy idealista határozottan realistának tűnik: "Tudnál nekem egy esztendőn belül egy évi 12 000 tallér jövedelmű nőt szerezni (É) a jénai egyetem akkor kinyalhatná a seggemet."

Pazar a műelemzések ötletgazdagsága. "Nem az itt a kérdés" - mondja az Ármány és szerelem kapcsán -, "hogy a korrupt világ elpusztíthat-e egy szerelmet, hanem az is, hogy a szerelem nem járul-e hozzá maga is a világ korrupciójához azáltal, hogy a másik kizárólagos birtoklását követeli". A Don Carlosról pedig: "Posa márki ellentmondásaiban a felvilágosodás dialektikáját előlegezi: az ész átváltozását az emberiségboldogítás terrorjáváÉ". Sablonjaink felülvizsgálatára, gondolkodásra, netán vitára ösztönöznek a történeti és az esztétikai alkotások analízisei is.

Hát igen, Schiller nem csupán egy szipákoló pasi a kályhánál. Hálásak lehetünk Rüdiger Safranskinak, amiért igen barátságosan és hatékonyan figyelmeztet erre.

Európa Könyvkiadó, 2007, 599 oldal, 4500 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Madarak és angyalok

  • - turcsányi -

Nehéz megmondani, hogy mikor mondtak fel az angyalok. Már akkor, amikor Wim Wenders folytatni merészelte a Berlin felett az eget (Távol és mégis közel, 1993)? Vagy csak 1998-ban lett elegük, amikor meglátták magukat az Angyalok városa című filmben – a Berlin felett az ég e remake-jét Nicolas Cage-dzsel? Az biztos, hogy Los Angelesből eztán szedték a sátorfájukat. De senki nem pótolhatatlan, L. A. pedig különösen nem maradhatott efféle égi szárnyasok nélkül.