Hans von Meegeren hamisító Abraham Bredius elaggott művészettörténész szakmai hiúságát felhasználva 1945-ös lelepleződéséig nem kevesebb mint hat, Vermeer fiatal korszakából származó nagyméretű és bibliai tárgyú alkotással bővítette a holland festő oeuvre-jét; egy amerikai gyűjtő 1924-es halálakor 2414 - nagyrészt hamis - Corot-festményt hagyott örököseire; 1951-ben a New York-i vámhivatal összesítése szerint negyven év alatt 9428 (!) Rembrandt-művel gazdagodtak az amerikai magángyűjtemények. Ezek az adatok még akkor is meglepőek, ha Szilágyi János György kutatásai nyomán köztudott, hogy a hamisítás gyakorlatában már a régi görögök is meglepően jártasnak bizonyultak.
A Fazonigazítás című kiállítás egy, a Nagyházi Galériába tavaly ősszel bekerült képzőművészeti hagyaték megmaradt anyagán alapul, azokon a műveken, amelyeket nem égettek el a Falk Art Fesztivál demonstrációján. A tisztítótűzből megmenekült, kortárs képzőművészeknek továbbfejlesztésre felajánlott 100 festmény ugyanis gyenge hamisítvány vagy nehézkes, műkedvelő másolat. A bolhapiacokon felbukkanó "eredeti", szignált Modiglianik, Gauguinek, Renoirok (nálunk Kádár Bélák, Scheiber Hugók, Schönberger Armandok) néha a szakértőket és a reménybeli gyűjtőket megzavarva bekerülhetnek a műtárgypiacra, sőt útjuk a műtárgy mögé pakolt "hiteles" származástörténet segítségével akár rangos múzeumok gyűjteményébe is elvezethet.
A kiállítás kurátora, Nagy T. Katalin nyilván érzékelte, hogy a hamis, de mégis egyedi festmények értéke nem azonos egy kamionnyi csempészett cigarettával vagy többbálányi, az eredetihez megtévesztésig hasonló márkajelzést viselő edzőcipővel - főként, ha az elpusztítás barbár gesztusa helyébe a kreatív újrahasznosítás léphet. Mind a befogadók, mind a felkért művészek számára jóval inspirálóbb végigkövetni a kisajátítás lépcsőfokait, tanulmányozni az átalakítás típusait. A kiállítás legnagyobb erénye éppen abban rejlik, hogy maga a feladat - a hozott anyag annektálása, művészi átformálása - rendkívül hasonló a gyerekeknek szánt, párbeszédre épülő, kreativitásfejlesztő gyakorlatokhoz, ezáltal az 59 művész alkotásában nagyrészt nem a görcsösség, hanem az önfeledt és könnyed humor dominál. (A kiinduló festmények elsősorban relatív értéktelenségük miatt válhatnak nyitott, szabadon továbbfejleszthető művekké, hiszen nem az eredeti Mona Lisára kell bajuszt festeni, és nem feladat egy De Kooning-rajz kiradírozása (a la Rauschenberg) sem. A kiállítás másik érdekessége, hogy a festmények mellé helyezett, az eredeti hamisítványt tenyérnyi méretben reprodukáló fotók alapján megfigyelhetjük, hogy egyes alkotók mennyiben nyitottak a párbeszédre. A diskurzus elutasítása vagy betokosodott egyéni kézjegyet vagy ötlettelenséget tükröz (pl. El Kazovszkij csak a kompozíció sémáját meghagyó, de minden egyebet eltüntető, a képi elemeket felülíró festménye, Szikora Tamás a kiinduló képet érintetlenül hagyó, a kereteket dobozformával kiegészítő megoldása), míg a teljes, észrevétlen annektálás arra utal, hogy a választott alapanyag hasonló a művész képvilágához (Szurcsik József ál-Markón alapuló átiratán a talányos árkádiai tájba teljesen belesimulnak a jellegzetes téglatest alakú fejek). Vannak "gaálosított" művek (a szokásos brutálfejek mellett itt a "hamis" Zsuzsanna mellé festett "eredeti", felálló faszú vén figyelemre méltó), Ujházi Péter-firkalapok (ál-Vaszary-kép kutyakorzóvá alakítva, festményekbe rajzolt ákombákom alakok, égbolton feltűnő szárnyas házak), ef. Zámbó István neodada kiegészítései ("Koszta"-tájkép szénaboglyái mellett feltűnő piros pöttyös labdák, Bihari Sándor életképére hajazó festménybe ékelődő hatalmas gyufák, lángoló kalapok) vagy földközeli Bukta-látomások (a hamisan Szőnyinek tulajdonított Balatoni tájkép átalakítása Duna menti faluvá).
Meglepően sok művésznek jutott eszébe, hogy a kiinduló egy, kettő vagy három hamisítványt részekre szabdalja, majd a fragmentumokat különböző rendszer szerint átrendezze (Elekes Károly, Balogh Csaba, Lévay Jenő), egészen a de-, majd rekonstrukció interaktív változatáig (Turcsány Villő táblajátékán a kis képnégyzetek átrakosgatásával, csereberélésével alakíthatunk ki újabb és újabb kompozíciókat).
Roppant szórakoztatóak a modern stílus elemeit megtartó paródiák. HarasztØ István a kissé túlságosan expresszív ál-Scheiber-kép nőalakjának szájába igazi sípot helyezett, majd a nő arcát kikerekítette, ily módon beledermesztve egy soha véget nem érő erőfeszítés állapotába, nem mellesleg létrehozott egy, a saját életművéhez is kapcsolódó play-art művet, a hangtalanul sípoló képet. Gábor Imre átalakított műve igazi persziflázs: csak a karmester fenekéhez kapcsolódó képelem továbbrajzolásával és az előtte hajlongó zenészek hajának átfestésével erősíti fel a kép alig rejtett témáját, a Felláció fortissimót.
Akadnak teljesen váratlan és meglepő megoldások, például az aratási képből kiemelt, elrepülő nőalak (Deli Ágnes: Kiszállok), az Olimpia ikonográfiai típusának (fekvő fehér meztelen nő, fekete szolgálólány) átírása egy olyan ünnepi jelenetté, melyben a bilincsből és vasgolyóktól való szabadulás örömére koccintanak a résztvevők (Gerber Pál), vagy a vadászati üldözés jelenetébe applikált kisebb kép, melyen a hajtó békésen teázgat egy csinos rókahölggyel (Roskó Gábor: Les liasons dangereuses). Még nem dőlt el semmi, akárcsak a halállal dacoló hamisítványok esetében - átírva és kisajátítva még visszatérhetnek a múzeumok és a magángyűjtemények falai közé.
VAM Design Center, Budapest VI., Király u. 26., I. emelet, február 15-ig
