Durván ezt a szakaszt öleli fel a két monográfia, melyek kissé szerencsétlen módon egyesítik az életrajzot a művészetrajzzal (a Parker-monográfiában jobban elválasztva), ugyanis sem Parker, sem Coltrane életéről, személyiségéről, gondolkodásáról, szellemi arcáról nem sokat tudunk meg ezekből a meglehetősen ügyetlen, szeszélyes szóhalmazokból. A zenei elemzések és a számos kottapélda szakértő kézre és fülre vallanak. De aki amatőr rajongóként vagy mondjuk iskolázott, de nem professzionális hangszeresként valamennyit konyít a dzsesszhez, az hamar belátja, hogy improvizációk elemzésével nem sokra lehet itt menni, lévén: 1. a dzsessz harmóniakészlete a modális skálák, a romantikus kromatika meg egyebek bevetésének kísérlete ellenére is meglehetősen szegényes és kiismerhető, nem beszélve a ritmika differenciálatlan monotóniájáról; 2. a hangszín, a sound nélkül e hangsorok alig érnek valamit, hiszen a nagy szaxofonosok játékát éppen a senkivel sem összetéveszthető - fúvósnyelven szólva - "anzacc", azaz a fúvásmód, a tónus teszi oly lenyűgözővé és névjegyszerűen azonnal felismerhetővé. Ám a felhalmozott anyag mindenképpen tiszteletet parancsoló, és ha hozzátesszük, hogy sok memoár, levél, interjúrészlet, újságcikk mindeddig elérhetetlen volt magyarul, a diszkográfiák, bibliográfiák meg egyenesen nélkülözhetetlenek (itt említsük meg kalaplengetve a magyar szerkesztő, Bajtai Zoltán Barangó munkáját), akkor igazán elégedetten dőlhetünk hátra fotelünkben, hogy sokadszor is meghallgassuk Coltrane egyik legjobb lemezét, a Love Supreme-et.
Persze már e lemezcímből is érzékelhető, hogy Coltrane (és részben Parker is) több volt, mint egyike a nagy szaxofonosoknak; több azoknál, akik semmivel sem törődtek, pusztán csak azzal, hogy tisztán tartsák hangszerüket meg nádjukat, és a lehető leggyorsabban nyomják le az egészhangú skálát. Nem, ők és későbbi társaik - többek voltak ennél. Coltrane egy idézett interjúban gond nélkül megjegyzi, hogy ő bizony szent akar lenni, amit - halála után, 1982-ben - el is ért, na persze nem katolikus értelemben. De még fontosabb, hogy Coltrane és zenei szövetségesei, eredményei továbbépítői (Ornette Coleman, Pharoah Sanders, Archie Shepp és még sokan mások, ahogy mondani szokták) kultúrhéroszok voltak egy bizonyos korszakban; hatásuk átterjedt Európába - ne feledjük, a dzsessz a második világháború után vált nemzetközi üggyé - és a rock mellett az ő fekete, forradalminak tűnő muzsikájuk is hajtóereje lett 1968 eszméletének. Hazánkban ugyancsak. Erre is emlékezhetünk, ha fellapozzuk ezeket a vaskos és hasznos, de hozzánk már fájdalmasan megkésve érkezett köteteket. Aki meg Parker személyiségére komolyan kíváncsi, az olvassa el a nálunk sajnos kissé elfeledett Julio Cortázar csodálatos elbeszélését (Az üldöző), a világirodalom legnagyobb dzsessznovelláját.
Fordította Polyák Júlia és Szántai Zsolt. Cartaphilus, mindkettő 2007, 279, illetve 449 oldal, 3800, illetve 4980 Ft
