A Holmi Nyugat-száma - noha elszórtan versek is találhatók benne, sőt egy mindeddig kéziratban heverő Szép Ernő-regény folytatásos közlését is útjára indítja - főképpen esszékre és tanulmányokra épül. Egytől egyig informatív és érdekes munkák.
Térey János remekbe szabott esszét közöl Szomory Dezsőről. Elragadó írása (mely talán éppen azért elragadó, mert szerzője elragadtatásából táplálkozik) nehezen felejthető képet fest a hőséről, még azok számára is, akik Szomorynak esetleg egyetlen sorát sem ismerik. Épp ez a művészi erő a nagy portréfestő esszék sajátja, és a Téreyé kétségkívül ebből a fajtából való. S noha mindezen túl figyelemre méltó filológiai vonatkozásoknak sincs híjával, e tudományág rejtekösvényei kétségkívül másfajta izgalmakat tartogatnak. A jól megírt filológiai tanulmány a detektívregény távoli rokona: ilyen Kelevéz Ágnes tanulmánya, mely Osvát legendásan szűkszavú levelének ("Tisztelt Uram, kérem, küldje el nekem összes műveit. Híve Osvát Ernő") ered a nyomába, melyet a Nyugat szerkesztője a Fogarason tanító Babits Mihálynak címzett 1908 novemberében. Az írás körültekintő alapossággal rekonstruálja, miképp épült föl a pályakezdő költő és az induló folyóirat kapcsolata.
Vári György tanulmánya viszont jóval későbbi történetet rekonstruál: a már nagybeteg Babits nevezetes vitáját a Kisebbségbent író Németh Lászlóval, illetve a mintaadó babitsi humanizmus utóéletét, rákérdezve annak immanens korlátaira is. S ha már mintaválasztásról ejtünk szót, nem feledkezhetünk meg Schein Gábor és Kőszeg Ferenc írásáról. Mindkettő az induló Nyugat önmeghatározásához szolgál tanulságokkal. Schein azt tárja föl, miképp igyekezett az idősebb korosztályhoz tartozó Kiss József költészetét egyaránt a saját hagyományába illeszteni a nemzeti konzervativizmus és a nyugatosok modernizmusa. Kőszeg az idős Deák-párti politikai újságíróról és esszéistáról, gróf Andrássy Gyula miniszterelnök egykori munkatársáról, Halász Imréről írt kitűnő esszét. A már visszavonultan élő Halász, akit Osvát kért föl, hogy írja meg személyes tapasztalatokon alapuló portrésorozatát a kiegyezést követő időszak politikai személyiségeiről, 1910-től szerzője, 1912 júliusától 1918-as haláláig pedig főmunkatársa volt a lapnak. Kőszeg Ferenc záró sorai Halász Imre józan konzervativizmusának méltatását váratlanul egy kéznyújtásba fordítják Antall József felé - nyilván nem függetlenül a harmadik köztársaság politikai elitjére irányuló jelenlegi mély bizalmi válságtól, amelynek kísérteties előképét adják a Halász szövegeiből vett passzusok a "parlamenti anarchiáról" és a politikai elit programnélküliségéről.
Művészi minőségérzék, szakmai alaposság, a szélsőséges eszmékkel szembeállított humanizmus, a hagyományok folyamatosságaként fölfogott kultúra, politikai méltányosság - ezek lehetnek a fenti rövid áttekintés hívó szavai. Így, végigmantrázva persze eléggé avíttasnak vagy legalábbis üresnek hat ez a sor. Ám akkor mi lehet vajon az oka, hogy mindmáig ez a folyóirat állhat eszményként a legújabb kori írott magyar kultúra előtt, melynek az utolsó lapszáma mintegy hatvanhat éve látott napvilágot?
Ha vetünk egy pillantást a januári Holmi élén közölt, Egy égtáj évfolyamai című Márton László-esszére, melyben működésbe lépnek e hívó szavak, választ kaphatunk a kérdésünkre, noha egyáltalán nem bejáratott és kézenfekvő választ. Márton zseniális módon csavar egyet az otthonosnak hitt fogalmainkon. A konzervativizmust viszonyfogalomként tételezi (míg a korai Nyugat újítóként jelenik meg Rákosi Jenőék modernista konzervativizmusával szemben, addig a harmincas évekre éppen a radikális modernistákkal szembeni konzervatív defenziója válik értékessé), s leválasztja a lapot a modernista megújulási kényszer tradíciójáról. Ezek szerint tehát a Nyugat legalapvetőbb hozadéka nem a saját imázsához társított "modernségkultusza", hanem az autonómiája. Az a tény, hogy sikeres kísérletnek bizonyult a magyar irodalom nagykorúsítására, és hogy ez a tradíció, mely összefüggést tételez az erkölcsi és az alkotói integritás között, generációkon át éreztette a hatását, egészen a rendszerváltásig. A gondolatmenet itt egyfajta közéleti vészjelzéshez kapcsolódik: 1989 óta fönnáll a veszélye, hogy veszendőbe mehet "az elnyomással szembehelyezkedő írói beidegződésekről való tudás", és ez szélsőséges politikai klímával társulva az agresszív önérvényesítésre törekvő, a kritikai mérlegelést nulla összegű játszmának tekintő "perzekútori irodalomfelfogás" térnyerésének kedvez. Ennek ellenszereként Márton (ismét csak váratlan gesztussal) rehabilitálja a Nyugat örökségeként tekintett humanizmus fogalmát, kiterjesztve azokra a szubverzív erőkre (kora újkori erotikus költészet, népi nevetéskultúra, illetve mindezek poétikai konzekvenciái), melyek történetileg mindig is a részét képezték. S erre rímel néhány lappal később Vári György tanulmánya, mely épp a humanizmus határainak túlzottan merev megvonását rója föl a babitsi pozíciók védelmezőinek.
Nem ennek a szűkre szabott recenziónak a tiszte, hogy végiggondolja mindennek a konzekvenciáit. Annál is kevésbé, mert izgalmas viták várhatók még ez ügyben: Márton László merész ívű esszéje, úgy gondolom, fontos eseménye a nullás évek szellemi életének. Mindemellett a Holmi januári számát nem csak ezért érdemes kézbe vennünk.
