Szilágyi Andor Leánder és Lenszirom című drámájából vizsgázik a Színművészeti Egyetem színpadán a Meczner-Csizmadia-féle bábszínészosztály - ezúttal bábok nélkül. Az előadást Alföldi Róbert rendezte, és ahogy az már lenni szokott, a név vonzza is a nézőket. Szerencsés osztály ez: legutóbbi - még mindig látható - vizsgájukat, a Mikádót Balázs Zoltán rendezte; azon meg inkább nem lamentálunk, vajon az egyetemről kikerülve is összehozza-e őket a sors ilyen jó rendezőkkel. A sirám most egyébként sem lenne aktuális: a Leánder és Lenszirom előadásán ugyanis nagyító nélkül igen nehéz felfedezni Alföldi keze nyomát.
A remek Mikádó említése többszörösen is indokolt: a színészeket nemcsak arcról, de gesztusaikról, színészi technikájukról és dikciójukról is könnyen fel lehet ismerni. Magyarán szólva: ugyanúgy játsszák ezt a kortárs mesedrámát is, ahogy a régi operettet. Csakhogy az a manírosság, amely a Mikádóban az irónia és a fimon gúny kifejezésének eszközéül szolgált, a Leánderben a lehető legegyszerűbb - legsablonosabb - a választható előadásmódok közül. Nincs ugyanis most okunk iróniát feltételezni: a szöveget hallva és az előadást nézve nem érzékelünk semmiféle olyan ellentmondást, ami gúnyt indokolna. Marad tehát a másik verzió: a színészek gyerekeknek játszanak. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha nem tűnne úgy, hogy Alföldi viszont felnőtteknek rendez - az egyenfekete jelmezek, az állatok, meselények és emberek egyformasága, no meg a díszlet hiánya borzasztóan ingerszegény a gyerekeknek (akik egyébként talán nem is értik a darab olyan jelentékeny szavait, mint a negéd vagy a nadály). Nem járnak jobban az idősebbek sem: a dráma (vagy a dramaturg munkája?) néha még egy meséhez mérten is logikátlan és leegyszerűsített. Az pedig igen szomorú, ha az előadás nem a gyerekeknek és nem is a felnőtteknek, hanem kizárólag a "vizsgabizottságnak" készült.
Kovács Bálint
"dry Színpad, január 11.
*** alá
Stereochrist, Wall Of Sleep A nemsokára földig rombolandó, felszántandó, sóval és fűmaggal bevetendő Kultiplex talán a legstílusosabban búcsúzik: a Dózer Fesztiválnak elnevezett másfél hónapos, ingyenes rendezvénysorozattal. Szerintem e lap hasábjain fogom még könnyes szemmel, nosztalgiázva emlegetni ezt a helyet, egyébként is, a jelen alkalommal fellépő két, erősen egy tőről fakadó zenekarnál tökéletesebb aláfestő zenét nehezen lehet találni egy ilyen esemény (csak zárójelben kívánkozik ki belőlem a fájdalmas búcsú jelzős szerkezet) alkalmára. A fajsúlyosabb pillanatoknál konkrétan láttam magam előtt a felsorakozó buldózereket, ahogy vezényszóra hördülnek fel a motorok, és nyikordulnak a lánctalpak.
Ennél érzékletesebben aztán nem is nagyon lehet körülírni a korrekt favágófazonokból álló Stereochrist zenéjét, csak ha az ember a szakállas, kockás inges, mogorva kinézethez még hozzárendeli az egyébként triviális láncfűrész-gitárhangzást és fejszecsapáspergőt. Az egyre több southern elemmel operáló Stereochristnak csupán a közhelyszerű feldolgozásokat és a második gitár hiányát lehet felróni, egyébként gyilkos a brigád, Makó Dávid énekes meg pontosan úgy mozog és énekel, mintha egy Seasick Steve-szerű öreg bluesmant látnék, mínusz negyven évvel és plusz fél gramm kokainnal megtoldva.
Ha a Stereochrist favágókból áll, a Wall Of Sleep olyan, mint a volgai hajóvontatók dala metálra hangszerelve. Mintha direkt rá is mentek volna a legnyomasztóbb dalaikra: az eddigi koncertzáró I Sleep helyét az új lemez egyik erőssége, a Signs vette át, és ha a szintén nyomorúságos Ornaments Of Heaven környékén nem szakad el az egyik gitárhúr, akkor meg sem állok a Boráros térig, hogy a mélabú hatására belevessem magam a habokba, nyakamban egy malomkővel. Így csak a keserédes nosztalgia maradt, meg a fülzúgás és a másnaposság.
- vincze -
Kultiplex, január 15.
*****
A magyarság története A kötetet gondozó és megjelentető debreceni cég 1992-es megalakulása óta az egyik legismertebb szereplő a gyerekkiadványok piacán (ők jegyzik például a Tappancs vagy a Tudorka magazinokat is). Az eredetileg grafikai stúdióként induló vállalkozás gazdagon illusztrált, igényesen kivitelezett gyermek- és mesekönyvei mellett sorra hozza ki az ugyancsak az ifjúságnak szánt ismeretterjesztő munkáit is. Ezek sorába (még pontosabban a Fedezd fel a világot! sorozatba) illeszkedik jelen kötet is.
A magyar históriát nyolc nagy egységben prezentálják a szerzők; az egyes fejezeteket rövid világtörténeti kitekintő nyitja, azt összefoglaló jellegű szövegek és a néhány kiemelt eseményt bemutató részek követik. A tudástár jellegre erősít a megannyi kis keretes anyag is. A tartalmi minőség az átlagos középiskolai történelemtankönyvek nívóján mozog: erős Magyarország-központúság, a tragikus periódusok bemutatásakor enyhe búsmagyar hangulat, de összességében semleges hangnemre törekvés.
A kiadó profiljából adódóan is a kiadvány fő attrakciója az illusztrációs anyag, amely döntően a 2004-ben elhunyt id. Bera Károly munkája. A mozgalmas, színes képek pátosza (komoly László Gyula-i hatással) giccsbe hajló, de ez tapasztalatom szerint legföljebb a felnőtt szemlélőt zavarja; a gyerekek hoszszú percekig képesek bámulni a rajzokat - márpedig a kötet nekik készült. Az apró, esetenként hangyányi betűmérettel viszont mindenkinek meg kell küzdenie - ez viszont egészen egyszerűen zavaró.
B. I.
Graph-Art, 2007, 560 oldal, ármegjelölés nélkül (3990 Ft)
***
Motel 2 - Kevés kiábrándítóbb dolog eshet moziban, mint amikor egy film alkotóiról kiderül, hogy fogalmuk sincs, miért is volt jó saját korábbi alkotásuk - és készítenek egy, az elsőnél összehasonlíthatatlanul rosszabb, szánalmasabb második részt. Mert a Motel - szigorúan a maga nemében - egy viszonylag jó film, egy még épp elfogadható horror volt, ami rideg (el)hihetőségével egyfajta kegyetlen, hátborzongató antiutópiára törekedett, és úgy bírta végigvinni az alapötletét, hogy mikorra a néző kilépett a vetítőből, már el is felejtette az azért mégiscsak nyilvánvaló fogyatékosságait.
A második a már megismert "gyilokvállalat" működéséről szólna - s ezzel az előzményt is taccsra vágja; hisz ki is tudna hihető képet festeni olyan gazdag emberekről, akik azért fizetnek, hogy megölhessenek valakit? Így tehát jön az öncélú - bár horrorról beszélünk, a legkevésbé sem ijesztő - brutalitás, melyben a látható alkotói szándék ellenére semmi irónia nincsen, legfeljebb a negyedszázados fél-horrorparódiák idézőjeles "humorának" egy-egy szikrája. Még a jóval éjfél után vetített legalja horrorokban sem ad hozzá semmit ebbéli igényeinkhez (már ha vannak), ha valaki szó szerint vérfürdőt rendez, és mondjuk az áldozat felvágott nyakából spriccelő vér permetében maszturbál; s abban sincs túl nagy élvezet, ha egy tízperces jelenet minden "aláfestő zenéje" az egyébként gyenge színészi teljesítményről árulkodó konstans sikoltozás. Cselekmény viszont nuku.
A Motel 2 idegesítően rossz, de legalább felháborítóan beteges film.
Kovács Bálint
Forgalmazza a Forum Home Entertainment
fél *
Kocsis Zoltán ezekben a hetekben nem ismer tréfát, egyik zenekartól rohan a másikhoz; izzik a zenei levegő körülötte, legyünk hálásak, hogy kortársai lehetünk. Most a végig csodálatosan játszó UMZE Kamaraegyüttes élén dirigált dögnehéz 20. századi műsort.
Az első részben Stravinsky és Webern darabjai szólaltak meg, és noha a nagy orosz kései művészetére erősen hatott Webern, nehéz elképzelni ellentétesebb alkatokat. Stravinsky: szatirikus, humoros, epés, maró, könnyed, játékos, melodikus, parodizálásra hajló, míg Webern komoly, olykor komor, talán humortalan is, szigorú, elszánt, érzelmes, mélabús, néha osztrák mód szentimentális. Kettőjük dialektikus harca így alakult: A Nyolc kis miniatűr (Stravinsky) tavasziasan üde légkört teremtett, aztán az Öt zenekari darab (Webern) misztikusba forgatta át az estét, a Pribautki (Stravinsky) dadaista röhögésbe hajtott, hogy aztán a két óriás egymással versenyezve mutassa be, mit tud az avantgárd polifónia terén, azaz hogy mit jelent a Schönberg-tétel, miszerint immár nincs szabad hang: Konzert op. 24 (Webern), Szeptett (Stravinsky).
A második rész az osztrák érzelgősség és a német tárgyilagosság győzelmét hozta. Schönberg Herzgewächse című dalának hangszereléséből (cseleszta, harmónium, hárfa) kiindulva Kocsis ugyanezzel a letéttel látta el Richard Strauss egyik eredetileg zongorakíséretes dalát, valamint Ravel egy zongoradarabját. Az énekesnő, Charity Tillemann-Dick szereplése maga volt a rejtély: Strausst minden értelemben hamisan dalolta elő, ám a Schönberg-művet káprázatos tisztasággal és koncentrációval, a háromvonalas f-ig könnyedén lendülve adta elő. Az óriási siker miatt ismételnie kellett. A káprázatos estét az 1973-ban született Jörg Widmann Freie Stücke című, 2002-ben szerzett, Webern és Schönberg Klangfarben-eredményeit szinte free dzsesszé oldó, látványos és ihletett darabja zárta, tökéletes előadásban.
- Csont -
Olasz Kultúrintézet, január 20.
*****
Spiró György Árpádház című történelmi drámája addig birizgálta-ingerelte a színháziak fantáziáját, míg végül egy apróbbnál is apróbb térben került színre. A tömörítést ilyenformán számos szerepösszevonás kísérte; a szerepösszevonás a tipikus jegyek hangsúlyozásához vezet, ez pedig a globális, már-már szimbolikus történelmi tapasztalathoz: a körforgás ismétli önmagát. Legföljebb másképp hívják a szereplőket.
De koronként megterem az uralkodó, és annak ellenlábasa - itt Kálmán és testvére, Álmos. A 12. század elején vagyunk - éppen csak létezünk, ha belegondolok -, de már akad áruló, cselvető, lepaktáló és gátlástalan, lojális és illojális hív. Az istenadta népről Spiró darabjában épp oly kevés szó esik, mint a hajdani Árpád-házban eshetett: semmi. S ha belegondolunk, ez is mutat némi folytonosságot.
Mégsem állítom, hogy Spiró történelmi parabolát írt volna - és nem is most, hanem még a múlt évszázadban. Hogy mégis ekként - is - hat, az köszönhető Almási-Tóth András rendezésének, melyben a hangsúlyok kiemelése rendre az általános felé húzza az előadást. Már maga a díszlet - Iványi Árpád munkája - is a képeskönyv jelleget erősíti kétdimenziós elemeivel, és a ritmus is ehhez igazodik: groteszk és szatirikus víziót kapunk, történetesen visszafeléÉ
A színészek gyorsan változó figuráikban ugyancsak az állandót hangsúlyozzák: az uralkodók egyszerre balek-gazemberek, áldozatok és bűnösök, az egy személyben jót és rosszat Dolmány Attila színesebben, Lengyel Tamás érzelmesebben hozza. Törköly Levente az örökéletű rezonőrt, Tímár Éva a tartást jeleníti meg különféle szerepeiben.
A "vérzékeny és naiv krónika" - a darab alcíme és műfaja - gazdag áthallás-tartományával, rezignált, szarkasztikus és csöppet sem cinikus történelemszemléletével frappáns, ügyes előadás lett, noha a színházon kívülről nézve sok derűre nincsen okunk.
- ki -
Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió, december 16.
****
VERDI: NABUCCO Az opera színházi reneszánsza mozgósította a piacot: egyre rövidebb átfutással jelennek meg az előadások DVD-n (kiszorítva a CD-ket). Már élvezhetjük a veronai Aréna tavaly nyári Nabuccóját, a címszereplő Leo Nuccival, Abigélként Maria Guleghinával, akik minden bizonnyal e szerepek legreprezentatívabb birtokosai a mai színpadon. Nem érdemtelenül. Nucci kiválóan énekel, bár hangjának minősége nem éri el a régi nagyokét, és a rigorózus babilóniai királyt - legalábbis a felvétel estéjén - inkább bukásában mutatja formátumosnak, mint hatalma teljében. A vívódás, a megtört fájdalom, az esdeklés ábrázolására több hangja van (a szó szoros értelmében), mint a zsarnokéra; ez utóbbit szigorú arcélével juttatja kifejezésre - jól áll neki, hogy maszk nélkül, "civil fejjel" játszik. Guleghina végig jó, bírja a gyilkos futamokat "a padlástól a pincéig", bár a széleken néha "elnyeli" a hangokat, mint akinek általános erőnléte kezd gyengülni. Más kérdés, hogy - nyilván rendezői kérésre - rabszolgából lett királylány helyett inkább komisszárt vagy kozák atamánnét alakít, fekete anarchista ruhában és csizmában (abba rejti az iratait, de nem csodálnánk, ha egyszer pisztolyt húzna elő). Feltűnő a grúz Nino Surguladze szép hangú, fiatal és gyönyörű Fenenája, nem csoda, hogy Izmael belé szerelmes, nem Abigélbe. A viszonzás már rejtélyesebb, mert Fabio Sartori igazi piknikus tenor, nem vitás, hogy kiereszti a hangját, de ez minden. Carlo Colombara mint Zakariás főpap olasz cantilénával és küzdelmes mélységgel bír.
A karmester Daniel Oren derekas és megbízható, a rendező Denis Krief pedig nem hagyta zavartatni magát az Aréna "történelmi köveitől": abbeli késztetésében, hogy absztrahálja ("időtlenítse") a cselekményt, egy nonfiguratív szoborpark létesítményeit építtette föl a monumentális színpadon.
- káté -
DECCA, Universal, 2007
**** és fél
Beowulf - Legendák lovagja Robert Zemeckis igazán eredményes rendező. A nyolcvanas évek derekától egészen a Forrest Gumpig ontotta a sikeresnél sikeresebb filmeket. Ám az Oscar-díját követően történhetett őbenne valami, mert azóta alig néhány mozit hozott tető alá. Talán kihalt belőle a felebaráti szeretet (újabban horrorfilmek producere). Ráadásul úgy tűnik, végleg belehabarodott az általa mindig is imádott technikai invenciókba. Bizonyára ráunt a forgatásokkal járó hercehurcára és a sztárallűrökre, vagy egyszerűen csak mizantróppá lett, elege van neki a színészekből, egye meg őket lakókocsijukban a fene, ő többet nem dolgozik evilági lényekkel. A Polar Expressz-féle animációs filmekkel azonban az a gond, hogy gyakran többe kerülnek, mint "normális" társaik, ráadásul hosszú évekig kell pepecselni a CGI szereplők életre keltésével. Így történhetett, hogy a huszonegyedik századi Dr. Frankensteinünk immáron hét éven belül csupán a második filmjét vezeti elő. Jelen meskete okkal lehet ismerős, ugyanis javarészt a Beowulf - A hős és a szörnyeteg animált és fantasyelemekkel megspékelt látványos továbbgondolásáról van szó. Amott Gerard Butler volt a hős megszemélyesítője, aki a 300-zal önajnározásból és az ellen rekedtre üvöltözéséből mára követendő divatot teremtett. A nemes tradíció folytatódik, Ray Winstone és egyéb neves aktorok szolgáltatták külsejüket és hangjukat a motion capture mókához. Mindez játékkonzolnak nagyon kafa, de filmként korántsem meggyőző.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
**
