Élt 112 percet - Julian Schnabel: Szkafander és pillangó (film)

  • Mihancsik Zsófia
  • 2008. január 31.

Zene

Félve közelítünk a betegágyhoz, mert a takarók alatt az esetek nagy részében egy aranyszínű szobor fekszik, a lázlapra meg az van írva, hogy igaz történet, tessék illő megrendüléssel viseltetni a páciens irányában. A felszólítást gyakran maga a beteget játszó színész teszi közzé, ha nem is ezekkel a szavakkal, de saját mestersége nyelvén, a rendező legnagyobb támogatását élvezve. Emberi számítás szerint a haldoklásról semmi újat nem mondhat a mozi: nem azért, mintha már mindent elmondott volna, ellenkezőleg; azért, mert soha egyetlen igaz szava sem volt ehhez az állapothoz. Most sincs. Csak a technika van, amivel változatos szögekből lehet rögzíteni, amint a színész igény szerint eljátssza a kis- és nagyhalált.

Félve közelítünk a betegágyhoz, mert a takarók alatt az esetek nagy részében egy aranyszínű szobor fekszik, a lázlapra meg az van írva, hogy igaz történet, tessék illő megrendüléssel viseltetni a páciens irányában. A felszólítást gyakran maga a beteget játszó színész teszi közzé, ha nem is ezekkel a szavakkal, de saját mestersége nyelvén, a rendező legnagyobb támogatását élvezve. Emberi számítás szerint a haldoklásról semmi újat nem mondhat a mozi: nem azért, mintha már mindent elmondott volna, ellenkezőleg; azért, mert soha egyetlen igaz szava sem volt ehhez az állapothoz. Most sincs. Csak a technika van, amivel változatos szögekből lehet rögzíteni, amint a színész igény szerint eljátssza a kis- és nagyhalált. Ehhez képest némi előrelépés, hogy a kamera ezúttal nem a beteg felé fordul, hanem azok felé, akik a látóterébe kerülnek. Azt játsszuk, hogy azt látjuk, amit Dominique Bauby, a francia Elle nagymenő főszerkesztője, aki többhetes kómából arra ébred, hogy fehér köpenyek hada veszi körül, és szószólójuk már azt is szép eredménynek tartja, hogy a beteg bal szeme és a hallása épen maradt. Az orvostudomány képviseletében az idős prof tárja szét a karját, és a legnagyobb együttérzéssel nem ígér semmit: a gyógymód, ahogy maga a hirtelen támadt betegség is, ismeretlen. A filmbeli kórház folyosóján elég sok Baubyéhoz hasonló sorsra ítélt beteg vár a sorára, de mi azért az ő fejéből bámulunk kifelé, mert dacára annak, hogy csak a szeme pislogásával tudott kommunikálni, könyvet írt. És a film szépen meg is mutatja a kisebb-nagyobb győzelmeket, melyeket a szinte teljesen béna szerző a betűnként elpislogott könyv megírása közben megélt, és ehhez ugyancsak szép és ízléses módon teszi hozzá a beteglátogatók és a lemorzsolódók egyszemes portréit. Emellett azért Julian Schnabel, a rendező jó néhány engedményt is tesz magának, így a fantázia és az emlékezet belső útjait és a beteg nagyon is valós kirándulásait hagyományos nézőpontból vezeti elő. Ezt a filmet kétségtelenül olyanok készítették, akit tudták, hogyan kell elkerülni a halálról való filmes beszéd népszerű fordulatait, valami ellenében forgatni azonban nem jelent többet, mint dicséretes találékonyságot és mint mindig, technikát. Nem nagy ügy: már megint lepacsiztunk a halállal, hisz szépíteni kell, máskülönben fejvesztve menekülnének a nézők, itt pedig nem ez a cél, hanem a szórakoztatás. Ami meg is történik, méghozzá nem középiskolás fokon. Tele a film kellemes megrendülésekkel, jól csúszó katarzisokkal, a komikum sem hiányzik belőle, a beszédtanárnő (Marie-Josée Croze) személyében pedig egy másik szépen haldokló mozival (Barbárok a kapuknál) is felveszi a kapcsolatot.

A Budapest Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.