Balázs Áron
Forgalmazza a Budapest Film
*
Philip K. Dick: Várjuk a tavalyi évet Az 1966-ban írt Várjuk a tavalyi évet egyfajta kvintesszenciája annak, amiért ma kétség nélkül áll, hogy Dick nemcsak elõfutára volt a cyberpunk irodalomnak, de eközben betûhûségig definiálhatóan, fele-fele arányban volt tudományos ÉS fantasztikus író. Nem csupán organikusan ötvözte kora legõrültebbnek (de furamód mára beteljesedni) látszó sci-fi flasheit az õrültség- és drogfüggéselemzések legföldhözragadtabban pszichiátriai és szociológiai gondolatmeneteivel, hanem mindezeket képes volt kortalanul, minden történetéhez új mellékízként keverni. A több mint negyven éve írott Várjuk a tavalyi évet ennélfogva olyan, mintha most íródott volna. Olyan, mintha egy százmillió dolláros mozit a legjobb Altmanból, a korai Gilliambõl és a komoly Spielbergbõl gyúrt filmrendezõ kezébe tennénk. Apró, egymástól távol induló, egyre fordulatosabban alakuló történetszálak finoman, látszólag kontroll nélkül szövik a hálót, úgy, hogy a könyvbõl néhány fejezet után is csak elõrefelé lehet menekülni. Az elõre-hátra idõugrások, a szív, máj, tüdõ, epe stb. szervek alsónadrág-szerûen mindennapos cseréje vagy a patthelyzetig jutott galaktikus háború ráadásul csak kellékek dr. Sweetscent széthulló házasságának krónikájához.
- szami -
Agave könyvek, 2008, 203 oldal, 2480 Ft
*****
Barabás Lõrinc Eklektric: Ladal A fiatal, invenciózus dzsessztrombitás nem új vendég a budapesti klubéletben: játszott, illetve most is játszik például az Uptown Felaz vagy az Irie Maffia lemezein (utóbbiak Fel a kezekkel! címû friss lemezét is ajánlanánk szíves figyelmükbe), csinált klubestet dj Ozonnal, s visszatérõ vendég a Palotai-Cadik-féle Rewind-partikon is. Viszonylag új formációja viszont átütõ újdonság még a korábbi produkciókhoz képest is: a gondosan kiválasztott muzsikuscsapat hihetetlenül egységes, ötletes és zamatos albumot hozott össze. A zenei források egyértelmûek: dzsessz (Truffaz-t és Miles Davist szokták emlegetni, nem ok nélkül), funk, hiphop, reggae, downtempo elektronika, s mindez konkrét, jól szerkesztett dalformába öntve, ráadásul angolul, nem mellékesen azért, hogy a produkció nemzetközileg is versenyképes lehessen. Barabás úgy fúj, hogy a szív megszakad belé, adott még egy hallatlanul precíz dobos (Delov Jávor), egy remekül funkoló basszer (Bata István) és egy kiváló billentyûs (Premecz Mátyás), akinek a szólói is élményszámba mennek, no és persze a mindenes Dermot, aki harsonáz, szkreccsel, s kezeli a samplert. S ehhez jön még a két vokalista hölgy: Fábián Julianna klasszikusan képzett dzsesszvokálja és Sena õserejû soulos hangja és alkalmi toastolása remekül egészíti ki egymást (s néhol még Kemon is beledörmög egy kicsit a képbe). A végeredmény hûen fejezi ki a zenekar nevében is jelzett ars poeticát: kicsit elektronikus, nem is kicsit eklektikus, de azért alapvetõen dzsessz- és funkalapokon gördülõ fúziós zenét hallunk, ami jól szól lemezen, s emellett sokat ígérõ koncertprogramot is kínál.
- minek -
Szerzõi kiadás/Deep Distribution 2007
**** és fél
Asterix az Olimpián Milyen ismerõsen cseng-bong a történet: komám, megcsináljuk Európa legdrágább filmjét, elszórunk benne 78 millió eurót, de csillogjon-villogjon ám! A nemzeti mítoszaikra mindig is oly fene kényes franciák az elsõ kötelezõ lépést megtették: kihívták az esethez Gerard Depardieu-t, aki egyfelelõl tudta az utat, másfelõl elhozta sztárvendégeit is, de azután már csak annyi világos, hogy pár pénzeszsák filmet akart csinálni igazi újgazdag módra, "szeretném, ha a feleségem benne lenne, jól mutatna az Alain oldalán" szereposztással. Kit érdekel, hogy a történet olyan szedett-vedett, mint egy 90-es évekbeli magyar vígjátékban, a lényeg úgyis a sztárok hada. Valaki hallott azonban az önreflexió nevû, nagyon divatos illatszerrõl, és teleszórta vele a filmet, hát nem fantasztikus, amikor Alain Delon Caesarként tizenötödszörre is felkiált: "Áve én!"? A párizsi közönség meg nevethet a sarkozys áthallásokon. A nagyszabású díszletekrõl (paloták, olimpiai csarnok), a görög szobrokról jól látszik, hogy gipszbõl vannak (nekem a 8000 statiszta is gyanús). A romantikus és komikus elemek egymásra halmozása egy ideig ad valami struktúrát, ám a végére már csakis a meztelen igazság látható: sztárok és volt sztárok bukkannak fel, elmondanak két mondatot, majd jön a végefõcím. Igazi médialogika: õk majd szépen elviszik a produkciót, a többi nem érdekes. Arra azért kíváncsi lennék, mit mondanak majd az unokáknak. Vagy csak némán rámutatnak a provence-i villára, a kisded pedig megértõen bólint.
- dercsényi -
Az SPI bemutatója
**
Lukács fürdõ A fürdõvendég, akik jómagunk vagyunk, életének részévé vált az ortodox balneológusok által a koedukált szabadosság okán megvetett kupolás fürdõ; a falakon a legszebb Váli Dezsõ-festmények õsképeit hozó építmény, az ugrálást, labdázást, fröcskölést tiltó, kõtáblákba rótt parancsolatok, a középkori zeneesztétikát olvasó meg az örökké alvó kabinos, a szauna mély öblû faszékei, a Simpson család nõi szereplõinek frizuráihoz hasonló, emeletes úszósapkákban tempózó idõs hölgyek, a késõ õszi napsütésben a medence szélén elegáns toalettben üldögélõ koros urak és asszonyok, a gõz háromszintes kakasülõje, az épület hálaadó táblákkal ékes, monarchia-sárga fala, a fejedelmi platánfák, a büfé erõs túrós rétesei, az aulában mért gyógyvíz. A neológ fürdõfüggõ, ha jól érezte magát - itt még jobban lett. Ha rosszul - itt egész biztosan jobban.
Ámde most bekövetkezett, ami e lankás, pannon tájakon megszokhatatlanul ugyan, de megszokott; a termálrészleg felújítása nyomán a Lukács lelke, a vaskos pára odalett. Ehelyütt az egykori rajongónak minden erõfeszítésére szüksége van, nehogy a végén még az apokalipszis lovasainak feltûntét hallucinálja. A lukácsi pneuma tehát kileheltetett; semmiféle mesterséges légzés nem segít a - gyenge vicc - vízbe fúlt tetemen. A medencék fölötti kupolában minden bizonnyal a szellõzõberendezés gépzúgása, ami fülünkbe zenél, a gõz feleakkora, mélységét-élességét vesztett forró cellává zsugorodott, körben priccsekkel, alóluk a vádlira tüzes lehelet csap, a belsõépítészeti megoldásokhoz a nyelv néhány sorban képtelen hozzáférni (ehhez a Németh Gábor blogján folyó szofisztikált vitát javaslom a probléma iránt mélyebben érdeklõdõk figyelmébe: www.vastagmargo.blog), a táblák eltûntek.
Szóval barátim, ahogy a költõ mondja: "Most tél van és hó és halál." A "Lélek és a formák" helyett az "Az ész trónfosztása" kerekedett felül.
jánossy jelenései
Bp. II., Frankel Leó út 25-29.
"csillagtalan ég"
Varga Zoltán Tamás A kert. Lassú mozgás címû bemutatkozó kötetének verseiben esik az esõ, hogy miért, egyszerûen azért, "mert itt mindig esik", a nyelv pedig nem több mint "a korlátozott cselekvés kifejezõje".
Kölcsén járunk, ahogy ezt rögtön a kötet mottója jelzi. Kevés dolog történik ebben a községben, buszok érkeznek, megállnak, majd mennek tovább, az emberek pedig a buszra várnak, vagy legalábbis a buszmegállóban állnak, "de az is lehet, hogy nem a buszra vártak", így valahogy. Az sejthetõ, hogy van valami nagyobb elbeszélés a háttérben, de erre nem derül fény, a versek metanarratívájára való utalások pedig inkább arra hivatottak, hogy az elhallgatásokat még határozottabban kiemeljék: "azt hiszi ha nem gondol rá elfelejtheti az egészet / olyan mintha meg sem történt volna". Persze hogy nem derül ki, mirõl van szó. Kölcse végül is nem Szajla, nincsenek elmondható történetei, csak természetrajza van. Maga a költõ, "a véletlen sétáló" sem személyiségként válik érdekessé, hanem mint egy nézõpont, tekintet.
Varga költészete nagyon kevés elembõl áll, ezeket kevergeti a versekben, mégis - természetesen ez a trükk - valami nagyobb változás megy végbe a mélyben az elsõ ("összezavarodtam") és az utolsó ("de hideg volt nagyon hideg") sor között. Csak hát sokszor ez a kevés eszköz és még kevesebb díszlet, illetve körülmény nem elég ahhoz, hogy ennek a nagyobb mozdulatnak az ígéretét végig hitelessé tegye. Kifejezetten zavaró például, ha egy minimalista líra a giccs felé mozdul el: "az emlékek apró könnycseppek formájában hullottak / a döngölt földpadlóra // a rózsák az udvaron virágozni kezdtek". De talán nem ez a legerõsebb szólam, és egyébként is, fontosabb ennél, hogy az olvasó számára végül mégis megmarad a kertkapun való belépés lehetõsége.
KáDé
JAK-L'Harmattan, 66 oldal, 1500 Ft
*** és fél
Harold Budd: Perhaps A dzsessz bûvöletében nõtt föl, Albert Ayler zenekarában dobolt, elsõ szólólemezét John Coltrane-motívumok inspirálták. E korai hatások aztán végig is kísérik az immár 72 éves Harold Budd munkásságát, noha sajátos, melankóliába hajló darabjai révén idõvel az ambientnek nevezett irányzatnak lett az egyik legfõbb hivatkozási alapja. A hetvenes évektõl kezdve a legkülönfélébb indíttatású zenészekkel dolgozott - Brian Enótól kezdve Andy Partridgen (XTC), Hector Zazoun át a Cocteau Twinsig vagy éppen az Ultravox-alapító John Foxxig -, s készítette sorra összetéveszthetetlen hangulatú albumait.
A Perhapset 2006 decemberében rögzítették; a darab a fél évvel azelõtt elhunyt James Tenney zongorista-zenszerzõ (John Cage és Edgar Varése tanítványa) tiszteletére rendezett emlékkoncerten hangzott el. A 12 tételbõl álló, 72 percig hömpölygõ zongoraimprovizáció alkalmi zene; nincs hát benne semmi meglepõ, ha nehezen adja meg magát, s kellõ ráhangolódás nélkül alig-alig élvezhetõ. Kellemes bárzenének hat legföljebb, amire olykor-olykor odafigyelünk, de amúgy nem sokat törõdünk vele Ha viszont Budd egyszerre szomorú és megnyugtató futamai megérintik a hallgatót, nehezen szabadul e különleges atmoszféra hatása alól. Mindezzel együtt is a játékidõ hossza eltúlzottnak tûnik; a lemez csúcspontja (Nec Metus) után Budd nem tudott már új ötletet vinni a darabba; az utolsó negyedóra, ha dögunalmasnak nem nevezhetõ is, a korábbiakhoz semmit nem tesz már hozzá.
B. I.
SamadhiSound, 2007
****
Cserbenhagyás Percekkel vagyunk csak a fõcím után, s már meg is esett az ütközés: a kisfiú holtan vágódik el a betonon, a gyorshajtó továbbhajt, a gyászmunka megkezdõdik. A górcsõ alatt két jól szituált családapa: egy Kovács és egy Molnár, ügyvéd és tanár, dzsip és kombi Volvo, öltöny és kötött pulóver. Lelki és lakberendezkedésük közel azonos, mint ahogy teherbírásuk is: leshetjük, hogy viselik életük hirtelen összeomlását. A körülményekhez képest istenesen, ezek a körülmények azonban kizárólag villanyoltás után, a filmvásznon léteznek: biztonságot adó koreográfiája van a gyásznak éppúgy, mint a bûntudatos önmarcangnak, esztétikája van a fájdalomnak, megnyugtató színe az õsznek. Egyszóval komfortos a dráma, vigyáznak ránk. Helyesen teszik, ami éles, legyen csak lekerekítve, ami ormótlan, diszkréten elfüggönyözve, ami ép ésszel fel nem fogható, két órában úgy-ahogy kikezelve. Vajh baj ez? A játéknak ezen a szintjén aligha. Nagyszerû színészek mozognak a kamera elõtt: itt Joaquin Phoenix reszket a dühtõl, ott Mark Ruffalo próbál kifutni a világból a reggeli kocogás során, és a kapcsolt részek is kitesznek magukért. Csupa jól karbantartott indulat, drámai fittség, helyes irányba terelt dilemma. Valahogy egy percig sem kétséges, hogy ha a balesetet nem is lehet már visszacsinálni (a klónozás/feltámadás a mozis valóságok egy másik polcán keresendõ), a lehetõségekhez képest ember, és nem állat módjára fognak hõseink kijönni a dologból. Megnyugtató végkifejlet, pont ilyet képzelünk minden Volvóval közlekedõ egyetemi tanárnak.
- kg -
Forgalmazza a Fórum Hungary
***
