Zene

Kelet-európai kalandvágyshow, anarchista cigánykabaré, folk-rock-klezmer-ska ritmusok és ki tudja még, mi minden jellemzi a Gogol Bordello nevet viselő, emigráns orosz és ukrán, valamint New York-i muzsikusokból alakult zenekar különc előadásait. Az amerikai metropolis underground szcénájából indulva az utóbbi pár évben váltak úgymond világhírűvé. Alapítójuk és frontemberük, a cigány-punk forradalmár Eugene Hütz sem átlagos figura. Múlt pénteken, a Super Taranta! című lemezüket bemutató európai turné budapesti állomásán, az A38 hajón készítettünk vele interjút.

Nemrég került a boltokba a Bëlga negyedik, Zigilemez című albuma: ennek ürügyén kérdeztük Mégötlövést és Bauxitot, a nem hiphopzenekar két frontemberét/MC-jét/szövegládáját. Optimizmusuk szerencsére töretlen. És a sajtómunkások is megkapják a magukét.

Ha végigszaladunk a magyar könnyűzene történetén, lépten-nyomon legendába ütközünk. Nem mintha oly nagy lenne a választék, inkább arról van szó, hogy - ilyen-olyan okból, legtöbbször hátsó szándékkal - a jelentéktelen senkikre is úgy aggatjuk az elismerés szavait, mint szaloncukrot a fenyőre. Csak meg ne vakuljunk ebben a hatalmas ragyogásban, mert a végén nem látjuk a karácsonyfától az erdőt. Szerencsére akadnak kivételek, itt van mindjárt három.

Miközben a magyar színházi működés túl-túlnyomó többsége menthetetlenül provinciális, vannak nekünk olyan hajszálereink, amelyek a nemzetközi vérkeringésbe csatlakoznak. Nem mondom, kell némi koncentrált figyelem és búvárkodás ahhoz, hogy az ember ne maradjon le a Szlovén Nemzeti Színház II. Edwardjáról a Katonában, a Peter Zadek rendezte Peer Gyntről a Madách Színházban, vagy a Schaubühne vendégjátékáról és a Korsunovas rendezte Szentivánéjiről a Bárkában (hogy csak az évad eddigi eseményeiből válogassak), de nem lehetetlen, hogy ízelítőt kapjon a színházrajongó abból, hogyan és mit játszanak odakint.

Talán évtizedek óta nem előzött meg pesti operapremiert oly izgatott és rokonszenvező várakozás, mint Richard Strauss letaglózó egyfelvonásosának új bemutatóját. A kíváncsisággal elegy bizakodás egyszerre illette az operaház vezetésébe frissen bekerült Kovalik Balázs személyét, a becses sztárvendégeket, az imponáló reklámkampányt, s persze magát a remekművet is, amelyről tudható volt, hogy jócskán próbára tesz majd énekest és zenészt, műszakot és közönséget egyaránt.

A magyar filmipar szolgáinak és kiszolgálóinak görbe tükre: a parlagon heverő színész ugyanúgy megkapja a magáét, mint a mellédumáló gyártásvezető, a felkészületlen újságíró vagy a pénzéhes producer.

Mindig öröm, ha a Cannes-ban trófeát nyert filmek nem valamilyen "egyéb" indokból válnak díjazottakká, hanem azért, mert valóban megérdemlik. Ebbe a kategóriába sorolható a legjobb első filmnek járó Arany Kamerát elhódító Medúzák is. Az izraeli rendező házaspár viszont elkezdhet azért dolgozni, hogy lemossák magukról az "Alejandro González Inárritu legjobb tanítványai" címkét. Nem mintha az annyira rosszul mutatna.

A Bartók 32 Galériában volt már a művésznek egy emlékezetes kiállítása; az 1994-ben bemutatott environmentben (Remény szakmunkában) egy furcsa asztalosműhelyben zajló, de félbehagyott munkafolyamat végtermékeit - koporsóra és virágládára emlékeztető tárgyakat - láthattunk, és ekkoriban "készült" a Három használt 1994-es karácsonyfa (a kidobott, kopasz fenyőfákat felhasználó, az idő múlásával egyre "értékesebb" ready-made) is.

Nyolc kis kritika

Fura egy műfaj a thrash metal: nagyjából egyenlő - elérhetetlen - magasságokban trónol néhány elképesztően nagy név, legfelül a Slayer, majd a Kreator, a Destruction, a Sodom, a Testament - és a San Franciscó-i Exodus. A középszer pedig egész egyszerűen nem látható a thrashben - az ilyen stílusú bandák egy ideje már nem tudnak valódi áttörést elérni, csak akkor, ha valami merőben újat nyújtanak, mint a Sepultura a törzsi beütésével, vagy a neo-thrash műfaj naprakészebb zászlóvivője, a Machine Head.

Ha nem figyelnék annyira a reputációmra, most biztos elsütnék címként valami "öreg punk nem vén punk" szintű ostobaságot. Magas labda ez persze: egy itthoni NoMeansNo-koncert így tizenpár év után (hőseink utoljára a '93 körül megszűnt Fekete Yukban tűntek fel) borítékolhatóan előcsalogatja patkánylyukaikból a műfajból rég kiöregedett egykori punkokat.

A magyar film megkésett nagy pillanata volt, amikor Schütz Ila, tán utolsó filmszerepében, alaposan betépett a háziak által hanyagul elöl hagyott, süteménynek nézett space cake-től. A váratlanul megmámorosodott takarítónő jó időben és jó helyen elsütött kabarétréfa volt, amelyre - ritka, de van ez így - pont annyi volt bízva, amennyit egy ilyen poén elbír. Az arányérzékből ily módon jól vizsgázó Valami Amerikával ellentétben Frank Oz másfél órásra duzzasztja a takarítónős geget: az ő filmjében egy váliumos üvegcse jár kézről kézre egy temetésre összegyűlt társaság soraiban, melyben nyugtatók helyett épp ellentétes élettani hatással bíró bogyók találhatók.

Voltaképpen érthető, miért szaporodtak el az arab világban játszódó filmek. Mert szükség van rájuk. Nemzetvédelmi és lélektani szempontból sokkal megnyugtatóbb az otthon melegétől jó messze, saját - biztonságosnak gondolt - sivatagában hajkurászni az ellent.

Mondjuk lepuból tisztességesen el vagyunk eresztve a hazai mozikban. Ha meglátok egy bezárt és sorsára hagyott vasművet, meg sem fordul a fejemben kihívni esetleg Weiss Manfrédot, de tudom, jobb lesz eztán résen lenni, bármelyik pillanatban, bármelyik kupac rozsda mögül előugorhat Derzsi János, mintha már hallanám is a távolban (közelben) reszelős hangját, vagy valaki tényleg reszel. Ebből a "találtam egy gyereket" dologból sem szorul behozatalra a Róna utca (na, jó, legfeljebb Romániából) a Wittman fiúktól Köves Daniig, csupa sugárzó tekintet, esetleg Estike a Sátántangóból... Olyan is akadt közülük, aki hozta a történetét, akár a kellő drámai erővel. A mondott Romániát sem tegnap fedeztük fel. Szóval nincs sok újság felénk... Akkor ide kéne a "mégis".