Zene

Az utóbbi években, amikor az egykori Jugoszlávia felé kagylóztunk, jobbára ugyanazokról az előadókról érkezett hír. Tetszenek tudni, Szerbiából Boban Markovic, Macedóniából a Kocani Orkestar, Ferus Mustafov vagy Esma Redzepova - aztán passz, már legalábbis a lemezpiacon. Szóval ideje volt, hogy frissüljön a vér; tavalyelőtt közvetve a Mostar Sevdah Reunion is felmerült ugyan, amikor Saban Bajramovic A Gypsy Legend című lemezéről beszéltünk. Bajramovicot is ez a társaság kísérte ugyanis.

El pueblo unido jamás será vencido! - ki van próbálva, mondhatom. Hiába Lenin, hiába a bajszos Sztálin. Ki ismeri rajtunk kívül Petőfi Sándort? A forradalmak hazája Dél-Amerika, sehol nem tudják úgy mondani, hogy revoluszion, muerte, tekieró, vámosz, vámosz, preszidente, olé, olé, olé. Nem John Malkovich az első amerikai, aki ezt keni-vágja.

Ezt is megértük. A kukucskáló televíziózás újabb térhódításának lehetünk szem- és fültanúi, amennyiben megfelelő időben a megfelelő csatornára kapcsolunk. Az ötlet pofonegyszerű és kézenfekvő. Van nekünk (a magyar lakosságnak) egy extravagáns, jól odamondogató és mellesleg jelentős szakmai tekintélynek is örvendő pszichiáterünk, aki akkor sem jön zavarba, ha véletlenül beszédbe kell elegyednie velünk (a lakossággal). Márpedig mi, akik szintén szoktunk ilyen helyzetekbe kerülni, tudjuk, ez nem semmi.

A díszlet színház: a kecskeméti Fellner-Helmer-épület a rivalda vonalában furán tükröződik. Tükörképe a színpadon a palermói Teatro Garibaldi barokk romszínház, csupasz falaival. Ezek után nyilván nem csoda, hogy Kurázsi mama semmiféle kocsit nem vonszol sehová - néhányszor tűnik csak föl a kerekes bevásárló-utánfutó. Ilyenformán embléma sincs - háború van.

Aki a New Age yin-yangozó konyhafilozófiájánál, a Malacka és a Taónál, sőt még a Feng Shuinál is mélyebben érdeklődik a kínai filozófia iránt, annak mostanság jó. Nagyszerű, nemzetközileg is sikeres összefoglalója jelent meg ugyanis a témának magyar nyelven Fung Yu-lan tollából, aki maga is neves filozófus.

Utókorban, történelmi szerepkörben gondolkozó diktátorok, egotágulásos államférfiak, önhelyeslő, magabiztos rendszerek mindig szívesen öntötték épületek formájába nagyléptékű önképüket. Meg hát ki ne szeretne teremteni, maradandó lenyomatát hagyni nagy jelentőségű önmagának? Az ókori világ hét csodája, a súlyos, birodalmi pöffeszkedést sugárzó épületek Brüsszeltől Madridig, vagy akár a New York-i Szabadságszobor, aztán később a nyers erő agresszív építészeti megvalósulásai Rómától Nürnbergig. De jöhetünk közelebb is az időben: Ceausüescu bukaresti kormányzati épületegyüttese, a távol-keleti felhőkarcoló-építési vetélkedő Dzsakarta, Kuala Lumpur, Sanghaj részvételével, vagy éppenséggel Párizs hatalmas, új diadalkapuja, a Mitterrand-féle Grande Arche. Valamennyi példában ott van a konkrét politikai tartalomtól, üzenettől függetlenül a közösségi öntudatban gondolkozó, a tömegeket a vezér vagy legalábbis a vezérgondolat (és ennek nagysága) mögé felsorakoztató, valahogyan mindig kissé gyanús attitűd. És ezen nem változtat az sem, ha az említett építmények egyikét-másikát sokan kifejezetten kedvelik - mi baja is lehetne az embernek 2004-ben mondjuk egy azték piramissal?

Karácsony Benő legnépszerűbb regénye tizennegyedik magyar kiadásánál tart, a szerző neve azonban továbbra is ismeretlenül cseng a nagyközönség előtt.

Soha még ekkora díszlet, soha még ennyi néző egyszerre: a Stúdió "K" egy koprodukció erejéig beköltözött a Nemzeti Színház tágas stúdiójába. Fölteszem, az ilyesmi valóban a Nemzeti eminens feladata: Pintér Béla Társulata után most Fodor Tamás csapatát stafírozta ki, pénz, paripa, fegyver...

Aszerény cím, Régi és új képek, homályban hagyja, hogy a tárlat a sokak által - okkal - a magyar festészet nagyasszonyaként értékelt és szeretett Keserü Ilona hetvenedik születésnapját ünnepli. A kiállítás a pálya nagyjából negyvenéves szakaszának keresztmetszetét adja, tehát a hatvanas évek közepétől az utolsó időkig; klasszikussá lett, sokszor reprodukált múzeumi daraboktól friss, egy-két éve készült vásznakig.

Nem nagyon lehet máshol kezdeni ezt az elég szomorú, ugyanakkor kétségtelenül nevetséges történetet, mint a rendező személyénél, mert az nem akárki: egy magyar idol. Siessünk leszögezni, generációs idol. Mondom, hogy vicces lesz: nagy generációs. Egy titkos Cseh Tamás, voltak páran ilyenek, neki mindenesetre nem jelent meg nagylemeze, talán egy magyar gyártású filmjéről emlékezhet rá, aki elég perverz az ilyesmihez: a Sortűz egy fekete bivalyért irodalmi adaptáció, Gion Nándor műve alapján készült valamikor a nyolcvanas évek elején-derekán, volt benne Jean-Louis Trintignant meg Jean Rochefort, úgymint tanító és deklasszált arisztokrata a magyar ugaron, illetve mint európai hírű színészfenoménok, s mint franszia kapcsolat, továbbá szép világos képek. Nincs tehát miért haragudnunk Szabó Lászlóra, hány, de hány rendezőt lehetne felsorolni, akinek hálásak lehetnénk, ha csak huszonöt-harminc esztendőnként jelentkezne valami újdonsággal. Persze az ember ettől még nem lesz idol.

Nem átallom: betegre röhögtük magunkat, majdnem végig, ezerszer látott francia burleszk a nagyszívű, ám elmegyenge balfácánról egy erre szakosodott majsztró elővezetésében, korunk két bálványszínészével, mi is kéne még? Tényleg semmi, de azon talán érdemes lenne elmorfondírozni, mi is lehetett volna ebből, ha rendesen megcsinálják. Nyilván szinte ugyanez, de azért mégis. Tán kicsit más.

Természetesen a 19. század éveiről van szó, Európában. Wagner 1856-ban, Svájcban befejezi A walkürt, Liszt pedig Weimarban írja olyan jelentős műveit, mint a Faust-szimfónia vagy a h-moll szonáta. Nagy idők a romantikában.

Két igencsak különböző zenei és elvi hozzáállással találkozhat az, aki megismerkedik a Nora és a Burnt by the Sun eddigi és legfrissebb produkcióival. Az ellentét érdekességét részben az adja, hogy a két zenekar egyes tagjainak útjai a múltban együtt futottak: Michael Olender, a Burnt by hangja, aki szerényen csak "vocal machine"-ként szokta magát jelölni a lemezein, szerzőként is közreműködött a Nora előző nagylemezén (Loser`s Intuition), amely minden bizonnyal a legjobb pillanatait köszönhette neki. Az említett album ugyanis finoman szólva nem egy remekmű - inkább egyfajta lenyomata az egyik, éppen akkor kurrensnek tűnő hardcore-stílusnak, agresszív, menetelős, egyszerű felépítésű és meglehetősen monoton számokkal, amelyekben nemritkán más zenekaroktól már ismerős elemekkel is összefuthatott a szerencsés hallgató.

Akötet egy tavaly Pécsett lezajlott konferencia anyagát adja közre, s mint ilyen, elsőként próbált teoretikus szinten számot vetni ezzel a többé-kevésbé elsüllyedt, bizonyos szempontból azonban mégis eleven kulturális hagyománnyal. A hetvenes-nyolcvanas évek undergroundja annyiban ugyanis mindmáig eleven, hogy nem pusztán a művészet- vagy kultúrtörténeti kutatások tárgya, hanem a korszakkal foglalkozók élettörténetének a része is egyben. Ennek folytán különös feszültség jött létre az előadókat a tárgyukhoz fűző viszonyban: az előadások jó része egyszerre szólalt meg az elméleti interpretáció, illetve a szemérmes teoretikus köntösbe bújtatott konfesszió hangján.