A díszlet színház: a kecskeméti Fellner-Helmer-épület a rivalda vonalában furán tükröződik. Tükörképe a színpadon a palermói Teatro Garibaldi barokk romszínház, csupasz falaival. Ezek után nyilván nem csoda, hogy Kurázsi mama semmiféle kocsit nem vonszol sehová - néhányszor tűnik csak föl a kerekes bevásárló-utánfutó. Ilyenformán embléma sincs - háború van.
És a nagyjából üres színpadon egy jókora asztal, elegáns szervizzel terítve, mintha csak ebédhez készülődne a család. De nem ebédhez készülődik, hanem hanyatlásnak indul: az asztal lesz a ravatal. Ambrus Mária díszlete eléggé közérthetően hozza tudomásunkra: itt más színházi nyelven lesz elbeszélve a közismert történet.
Ami a konkrét nyelvet illeti, az eléggé durva; Ungár Juli fordítása erőteljesen törli a képünkbe: ez itten tényleg háború, nem pedig a Sacré Coeur. Ráadásul a Kurázsit játszó Vörös Eszter oly halk természetességgel, szárazon és versszerűen ölti egymásba trágár szavait, hogy föl sem hívja rájuk a figyelmet. Nem így a katonák - de hát ez még rendben is van.
Rendben van az is, hogy a romszínház mellett az igazi is be van játszva: a két első páholyból, de még az erkélyről is éneklik a songokat; áll a család az elején vigyázzállásban, hangjuk csattan és koppan, tartásuk nem ismer pardont, árad lefelé a nyugodt erő, mi meg ragadtatjuk elfelé magunkat: mi lesz itt...
Benedek Mari jelmezei is rendben vannak, sőt; gőzöm nincs, miféle turkálóból lehetett szert tenni erre a rengeteg, hatvanas évek divatja pulóverre, kardigánra, garbóra, felvonul az egész egykori kötöttipar.
És mire ellazulva hátradőlnénk, hogy akkor itt most karcosan fog szólni minden, de úgy, hogy megbánjuk az összes valahai háborút fegyverszünetestül, békéstül, addigra kiderül, hogy mi nincsen rendben itt.
Az nincsen rendben, hogy ezt a Zsótér-féle, hagyományos színpadi mozgásokban szegény, ám a hagyománytalanokban annál gazdagabb, markáns hangsúlyokkal operáló színpadi nyelvet kevés színész beszéli jól manapság, pedig ránézésre nem látszik különösebben nehéznek. A kecskeméti előadás első része tokkal-vonóval rámegy arra, hogy ki-ki - egymástól többnyire függetlenül - definiálja a saját helyét a produkcióban, fölépítse a figuráját, és elkezdjen színházilag folyékonyan beszélni. Ezalatt a közönség majd' belehal az unalomba; ha tehetné, hangosan követelné az érzelmeket, a nyers és látható erőt, a Kurázsi kocsiját, bármi is légyen az, akármit.
Aztán a szünetben elmennek jó néhányan. Rosszul teszik, de ez nagyjából mindegy.
A második részre azután teltté válik a játék; a korábban engedelmesen abszolvált, beidomított gesztusok összerendeződnek, és nemcsak érzéki-érzelmi tartalmat nyernek, hanem még a figurák is összekapcsolódnak. Míg az első részben mögöttem többen találgatták, hogy ez a Kurázsi körül lebzselő pasas most akkor vajon a szakács-e vagy a lelkész; hogy Eilif halt-e meg előbb vagy az Ungár Juli által Fejő névre keresztelt, az élhetetlenségig becsületes és buta Stüszi; illetve hogy akkor most a Kattrin néma vagy nem néma (hisz ő mondja el narrátorként a jelenetek summáját), a második részre elültek a kételyek: mintha hirtelen láthatóbb lett volna minden.
Az első részben végtelenül pontos, csak éppen rettenetesen erőtlen Vörös Eszter is magára, pontosabban Kurázsijára talál, mire fölgyorsulnak az események. Amelyek - természetszerűen - még a drámai teóriákkal tetézett darabot is fölpörgetik, érzelmekkel, reakciókkal telítik. Zsótér rendezésében ugyanakkor meg is emelik; miközben a konkrét háború egyre több konkrét tragikus eseménnyel szolgál, minden háborúk minden őrületét foglalja magába, és nem csak azért, mert a szivárványos PACE-zászló leng a színpadon.
A második rész telve csodás-szépséges jelenetekkel; ahogy Kurázsi a Pipás Péter ottfelejtett (szándékosan otthagyott?) pipáját szívogatja, vagy ahogy fejét sem fordítva hátra dobna oda mindent - túl későn - fia életéért. A legszebb a néma Kattrin utolsó jelenete: Yvette, a katonakurva féltve őrzött - és mindent jelentő-szimbolizáló - piros cipellőjében dobolja föl a várost, dübög, toporzékol, hogy ébredjenek az alvók, reng az összes színház, a színpadi meg az igazi is, nagy és katartikus pillanat ez: Kattrin állva hal meg.
Zsótér előadásában valahogy a nők jobbak: Bognár Gyöngyvér narrátornak is, Kattrinnak is remek - ő mutatja tán a leginkább egyenletes teljesítményt. De jó Balogh Erika is Yvette Pottier szerepében, megfelelően vegyíti a csupaszívet az életrevalósággal, amikor pedig a Parasztnőt játssza, eljátszik egy kompakt kis belső drámát szinte röptében: az együttérzéstől az életmentő árulásig.
A férfiak - valahogy egyformák. Mind Szarvas Attila Eilif, mind pedig Makranczi Zalán Fejő szerepében követni igyekszik Zsótér kottáját, de jól játszani egyik sem tudja, pillanatokra válnak egyénivé és hitelessé. Pasztell a lelkészt játszó Mészáros Tamás is; markánsabb Pipás Péter szerepében Fazakas Géza - igaz, az egyik legjobb, szenvtelenül abszolvált jelenet neki jut: amikor közli - inkább megbeszéli - Kurázsival, hogy Kattrint bizony nem vinné a távoli és békés kocsmába...
Az előadás erényei és hibái egyaránt fölvetik a vándorrendező problémáját. Míg egyfelől igen jótékonyan mozdítja meg a társulatot az intenzív és újfajta munkamódszer, másfelől afféle gyorsított éréssel kénytelen Zsótér dolgozni, hogy a máshoz szokott színészekkel készen legyen a premierre. Lehet, hogy van megoldás a helyzetre - e sorok írójának sejtelme sincs róla.
