Ezt meggondolva logikusnak tűnik Liszt és Wagner műveinek összekapcsolása egy koncerten. Zeneileg nyilvánvalóan rokonok és harcostársak, bár feltehetően igaz Bartók elemzése, miszerint Liszt jelentősége nagyobb a zeneszerzés fejlődése szempontjából. 1936-os előadásában (Liszt problémák) Bartók így bizonyítja tételét: "Wagner annyira tökéletesen oldotta meg feladatát teljes egészében és minden részletében, hogy őt már szinte csak szolgailag utánozni lehetett (...) Liszt ellenben annyi újszerű lehetőséget pendített meg műveiben, anélkül, hogy saját maga ezeket a végsőkig kimerítette volna, hogy hasonlíthatatlanul nagyobb ösztönzést kaphattunk tőle, mint Wagnertől."
Első számként Liszt Két epizód Lenau Faustjából (1859) című, jobb híján szimfonikus költeménynek nevezhető művét játszották. A magyar származású Nikolaus Lenau (1802-1850) 1836-ban vetette papírra Goethéétől nagyban eltérő művét, aztán megtébolyodott.
Liszt műve nem sokat tud az őrületről, a zene olyannyira illusztratív, olyannyira leíró jellegű, hogy az sokszor csupán üres frázisok halmaza. A kissé bombasztikus, néha
túlzottan szónokias
mű frenetikus előadásban hangzott el. Már az első ütemeknél (recenzens a 15-i teljes koncertet, illetve a 16-i második részét hallotta) feltűnt, hogy kirobbanó formában van a zenekar, a bevezető dallam a mélyvonósokon szomorúan, ugyanakkor erőtől duzzadóan szólt, karakteresen, ideális dinamikával, tempóval. Innen erőlködés nélkül emelkedtek fel a gregorián dallamig, mely aztán annak rendje és módja szerint meg is dicsőült. A második tételben, a nevezetes Mefisztó-keringőben (a remek műsorfüzetből - Halász Péter és Farkas Zoltán munkája - megtudhatjuk: Lisztet olyannyira elbűvölte saját ötlete, hogy Mefisztó-polkát is írt, és a Mefisztó-bossa nova megszületését nyilván csak az idő hiánya gátolta), a legendás üres kvintek (a példa Beethoven Kilencedikjének nyitó ütemei, no meg A bolygó hollandi nyitánya) felkavaróan szóltak, és ha nem is éreztem, hogy a zene az "erotikus őrjöngésig fokozódik" (Farkas Zoltán szavai), az egész roppant meggyőzően hatott.
A walkür első felvonása felejthetetlen, az elgondolható legihletettebb előadásban hangzott el. Egy opera (különösen, ha Wagner-) egy részletének koncertszerű interpretációja sokak szemében kétes vállalkozás, mert kérdés: hogyan lehet egy színpadra szánt művet koncerten előadni, hogyan lehet megtalálni a helyes arányt színjátszás és oratóriuméneklés között? Itt minden túlzás végzetes lehet. Bár Wagner művei többnyire a szó legjobb értelmében teátrálisak, A walkür első felvonása fölöttébb alkalmas koncertszerű interpretációra is: a cselekmény minimális, az egész amolyan fülledt kamaradarabként, polgári szerelmiháromszög-drámaként is felfogható. És fölöttébb zárt is e felvonás: Siegmund megérkezésétől egyenes út vezet a katarzisként ható zárójelenetig, melyben a testvérpár megtalálja a Wotantól hátrahagyott csodakardot és egymást. Mindhárom énekes a maga módján oldotta meg játék és dalolás arányát. Alfred Reiter (Hunding) a lehető legkevesebb eszközzel dolgozott. Ezzel valami egészen transzcendentális rémületet keltett, Hundingja tagolatlan, ősvilági sárkányember, szürrealista vadállat.
A pattintott kőkorszakból szalajtották ezt a rettentő vadászt, a barlangok mélyéről, a német metafizikus erdők legsűrűjéből. Már első megszólalása is ("Du labtest ihn? - Ápoltad őt?") sötét gyanúval volt terhes, hogy aztán annak beigazolódása ("Wie gleicht er dem Weibe!" Értelemszerű fordításban: "E férfi hogy hasonlít nőmhöz!") a hideglelést hozza a hallgatóra. Petra Lang (Sieglinde) úgy döntött, több színészi eszköz bevetésével csinálja végig az estét. Sokat forgatta a szemét, húzogatta a vállát, előredőlt, riszált - egész testével dolgozott. Ez - feltételezem - nem minden nézőnek tetszett. És talán az sem, amikor Notung a híres kard kihúzása előtt megbabonázva figyelte Siegmund egyre magasabbra emelkedő karját, hiszen nem kell erotomán őrültnek lenni ahhoz, hogy elképzeljük, mit látott ebben az egyre feljebb emelkedő, tettre készen előremeredő ökölben. De olyan hitelesen hozta az egzaltáltságig kielégületlen, a harapáskedvig hisztérikus nő alakját, hogy az lenyűgözően hatott; a "szerelmi kettősben" pedig ott hallhattuk a későbbi Izoldát is. Elismerhetjük, más Sieglindék talán kislányosabbak (Petra Lang e téren inkább veszedelmesen infantilisnak, amolyan vészterhes bakfisnak mutatkozott), több bennük a finom költészet, a lírikus visszafogottság. De aligha vitatható e szerepformálás érvényessége - különösen az ősállatszerű férj mellett. És persze a hangja! A legritkább esetben hallani ilyen tökéletes frazírozást, mely hihetetlen ívek megformálására képes. Ez a minden regiszterben csodálatosan áradó, a színpadi alakot körüljárható plaszticitással megjelenítő hang még sokáig ott cseng a fülünkben.
Robert Dean-Smith (Siegmund) visszafogottan kezdett - profiként, aki tudja, miféle énekelnivalók várnak még rá -, és ezért igen hiteles volt az első jelenetben, az elcsigázottan végre menedékre lelő harcos alakjában. De aztán, részben
a félelmetesen erotikus
Petra Langnak köszönhetően egyre jobban felizzott, első nagy csúcspontja ("Wälse! Wälse!") már elemi erejű volt, ugyanakkor a "Tavasz-dal"-ban - a zenekar egészen kamarazenés finomságú kíséretével - képes volt felmutatni a német Lied schubertien melankolikus hagyományát is. És amikor kirántja a fából a kardot, és győzedelmesen indul el új asszonyával a fénye felé, nos az valóban katartikus volt. A felvonás végén Petra Lang és Robert Dean-Smith összeölelkezett, és az több volt, mint színpadi egymásra borulás, már a két énekes kölcsönös civil gratulációját is jelentette: "Köszönöm, kedvesem, ez szépen sikerült!" Legszívesebben mi is átöleltük volna őket.
A Fesztiválzenekar tökéletesen működött e jeles énekesek alatt, ha kellett, finoman kísért, intimen kommentált, ha kellett, elengedte ma-gát, és oroszlánként bőgette meg a wagneri hangszínek teljes skáláját. Fischer Iván nagy karmesterként tartotta kézben az egész estét.
Az utcára érve legszívesebben beleüvöltöttem volna az éjszakába: "Notung! Notung!", de aztán kijózanodtam, és megittam egy vodkát. Továbbá két korsó sört.
Csont András
Zeneakadémia, január 15., 16.
