Aki a New Age yin-yangozó konyhafilozófiájánál, a Malacka és a Taónál, sőt még a Feng Shuinál is mélyebben érdeklődik a kínai filozófia iránt, annak mostanság jó. Nagyszerű, nemzetközileg is sikeres összefoglalója jelent meg ugyanis a témának magyar nyelven Fung Yu-lan tollából, aki maga is neves filozófus. A fél évszázada született könyv egyik legfontosabb tézisét rögtön az első oldalakon megismerhetjük: a kínai történelemben a filozófia hasonló szerepet játszott, mint másutt a vallás. Mivel az eredeti szövegek komplex és szuggesztív soraival legtöbbünk sosem fog értő módon találkozni, a felsorakoztatott ismertetések mindegyike olyan, már interpretált gondolati párlatnak tekinthető, melyekben az európai olvasók számára talán az a leginkább érdekes, hogy a nyugati bölcselet korszakaival, iskoláival, elméleteivel milyen hasonlóságot mutatnak. Kedvcsinálónak íme, néhány kézenfekvő párhuzam!
Laozi (kinek nevét Lao-ceként is szokás átírni) azt vallotta, hogy minden feltételezi, magában foglalja önnön tagadását. Rögvest eszünkbe juthat Hegel és Marx dialektikája. Konfucius célja az volt, hogy nyelvi fogalmainkat fedésbe hozza a való világ dolgaival és jelenségeivel. Umberto Eco ezt a tökéletes nyelv keresésének hívja, ilyesmivel próbálkozott a XX. században - a fiatal Wittgenstein Tractatusán felbuzdulva - a Bécsi Kör gondolkodói által megtestesített logikai pozitivizmus. Mozi (máshol: Mo Ti), és a róla elnevezett motizmus az emberi szeretet "konzervatív", valláspárti hirdetője, akárcsak a keresztény perszonológia. A taoizmus egyik tézise szerint a leghasznosabb az lenne, ha filozófus bölcsek irányítanák az államot - nem nehéz ebben felfedezni a platonista ízt. Az "eretnek", relativista, modernebbül hermeneutikai hagyományt a nevek iskolája képviseli a klasszikus kínai filozófiában. Hui Shi kétkedő viszonylagosságpártisága egyszerre idézi a szofista Gorgiaszt és a modern pragmatista Richard Rortyt. A paradoxonok bűvöletében élő mester egyik legnyakatekertebb okfejtése szerint például a fehér ló nem ló.
Mert bár egy fehér ló rendelkezik valamilyen mértékben a lóság tulajdonságával, de a lóság univerzáliája nem tartalmazza a fehérség attribútumát, vagyis a fehér ló nem lehet a lóságnak mint "típusnak" a példányosulása. A taoista Zhuangzi azt a kérdést feszegeti, hogy ha minden dolog egy, vagyis a valóság "homogén", van-e értelme egyáltalán a beszédnek. Willard Orman van Quine, a XX. század egyik legnagyobb logikafilozófusa hasonló szellemben jut arra, hogy a "Mi az, ami van?" kérdésére csak egy legitim válasz létezhet: minden.
A könyvet olvasva mélyebb értelmet nyer a közhely, miszerint a kínai bölcselet az önmagát életvezetési és államszervezési fogódzóként kínáló konfucianizmus pragmatizmusának és a tudatlanságként értett tudást, az ősok felfoghatatlanságát eszményítő taoizmus vegytiszta metafizikájának a tusájaként mutatható be a legpontosabban. A két irányzat birkózása, összeolvadása, szétválása, visszaszorulása és újjászületése pedig egy harmadik nagy irányzatnak, a YinYang-iskolának az igazát erősíti, hisz világossá válik, hogy a taoizmus és a konfucioanizmus csak egymáshoz viszonyítva képes definiálni önmagát, hasonlóan az olyan nagy kozmikus alapelvekhez, mint a sötétség és a fény, a férfi és a nő vagy a lágy és a kemény. Ez az "is-is" nézőpont pedig végső soron egyet jelent azzal a "sem-sem"-mel, amely egy újabb hagyománynak, a kínai buddhizmusnak a sajátja. A megélt csend, a meditáció filozófiája ez, ahol a lényeg mindig kimondhatatlan. Ebből azonban az is következik, hogy azt sem állíthatjuk teljes megnyugvással, hogy a lényeg nem önthető szavakba.
A filozófiai mondanivaló mellett a tárgyalt korokhoz társadalomtörténeti hátteret is kapunk, és megismerkedhetünk néhány legújabb kori kínai gondolkodóval is. Az 1927-ben elhunyt Wang Guowei találó megállapítása tökéletes diagnózist ad napjaink nyugati filozófiájáról is: "A filozófiai elméletekkel kapcsolatban általános szabály, hogy amelyeket szeretni lehet, azokban nem lehet hinni, amelyekben viszont hinni lehet, azokat nem lehet szeretni." Gondoljunk csak a posztmodern mindent elsöprő uralmával és szánalmas, dicstelen halálával kapcsolatos pengeváltásokra. Szokatlan módon Fung Yu-Ian a kötet végén maga is előáll nagyszabású szintéziskísérletével, ami nem éppen gyakori az ilyenfajta történeti összefoglalóknál. Fejtegetései - nyugati szemmel nézve - igencsak metafizikainak, már-már naivnak tűnnek, bizonyítva, hogy a hasonlóságoknál mégiscsak fontosabbak a különbségek. Talán éppen az értetlenségnek ezt az érzését kívánja enyhíteni a szerző, amikor fejtegetéseit egy Wittgenstein-parafrázissal zárja: "Az embernek sokat kell beszélnie, hogy utána csendben maradhasson."
Osiris Kiadó, 2003; fordította: Antóni Csaba, 448 oldal, 3280 Ft
