Zene

A frissen felbukkant Fight Club zenekar ötlete annak a Csordás Tibornak az agyából pattant ki, aki a Junkies énekese volt annak idején, majd onnan kiszállva - a Green Day és társai kilencvenes évek közepén történt előretörése idején - megalapította saját punkos, rock 'n' rollos zenekarát, a budapesti klubokban szép sikereket arató, lemezt viszont soha nem készített Psychót. Ezek után, szakítva a rockzenével, évekig közepes súlyú celebként fungált a Fiesta nevű harmadosztályú latinpopduó élén, most pedig úgy gondolta, hogy Fight Club néven visszatér a Psycho által favorizált irányhoz, kábé ugyanoda, ahol tizenöt évvel ezelőtt tartott az egykori zenekara.

Sztarenki Pál zalaegerszegi Cseresznyéskertje nemcsak Firsszel végződik, de vele is kezdődik: ahogy az öreg inas az első jelenetben úrnője hazatérte miatti boldogságában végig át akar adni a nőnek egy szál virágot, de senki még csak tudomást sem vesz a létezéséről, abban már benne van Firsz egész sorsa. Azzal, hogy Firsz voltaképpen az előadás főszereplője lesz - mivel végig jelen van, még akkor is, amikor az utolsó felvonásban róla beszélnek, s ráadásul korántsem bolondot játszik, hanem olyan öregurat, akinek bölcsessége tagadhatatlan, viszont senkit nem érdekel -, a hangsúlyok is eltolódnak, és ez a Cseresznyéskert még a szokottnál is erősebben szól a generációk közti értetlenségről és átmenetről.

Népünnepély volt ez, amit az este tíz órára meghirdetett időpont előtt fél órával már kocsisor várt. Az átadás az eredeti menetrend szerint augusztusban lett volna, ezt decemberre tolták; végül csak 15 hónapig, novemberig kellett nélkülözniük az autósoknak a hidat.

Az örmény tangóharmonikás zenéje úgy általában a műfaji besorolhatatlanság magaslatain lebeg, pontosabban nem annyira lebeg, mint inkább lüktet, rezeg, diszharmóniákkal nyugtalanít. Ezúttal is valami furcsa, egyedi keverék kimunkálásában utazott.

Annyi bébiszitter és rezidens után a kis gömböc sem hezitált, kivándorolt Ámerikába. Ottani kalandjairól mesél a Rubber című film, ahogy autógumivá alakulva népes helyi közönség előtt szedi áldozatait előbb a teleszemetelt sivatag, majd az autóutak menti Amerika díszletei közt.

fellépését óriási várakozás előzte meg, hiszen utoljára úttörőnyakkendőben lépett föl Pesten. Meglehetősen félszegen keveredett ki a színpadra; a furcsa, álmodozó jelenlét végig uralta személyes légkörét.

Még csak öt perc telt el a játékidőből, és máris több fej elvált a testtől, előkerült egy vaginába rejtett mobiltelefon, s maga Steven Seagal is feltűnt élete első vállalható szerepében. A robbanás szélén álló járműveken folytatott közelharcokból végre-valahára kiöregedett barátunknak a színészi játékra való hajlam teljes hiánya ellenére igen jól áll a galád mexikói drogbáró szerepe, főleg, hogy az ősellenségét alakító Danny Trejo, alias Machete sem épp a gazdag mimika embere.

Fogadni mernék, hogy Eli Roth álmában sem gondolta volna, hogy renoméját egyszer majd, ha akaratlanul is, maga a nagy Lars von Trier billenti helyre. Az Antikrisztus megtekintése után tengermély rokonszenvvel lehetséges csak a Motel-filmek alkotójára gondolni, aki ugyanúgy a primitív hatásprovokálásban utazik, mint most jeles dán kollégája is, ám ő legalább nem kísérli meg filléres portékáját rétegzett művészetnek álcázni.

A hetedik, s egyben utolsó - jól hangzik, de ez csak a könyvekre mondható el, mert a hetedik és egyben az utolsó Potter-könyvet a filmesek kettéfűrészelték, mint cirkuszi önként vállalkozót a biztos kezű illuzionista, így mostanra a vég kezdete jutott, de persze mindenki, aki eljön, hivatalos a jövő júliusban tartandó második, s egyben befejező végre is. Ellenszere, valamirevaló riválisa továbbra sem akad a sorozatnak, a naftalinból előrángatott Narniáról a legteljesebb bizonyossággal állítható, hogy nem az, a Twilight pedig, habár könyvelésileg számottevő tétel és jelentős tinimozgósító erő, metálos mutálása viszont csak egy igen speciális, s gyorsan múló korban élvezhető.

Szomorú előadás a szolnoki János vitéz: meghal a végén mindkettő, Jancsi meg az ő Iluskája Tündérországban egyesülnek, míg az alföldi kis falucskában két helyes kis kopjafához zarándokol a nép.

Úgy kezdem, mint egy hagyományos kiállításajánlót: menjenek a Ligetbe! Várnagy Tibor galériája a nyolcvanas évektől egyfajta kompenzációs műhelyként, a nagy intézmények elmaradt feladatait pótolva vagy a kanonizált áramlatokkal szemben haladva működik. Olyan művészek állítanak itt ki, akiknek a nagy kurzusok homogenizáló struktúráinál fontosabbak a kísérleti formák, az egyéni hang szabadsága, és az olyan alternatív létmód, amely a kívülállás függetlensége révén autentikussá és hitelessé teszi a megszólalásukat. A Liget Galéria ilyenformán átörökített valamit a földalatti művészet karakterisztikumából, miközben maga az underground a rendszerváltást követően fölszívódott. Könnyen előfordulhat, hogy a kortárs művészet a következő időszakban ismét defenzívába szorul majd, de ez esetben legalább önironikusan tudomásul veheti, hogy vannak bázisok, ahová visszavonulhat.

Szuggesztív, egyfajta hármas oltárra emlékeztető kép fogadja a látogatót. Három hatalmas felvétel Hitlerről. Jól ismert felvétel mindegyik, az elsőn fiatal katonaként látjuk, amint dühösen-dacosan néz a lencsébe, a másodikon a hatalmat már birtokló, kiteljesedett diktátorra pillanthatunk, míg az utolsó egy fotómontázs, Hitler arcának megidézése az emblematikus bajusszal, egy halálfej szokásos szimbólumaival egybeapplikálva. Ám a fények változnak, ha mozdulunk, s a képek mögött felsejlenek először a munkanélküliek és a hajléktalanok - a talaj, amiből a vezér kinőtt -, másodszor az elvakult, vak és éljenző tömegmassza, míg harmadjára a teljes pusztítás képei. E tabló együttesen (és plasztikusan) rögtön elhelyezi a néző kiindulási és végpontját, tematizálja a tárlatot, mely nyolc egységre épül, és így vezet el a kezdetektől napjainkig. Mert tagadhatatlan, hogy a téma mindig aktuális, az utókor folyamatosan keresi a válaszokat a kérdések kérdésére: mégis miképp volt lehetséges? Hans-Ulrich Thamer történészprofesszor, a kiállítás kurátora szerint a Hitler-témától nem tudunk megszabadulni. Ezt erősíti meg az utolsó blokk is, mely a Hitler und kein Ende címet viseli, és azt mutatja be, miképp él tovább a Hitler-kép, hogyan változik a portré az utókor szemében, illetve milyen művészi és propagandaeszközökkel próbálták a háború után az egykor mindenható Führert deheroizálni. Belenézhetünk a Hitler-filmekbe (leghatásosabb az ismert Chaplin-paródia, mert ebben a kontextusban még inkább nyilvánvaló a nevetséges hasonlóság, és nem csak a bajusz miatt) a korai munkáktól egészen A bukásig, láthatunk festményeket, fotómontázsokat, pár szobrot. Roppant érdekes megtudni, hogy bár több művész (mind Kelet-, mind Nyugat-Németországban, többek között Werner Tübke, Sigmar Polke, Baselitz, Beuys) foglalkozott a háborús borzalmakkal, a holokauszttal műveiben, Hitler személye mégis csak ritkán lett megörökítve. Ilyen érdekes kivétel Ulrich Baehr Deutscher Torso VI.-ja 1972-ből, vagy Stefan Hunstein tizenhat részes fotószériája 1998-ból. A művészek leginkább az irónia, a figura kifordítása felől közelítenek az alakhoz, ezáltal is megfosztva őt heroikus tulajdonságaitól.

A Berlinben élő nemzetközi hírű gitárművész ezúttal nem koncertezni érkezett Magyarországra. Õ alapította meg az Európai Roma Zenei Szakkollégiumot a Norvég Alap, a magyar állam, a Nyílt Társadalom Intézet és mások támogatásával. Az intézményben 12-18 éves, elsősorban roma fiatalok kapnak majd zenei képzést, akik hátrányos helyzetük miatt nem tudnak bekerülni a hagyományos zeneiskolákba.