Zene

Amagyar könnyűzenének hatalmas arcai voltak, illetve vannak, gondoljunk csak Szenes Ivánra, Fényes Szabolcsra, Bágya Andrásra, Horváth Jenőre vagy Mihály Istvánra, akiknek a dalai itt most újraértelmeződnek. Mehetnénk tovább az őszi falevelektől egészen a Casablancáig, szóval kibányászandó kincs van elég. Csak hát ugye az ellenkultúrán, az őszinte rockzenén, aztán meg mindenféle avantgárdon szocializálódott generációnk rizsás hányást kapott az eredeti daloktól, és azok vendéglátós fénymásolataitól, arról nem is beszélve, hogy ebben a régióban egy magára adó művésznek minimum a sors alapvető kérdéseivel illik foglalkozni.

Alegenda szerint Brian Setzer, miután a Stray Catsszel - anakronizmus ide vagy oda - új értelmet adott a rockabillynek és ezáltal az "amerikai álomnak", feloszlatta a bandát, majd elvonult Floridába - nyugdíjasnak. Elhízott, tigrismintás cipői gyűjteményének gyarapodása miatt új házba kellett költöznie, állítólag a szomszédjával, Joe Strummerrel a Clashből röfögtek nagyokat a kerti nyugágyon, szidták a rendszert, beszóltak a nőknek. Közben a Stray Catsből legenda lett, a triót - hiába voltak huszonöt évvel "később" - lazán besorolták a rock and roll "hall of fame"-be, Carl Perkinsszel vagy a fiatal Elvisszel egy lapra, és az egykori rajongók imigyen nosztalgiáztak: "Emlékszel a nyolcvankettes Stones-turnéra, amikor Keith Richards elszégyellte magát, hogy gitár lóg a nyakában, és nem kötél?"

Végül is szerencsénk van, hogy a Magyar 1 és 2 közvetítette nekünk az Olimpiát, még a különösen hendikepes műsorvezetőket is könnyedén elviseltem, ha egy percre belegondoltam, mit csinált volna ebből a feladatból egy kereskedelmi tévé. Így aztán minden alkalommal, amikor Palik László a megszokottnál is hülyébben viselkedett, csak elképzeltem az Olimpiai Dáridó különkiadását, és máris megbocsátottam.

Ki így, ki úgy, ki innen, ki onnan (persze a legtöbbjük Holly-woodból), ki akkor, ki most tér vissza Németországba az egykori nyugatnémet újhullám (film)világot sarkaiból kiforgató nagy rendezőegyéniségei közül, egy biztos: mind Berlinbe érkezik. Wenders az égbe, s most Schlöndorff a földre.

Már meg sem lep, amikor elbizonytalanodom: mettől meddig terjed, s egyáltalán, milyen a jó world music. A tuti befutóktól, a Deep Foresttől, Gipsy Kingstől, Manu Chaótól rendre agybajt kaptam, és a kritériumok körül is egyre óvatosabban kell tapogatódznom.

Amostani Music az első Madonna-lemez, amely nem Amerikában, mégis a leginkább amcsi imázzsal készült. A fazon újabban egyfajta szőkés techno-cowboy csajra vétetett; az elektromos tehénpásztorlány countrygitárt pönget, de DJ-ért kiállt, minekután szívószállal nyakalja a féllityós, gyorséttermes eperturmixot.

Ez nekem az első Kispál-lemez, hogy azt gondolom: nem sikerült sem jobbnak, sem másnak az előzőnél. Ha szőröznék, most azt mondanám: csalódás ennyiben. De miért szaroznék azzal a zenekarral, amely igen közel férkőzött hozzám sok éve, nem tágít azóta sem, s még ki tudja...

A kimustrált táskaírógép-küllemű "náci titkosítógép" háborús jelentőségét leginkább az atombombáéhoz szokták hasonlítani, történetét mitikus homály övezte egészen a hetvenes évekig, volt olyan brit kódtörő, aki húsz évvel a háború után sem adhatta ki emlékiratait, hacsak nem akart államtitoksértés gyanújába keveredni. A múzeummá alakított Bletchley Park kódtörő központban őrzött egyik ritka, több tízezer dolláros eszmei értékű példányt egyébként idén áprilisban

Metanoia Különítmény a Trafóban: Túlment

Az alábbi fekete énekes-dalszerzők debütáló anyagait egyaránt a nyár lemezeiként emlegette a külhoni sajtó, és bár hozzánk csak mostanában értek el, az évszaktól függetlenül forrón ajánlom mindkettőt.

Ha a magyar fotóművészet nagyjairól beszélünk, akkor nem szokás megkerülni Pécsi József nevét. Sőt szokás a nagy klasszikusok egyikének tekinteni, bár valójában ő maga a nagy klasszikus, amit, akárhogy nézzük, nehéz lenne cáfolni.

Arról éppenséggel lehetne vitatkozni, hogy Günter Grass, a tavalyi irodalmi Nobel-díjas milyen (nagy valószínűséggel egyregényes) íróként marad meg majd az ún. utókor emlékezetében és az irodalomtörténetben - viszont az biztos, hogy valami egészen másként a huszadik századi német történelem (át)értékelésének területén. A bádogdobbal 1959-ben, harminckét évesen robbant be az irodalmi életbe, természetesen a Nobel-bizottság is ezt találta különösen elismerésre méltónak pontosan negyven év után (a tagok minden bizonnyal ennyi idő alatt tudták végigolvasni az amúgy igencsak olvasmányos regényt). Igaz, nemcsak e műve kavart hatalmas vitákat, a magyar mérce szerint szoclibnek mondható író minden létező közügybe belekotyog, otthon ezért aztán kevésbé is tisztelik, mint külföldön.

Gondolom, gyanúsan hangzik: azt tartom e gyűjtemény egyik erényének, hogy akad rajta pár vacak szám is. Átfogó képet adni a rairól nem is lehetne másképp, hiszen újabb és újabb hullámaival a partra vetett egy csomó gagyit is. Csak azt nem értem, miért jó egy tisztességes áttekintésnek, hogy szót sem ejt az előadóiról; hogy nekem kell egy ilyen minimál-bedekkerrel bajlódnom...

Marketing és művészet tudatos találkozása a tribute-album. Nagyszülői korba kellett érnie a popzenének, hogy megszülethessen. Évtizedeknek kellett eltelnie, generációknak felnőnie, hogy legyen mire és legyen kinek visszatekintenie, legyen kire emlékezni és emlékeztetni. Hívhatjuk hommage-nak, tisztelgésnek, főhajtásnak, mindegy, lényeg, hogy mindenki jól jár vele. Élő vagy holt, akinek dalai feldolgozásával a tiszteletet megadják, az klasszikussá nyilváníttatik. Bárhogyan bánnak művével, neki csak használhat: ha eredeti dolgokra inspirál, azért, ha nem tudnak felnőni hozzá, azért. Aki feldolgoz, saját tehetségét méreti meg magas mércével, visszaadja az előtte járóknak, amit tőlük kapott, s ha saját jogán még kevéssé ismert, figyelmet kelthet, elhelyezheti önmagát a zene történetében. Aki pedig mindezt lehetővé teszi, a kiadó, túl azon, hogy szerencsés esetben színvonalas terméket segít világra, visszafelé és előre egyaránt működteti a gépezetet: újra piaci tényezővé tesz régi és/vagy elfeledett értékeket, és köztudatba dobja a holnap remélt hőseit. Termel is folyamatosan a tribute-business. Most éppen, mintha a végtelen felé tartanának, Tim & Tom került sorra és egymás mellé a Manifesto Records műhelyéből.