Lovasi András: „A zenésztársadalom nem tud a legegyértelműbb ügyekben sem összefogni”

Zene

Szerinte csak szekértáborok vannak különféle érdekek mentén.

Holnap megjelenő nyomtatott lapszámunkban a Lovasi Andrással készített interjúnkat is olvashatják. A zenész szerint ha elmarad az idei Fishing On Orfű, a jövő évi megrendezése is veszélybe kerül. De nincsenek illúziói, úgy véli, a kormány csak azért halogatja az 500 főnél nagyobb létszámú koncertek tiltásának bejelentését, mert valami jót is akar mondani a rossz mellett, de még nem találta ki, hogy mit.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Részlet az interjúból:

Magyar Narancs: El tudnád képzelni azt, hogy zenészek kimenjenek az utcára…

Lovasi András: Elképzelni bármit lehet. De amikor én próbáltam meg bármiféle összefogást összekalapálni, az nagyon keserű tapasztalatokkal járt. Úgy tűnt, a zenésztársadalom nem tud a legegyértelműbb ügyekben sem összefogni: szekértáborok vannak különféle érdekek mentén, és mivel annyira felületesen és gyorsan ítélkeznek ezek a táborok, nagyon nehéz bármiben állást foglalni, közös megegyezésre jutni. Például látom, hogy mekkora csalódás volt sokaknak Bródy János közös fotója Demeter Szilárddal, olvastam is Debreczeni József cikkét nálatok, de nem tudok egyetérteni vele. Közben azt is látom, hogy ez a tábor az én megnyilvánulásaimat sem tudja elfogadni.

MN: Miért nem?

LA: Mert én képtelen lennék jó szívvel bármelyik oldal mellett kiállni, márpedig ez az elvárás. És ha az ember két politikai szekértábor között van, akkor általában kap innen is, onnan is.

A friss Narancsban olvasható interjúban Lovasi minősíti Demeter Szilárd könnyűzenei programját, elmondja, hogy mennyire veszi komolyan a „bulvár-párbajt” Majkával, s hogy milyen tapasztalatai vannak az öregedéssel.

A Narancsot megtalálják az újságárusoknál, nagyobb élelmiszerboltokban és a benzinkutakon, de még jobb, ha előfizetnek rá.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.