Projekt

Felöltöztetni a csontvázakat

Müller Péter Sziámi: Napidal Sziámival 365+1

Zene

„Legyél a szerzőtársam!” – ezzel a felhívással indult április végén az a YouTube-csatorna, amelyre mindennap felkerül egy-egy új videó. Első ránézésre nem sokban különböznek egymástól: Müller Péter Sziámi piros kalapban ül a dolgozószobájában a háta mögött egy számítógéppel, és egy metronóm ütemére szaval. Ám ha kicsit jobban odafigyelünk, az egyik legkülönlegesebb kezdeményezésnek lehetünk tanúi, amit valaha kitaláltak a magyar könnyűzenében.

Alapvetően nem nehéz dalt írni, ha az embernek van hozzá érzéke. Persze kell egy adag kreativitás és ihlet, és ha ez adott, a nagylemeznyi anyag összeáll. Ilyenkor általában 10-12 számról van szó, a zenekarok többsége általában 2-3 évente bővíti ennyivel a repertoárját. De ahhoz már megszállottság szükséges, hogy valaki egy egész éven át, minden áldott nap megírjon egy dalt, amit közzé is tesz, tehát felvállalja… A legtöbb előadónak a teljes életműve nem tesz ki ennyit. Ráadásul kifejezetten hosszú szövegekről van szó: öt-hat versszak a minimum refrén nélkül, de gyakran hét-nyolc is összejön.

Müllert az emberek nagy része underground zenészként ismeri, azt csak kevesen tudják, hogy az egykori URH, Kontroll Csoport és Sziámi, manapság pedig az AndFriends zenekar énekese otthonosan mozog az opera, a musical, az operett, a cigányzene, sőt a rádióbarát pop műfajában is. Mindig rengeteget írt másoknak megrendelésre, elmondása szerint ez a rutin segíti legjobban a mostani projekt során is.

A videók zeneileg nem nyújtanak akkora élményt, mivel Müller kifejezetten ügyel rá, hogy minél kevesebbet énekeljen. Inkább egyfajta kántálásszerű énekbeszédet hallunk, amit a metronóm ütemes kattogása még monotonabbá tesz. De a cél szentesíti az eszközt, hiszen mindez azért van így, hogy a leendő szerzőtársak keze a lehető legkevésbé legyen megkötve. A Napidal lényege ugyanis az, hogy bárki szabadon beküldheti a saját kidolgozott verzióját, legyen az akár a capella éneklés, akár egy szál gitáros tábortűzi előadás, akár rendesen meghangszerelt, zenekaros felvétel. A feladat tulajdonképpen nem más, mint felöltöztetni a csontvázakat.

Rossz megoldás nem létezik: Müller mindenkinek lelkiismeretesen válaszol, legyen az zene­ovis kisgyerek, vagy Kossuth-díjas művész. És mivel mindkettőre volt már példa, ez azt mutatja, hogy olyasmibe nyúlt bele, ami kortól és zenei tudástól függetlenül mozgatja meg az embereket. Eddig két összefoglaló videó készült a legérdekesebb pályaművekből, laikus szemmel ezekből látszik legjobban a projekt igazi ereje. Hihetetlenül érdekes látni, ki mit hoz ki a dalvázlatokból, különösen, amikor ugyanannak a számnak több verzióját is bevágják egymás után. Szerzői műhelymunkába ilyen szintű betekintést eddig talán csak Hajós András Dalfutárja adott a nagyközönségnek, de a Napidal több szempontból is izgalmasabb; sokkal színesebb a résztvevők köre, az alapanyag pedig napról napra bővül.

A társszerzők között már most olyan nevek vannak, mint a Kaláka (akiknek annyira megtetszett az egyik dal, hogy egyből felvették a repertoárjukba), Jávori Ferenc Fegya a Budapest Klezmer Bandből, Dés László, Bérczesi Róbert, Menyhárt Jenő, Darvas Ferenc, a Baltazár Színház tagjai, és még hosszan lehetne sorolni. Sőt a Lóci játszik kapott egy külön bejáratú dalötletet is Lóci listája címmel.

De a nem „hivatásos” résztvevők között is jó néhány említésre méltó zenész található. Kiskunhalasról például egy teljes család jelentkezett, a két szülő és a négy gyerek együtt adták elő az egyik dalt. Akad olyan is, aki a fejébe vette, hogy az összes dalötletet kidolgozza, és a legjobbakból összeállít egy külön koncertprogramot.

Persze a színvonal közel sem egyenletes, és Müller szövegei között mindenki találhat olyat is, ami kevésbé tetszik neki. De ekkora mennyiségnél ez a nagy számok törvénye alapján belefér. És ha abból indulunk ki, hogy az összes jelentkező időt és energiát szánt a játékban való részvételre, úgy a szedett-vedett punkzenekart és a hamiskásan amatőr gitárosokat is jobban tudjuk értékelni.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.