Interjú

„Felszabadulásként éltem meg”

Szűcs Krisztián zenész

  • Soós Tamás
  • 2020.07.19 08:06

Zene

Öt év után újra koncertezik a Heaven Street Seven, amelynek énekesével a zenekar terveiről, az év elején indult szólókarrierjéről, és arról is beszélgettünk, hogy miért örül, hogy már nem kell részt vennie a popzenei kenyérharcban.

Magyar Narancs: Milyen érzés újra Heaven Street Sevenként játszani?

Szűcs Krisztián: Még nem próbáltunk, de olyan, mintha mi sem történt volna. Mivel már nem vagyunk funkcionáló zenekar, és nem akarunk dalokat írni, sem kitalálni, hogyan lehetnénk híresebbek, nem kell foglalkozni az ebből adódó frusztrációkkal, vitákkal, hülyeségekkel sem. Ez egy áldott állapot: eljátsszuk a számokat, megiszunk három jaffát, és jókat nevetünk. Feel good koncerteket tervezünk, a kötelező slágerek mellett azokat a számokat vesszük elő, amelyek a legjobban gurulnak.

MN: Mi a terv, ötévente adtok egy nosztalgiabulit?

SZK: Egyelőre nincs terv azon felül, hogy adunk egy koncertet a Fishing on Orfűn és a Budapest Parkban. A félreértések elkerülése végett: nem alakulunk újjá, de ez a két koncert jól fog esni nekünk, és reméljük, hogy a közönségnek is.

MN: Mekkora az érdeklődés ennyi idő után a zenekarra?

SZK: Sokan mondták nekem az elmúlt években, hogy annak idején hidegen hagyta őket a HS7, de most felfedezték, hogy milyen jó volt. Ennek örülök, mert úgy éreztük, lassan esnek le az albumaink. Nem azért, mert akkora művészet volt, amit csináltunk, hanem mert az emberek mindig elvárásokkal közelítenek az új dalokhoz, és el kellett telnie egy-két évnek, mire nem szarozták az új lemezt. Utólag már jobban látszik, hogy jó-e egy dal vagy sem.

MN: Van olyan, amit te is átértékeltél utólag?

SZK: A Hip hop mjuzikot nem szeretem, mert nem szól semmiről. Azt sajnáltam, hogy a legutolsó lemezünk, a Felkeltem a reggelt kicsit elsikkadt. Az elektronikusabb dalokat vagy nyögvenyelősen, vagy egyáltalán nem játszottuk róla, pedig nagyon jók. Szeretném most elővenni ezeket.

MN: Hogy látod, elkerülhetetlen volt anno a feloszlás?

SZK: Ezt nem tudom, de jó, hogy így történt. Részünkről lezárult egy korszak, és sokkal egészségesebb volt, hogy abbahagytuk, mintha erőltettük volna a dolgokat. Ráadásul az elmúlt öt évben rengeteget változott a magyar zeneipar, pedig már akkor se hittük, hogy van lejjebb.

MN: Mi lett rosszabb?

SZK: Én úgy látom, hogy a magyar zene két végletre esett szét: az egyik oldalon ott van az a popzene, ami megy a tévében, rádióban, de elönt a szekunder szégyen, ha meghallom, a másikon pedig azok a kicsit sértett, kicsit mellőzött zenészek, akik úgy érzik, nagyobb művészek annál, hogy elsöpörje őket ez a se íze, se bűze popáradat. Ennek a polarizálódásnak nyilván az az oka, hogy megszűntek azok a csatornák – elsősorban a régi Petőfi rádió –, amelyek hallgatható zenével is sok embert tudtak elérni, és a helyükre befurakodott a középszerű semmitmondás. Nem bánom, hogy ebben a mindennapos kenyérharcban már nem veszünk részt. Mi is sokszor gondolkodtunk azon a HS7-tel, hogyan érhetnénk el még több embert, de utólag rájöttünk, hogy ezekkel az energiákkal csak saját magunkat pusztítottuk. Fiatalon az embert még viszi az ambíció, de amikor elfogy az első lendület, akkor jön az agyalás, hogyan is kéne csinálni a dolgokat – és onnantól az már show-biznisz, ami manapság nem kedvez a jó zenéknek. Egyébként is azt érzem, hogy amit nagyon akartam, azt soha nem tudtam elérni, ami viszont sikerült, az mindig csak úgy mellékesen jött össze nekünk.

MN: Mi az, amit nem sikerült elérnetek?

SZK: Lehet, hogy csak ennyit lehetett, és felesleges volt ezen görcsölni, de minden zenekarban megvan a vágy, hogy még többre vigye. Mi voltunk az egyetlen mezítlábas, under­ground zenekar, amelyet játszottak a nagy kereskedelmi rádiók, de mi úgy éltük meg a dolgokat, hogy félig üres a pohár, és játszhatnánk még több embernek. Van egy elmélet, hogy ami nem fejlődik, az visszafejlődik – ezt biztos igazolja a közgazdaságtan, de arra kellett rájönnöm, hogy zenészként én nem tudok eszerint élni, mert egy idő után tele lesz a tököm az állandó próbálkozással. Azt látom másokon is, hogy könnyű felőrlődni ebben a mókuskerékben, mert hiába hiteted el magaddal, hogy nem érdekelnek a nézőszámok, ha egy másik zenekar elmondja, hogy 450-en voltak a koncertjén Törökszentmiklóson, akkor piszkosul fog zavarni, hogy a tieteken meg csak 300-an. Ez agyrém. Az elmúlt öt évben sokféle formációban játszottam, de nagyon örülök, hogy a klubok, fesztiválok körforgásában nem vettem részt. Az a csoda, hogy ennek ellenére meg tudom csinálni, amit szeretnék.

MN: A HS7-nek rengeteg slágere volt, pláne az alternatív zenekarokhoz képest. Sosem kerestek meg, hogy menj el slágerszerzőnek?

SZK: Voltak megkeresések, de nem lett belőlük rendszer. A magyar piac kicsi, és mindenki a saját gesztenyéjét kapargatja, kevesen akarnak mással számot íratni. Ha meg is kerestek, általában szöveget kértek, mert nálunk van egy beidegződés, hogyha születik egy jó szöveg, akkor már kész is a sláger. Pedig egy jó dalban a szöveg és a zene szétválaszthatatlan. És azt is tegyük hozzá, hogy Magyarországon azért más a slágerideál, mint amit az én dalaim képviselnek. A Krézi srác és a Dél-Amerika ütött be nagyon nálunk, a többi számunk csak az alternatív szinten volt sláger. Ettől még kifejezetten izgat a slágerszerzés. Ezért is örültem, amikor nemrég felkértek, hogy szerezzek zenét egy Rejtő-darabhoz.

MN: Melyikhez?

SZK: A 14 karátos autóból készül egy koncertszínházi előadás a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A Budapest Bár játssza a zenét, és Keresztes Tamás rendezi a darabot, amelyet zenés képregényszínháznak neveztünk el. Ez most nagyon izgat, mert ugyan nem fogja játszani a rádió, de színészekre írom a dalokat, és az is érdekes, hogyan formálja át a Budapest Bár megszólalása az én zenei világomat.

MN: Amióta feloszlott a HS7, tevékenyebb vagy, mint valaha. Játszol a Budapest Bárban, a Rühös Foxiban, a Szűcsingerben, és az első színházi zenéd mellett készül az első szólólemezed is.

SZK: Én tényleg felszabadulásként éltem meg a feloszlást. Nem amiatt, hogy nem kell többé látnom a többieket, hanem mert végre kiléphettem a mókuskerékből. Azóta sokkal vidámabban tudom csinálni azt, amit szeretek. Több időm jut a dalírásra, és egy-két dolog is letisztult bennem.

MN: Mint például?

SZK: Ma már nagyon unom azt az életérzést, ami megvolt az összes alternatív zenekarban, hogy cigizünk a Tilos az Á előtt, jobb kezünkben vodka-szóda, és kurva nagy művésznek hisszük magunkat. Van ebben valami magamutogató dekadencia: „Csodáljátok a gyönyörű pusztulásomat!” Egyszer a KFT-vel játszottunk, és megbeszéltük Laár Andrással, hogy elénekelnénk a Nem sikerül kikúrálni magam című dalt, ami szerintem a magyar poptörténelem legviccesebb és legnyomasztóbb száma egyben. „Rosszul állnak újabban a dolgaim, egyre jobban romlik a közérzetem, alig eszem, az is csak inkább nyamnyogás, nem sikerül kikúrálni magam.” Mire mondta a Laár, hogy nincs negatívkodás, csak múlt időben énekelhetjük a sorokat. Amitől még viccesebb lett a szám.

MN: Szíved szerint múlt időbe raknád a HS7-dalokat is?

SZK: Nem, azokban általában nem volt vegytiszta dekadencia. Eljátszom azt is, amiben van, de ma már nem írnék olyat.

MN: Ennek jegyében fogant a szólólemezed?

SZK: Azt írom, ami jön belőlem. Kissé másfelé megyek, azzal együtt is, hogy a szólóanyagom tekinthető a HS7 folytatásának, hiszen ott is én írtam a dalokat. Biztos változtam az elmúlt években, de ezt egyelőre nem elemezném túl. Frissek még a dalok.

MN: Nekem változásnak tűnik az is, hogy régen azt mondtad, nem állnak jól neked a köz­életi szövegek, de az új dalokban mintha ott lenne a mostani rossz közérzetünk; a hiábavaló várakozás arra, hogy jobbra forduljanak a dolgok. „Tudunk várni, de nincs kire, tudunk hinni, de nincs kiben.”

SZK: Inkább úgy mondanám, hogy nem szeretem, ha nagyon szétválik egy dal magán­életi és társadalmi jelentése. A Tudunk várni arról szól, hogy mindig várunk valamire, hogy elkezdjük, amit csinálni szeretnénk, és közben eltelik az élet. Nem egy nagy megfejtés, de talán szól arról is, hogy bár folyamatosan elfoglaltnak érezzük magunkat, nagyrészt felesleges dolgokkal töltjük az időnket, és arról is, hogy társadalomként mindig mást hibáztatunk a problémáinkért, és a megoldást is mástól várjuk.

MN: Év elején kihoztál egy háromszámos EP-t. Lesz nagylemez is?

SZK: Épphogy kijött az EP, amikor kitört a járvány, ez kicsit megakasztotta a dolgokat. De lesz nagylemez is, remélhetőleg még az idén.

Az interjú eredetileg a nyomtatott Magyar Narancs 2020. június 18-i számában jelent meg, melyet most teljes terjedelemben online újraközlünk.

Neked ajánljuk