Bár mind a három előadót kiírták a borítóra, ami valóban három híres zenész első kollaborációját rejti, azért itt Lukács Miklós egyedül bizonyítja be, hogy a cimbalom kifogyhatatlan és káprázatos hangszer az ő keze alatt. Klasszikus cimbalomművész- diplomával a zsebében, génjeiben több generáció zenéjével world music énekeseink színe-javával és generációjának szinte minden valamirevaló improvizáló muzsikusával zenélt, saját kvintettet is alakított. Eötvös Péter és más zeneszerzők műveiben a neki ajánlott szólók interpretátora, majd megszervezte a Cimbiózist saját szerzeményei előadására. Az új lemezen hallható együttműködés a két amerikai világsztárral akkor vált realitássá, amikor Lukács Charles Lloyd szvitjének lett a szólistája – már az első próbákon megvolt a bőgőssel és a dobossal az összhang. Lukács talán egy kicsit egyetemesebben játszik itt, mint a Cimbiózisban, alig hallok utalást a cigány zenére vagy az autentikus roma ritmusokra, annál többet a jazz váratlanságából, impulzivitásából, és érzem a jazzben döntő, szuperközeli fókuszra állított empátiát a zenésztársak iránt. A hangulati impulzusok tőle indulnak, mint például a még a hallgatónak is nyaktörő Harmadik felvonásban (a címeket lefordítottam), ahol Grenadier juttat bennünket egy kis szusszanáshoz. Cimbalmon szólal meg a szívet tépő Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország-motívum, amelyet Bartók a Concertóban tett olyan emblematikussá – itt viszont Harland dobolásával megint új jelentést kap, különösen, hogy Lukács a Pávatánc című témájába szőtte bele. Közvetlen népdalfeldolgozással is találkozunk, mint a Hajnali dal. A népzenei inspirációk, mint Lukács eddigi együtteseiben, most sem korlátozódnak a Kárpát-medenceiekre, perzsa és indiai utalások is megfogalmazódnak. Végtelen változatosság nyílik a két verő nyomán azon a pár, a kereten összevissza rögzített húron.
BMC Records, 2017
