Zene

Szóval így is lehet rádiózni. Jó látni ezen a filmen, hogy rádiózás alatt nem csak azt lehet érteni, hogy szervusz, Jenő, halló, halló, igen, ott vagy?, hol laksz, hány éves vagy, akkor most játsszunk, de előbb következzék a Nyálfej Sisters, és a szám címe, Kiabálj-é-é, hanem meg lehet kérdezni a kedves hallgatótól, hogy mikor élvezett el utoljára nővel/pasival, szintén kicsi-e a fütyije, mit gondol a halálbüntetésről, és ő is utálja-e a főnökét annyira, mint a műsorvezető. Ki lehet mondani dolgokat, nem kell félni a kimondott szótól, hogy jaj, de kiegyensúlyozottnak kell lenni, jaj, nehogy már megbántsak valakit. Életet lehet adni az éveknek.

Az milyen lehet, balatonozni manapság, különösen Siófok környékén? Jóérzésű ember nem megy oda, az biztos. Valamelyik Lellén kitört a zimmerfrei-pánik, ami annyit tesz, hogy nincs elég turista, és mindenki a saját kiadó szobáit reklámozó feliratokkal a hátán járkál. Úgy megy a közértbe. Sárga kismotoron nyolcméteres felirat virít szobareklámmal, de van, hogy az út mellett állnak a Suzukik, hirdetőoszlopnak álcázva, a volán mellett meg furcsa, pacalon hízott ufók. A dupla ajkú polgármester reklámtisztogatást rendelt el, háttérben egy szomorú üres partszakasszal, a feldúlt jegyző pedig kapkod a fejéhez, és nem akar semmit mondani, mert azzal is a neppereket segítené saját maga kijátszásához. "Azt a kérdést kell feltenni először, hogy miért működik a nepperkérdés!" - nyilatkozza a Balaton című tudósításnak a televízióban. Ugyanis szobaneppereket bérelnek az üresszobájúak, ezek a nepperek odaállnak az ember kertkapujába, és időnként még a vidékről érkező rokonokat is megpróbálják elrángatni az olcsóbb szobákba. Részesedést kapnak abból a tíz márkából, amibe manapság egy olcsóbb szoba kerül. Van, aki a lányát küldi csalinak a kocsmába. A németek, a dögök, meg alig lézengenek, de jövőre ezek se lesznek itt, az biztos, csak az a három, akit a boglárlelleiek az idei polgárháborúban túszul ejtenek. Siófokon meg nagyon sok a kurva, jönnek Pestről, ahol éhezik a gyerek. Mindenhol titkos kamerák a főutcán, sok a rendőr is, kvaterkáznak, többe kerül egy kisfröccs, mint a Liszt Ferenc téri összes presszóban együttvéve. Így még diszkóbaleset sem lesz az idén. Holnaptól pedig már a nap sem kel a déli parton, csak az egek tekerednek fel.

A bluesgitáros/énekes Robert Cray életművének az innováció kevésbé markáns szinonimája, de hát maga a műfaj sem egy kimondott rebellió. Mondhatni, Robert Cray attól jó, amit mástól kikérnék magamnak: a nagyi főztjének harminc éve elfeledett ízeit kaparja elő. És ezzel, komolyan mondom, eszemben sincs megbántani.

Nézzük, szándéka szerint miként határolja be a kiállítás tárgyát maga a cím. Mainak tekinthető minden mű, ami 1994 után keletkezett, magyarnak minden alkotó, aki az országhatárokon belül él és alkot, festészetnek pedig ebben az esetben az olajjal vászonra festett művek. Eltekintve a szándékon belül jelentkező apró, bár tudatosan vállalt következetlenségektől, a cím és a kiállított művek definiálják is ezeket a fogalmakat. A festészet területét - mintegy zárójelbe helyezve az avantgárd eredményeit - leszűkítik egy tradicionális technikai megoldásra. Magyarnak nem valamilyen homályos nemzetkarakterológiai besorolás vagy megkésett regionalizmus miatt tekinthető egy alkotó, hanem kizárólag földrajzi határok miatt, mai pedig csak az lehet, aki egyetemes színvonalon korszerűt és érvényeset alkot.

Létezik egy elképzelés az európai filmművészetben, mely szerint a hollywoodi szörnyeteg hazai pályán, a kasszáknál is verhető. Ennek egyik, immár klasszikussá vált darabja az Indokína című francia szuperprodukció, ami nemcsak jól hozott a konyhára, de a maga idejében az ilyesminek kijáró legmagasabb kitüntetést, az "idegen nyelvű" Oscart is begyűjtötte. Rendezőjének mostani opusa Egy francia nő címen fut Pesten.

Régis Wargnier ím visszatér régi sikerei színhelyére. Nem épp Indokínára gondolok - bár az is visszajátszik a filmben -, hanem egy sokkal nagyobb országra, a giccs határtalan birodalmára. A történet amúgy nem lépi túl egy bulvárra való szerelmi háromszög kereteit, de a rendező jól érzékelte, hogy az ilyesmivel ma már nem lehet kasszát dönteni. Alaposan feltuningolta hát a mindhalálig szerelmes férj és a kikapós asszonka esetét. Először is mögéje vetítette a legújabb kori francia történelem valahány mozgalmas fordulóját, aztán végigtologatta a színpadot a világ érdekesebb helyein. Ehhez kifejezetten jól jött a katonaférj, aki végigszolgálta előbb a második világháborút, utána a megszállt Berlinben teljesített szolgálatot, ahonnét Indokínába, Szíriába, majd Algériába szólította a haza. Felesége hol vele volt, hol meg nem, hol megcsalta, hol meg nem, de többnyire azért igen. Közben nem volt rossz asszony ez a Jeanne, szerette az urát, a gyerekeket, csak a vérinek nem tudott parancsolni. Van ilyen.

Íme egy bosszúálló komédia. A bosszúálló komédia gyászos vidámságot jelent, az pedig azt a fajta angol humort (még pontosabban: ez az angol humor), melyben a vidámság mindvégig egy hajszálon múlik. Miközben igazi, felhőtlen, kertmozikra tervezett, illogikus börleszket látunk, mégis sejthetjük, hogy a forgatókönyvírónak (na jó, a sorsnak) csak egy egészen laza, alig látható kis csuklómozdulatra lenne szüksége ahhoz, hogy mindent tragédiába fordítson. És akkor jöhetnének a megvakított királyok, féltékenységből kibelezett, igaztalanul elhagyott szeretők, égő birodalmak.

Idegeskedniük és kétségbeesniük azoknak, akiknek problémát okozna, ha messzi kontinensekre kéne járniuk, hogy egy kis puskapor- és vérszagot orronthassanak, egyelőre nem kell: az északír válság, amely idestova háromszázvalahány éve tart zökkenőmentesen, ezúttal sem ért véget, sőt. Az unionisták, más terminus technicusszal élve, a protestánsok bizonyos fokú joggal érzik úgy, hogy az új munkáspárti kormány hátba döfte őket, amikor nem szabta többé a béketárgyalások feltételéül, hogy az IRA szolgáltassa be a fegyvereit, hanem beérte a tűzszünettel.

Idegeskedniük és kétségbeesniük azoknak, akiknek problémát okozna, ha messzi kontinensekre kéne járniuk, hogy egy kis puskapor- és vérszagot orronthassanak, egyelőre nem kell: az északír válság, amely idestova háromszázvalahány éve tart zökkenőmentesen, ezúttal sem ért véget, sőt. Az unionisták, más terminus technicusszal élve, a protestánsok bizonyos fokú joggal érzik úgy, hogy az új munkáspárti kormány hátba döfte őket, amikor nem szabta többé a béketárgyalások feltételéül, hogy az IRA szolgáltassa be a fegyvereit, hanem beérte a tűzszünettel.

Az előző rész tartalmából: Luxemburgban Laci mint EUCD-alelnök kizárja saját pártját a szervezetből, mivel Gyuri hajlandó lenne Pistával és Józsival is, de ő, Laci, csak Viktorral meg Sanyival. Gyuri nagyon ki van bukva, iszik, kábítózik, kereszténydemokrata pornóvideókat néz, nagyon odavan. Tibi, aki régen az ügyészségen fejtett ki ellenállást, csak nem tudni, mi ellen, most szürke eminenciásként azt javasolja Gyurinak, hogy cserébe viszont ők zárjanak ki mindenkit a pártból, aki nem ők. Gyurinak nagyon tetszik az ötlet. Béla verset ír.

A képzőművészeti albumairól (Kis és Nagy monográfiák) és népszerű tudományos ismeretterjesztő sorozatairól (Világ-Egyetem) ismert Kulturtrade Kiadó a Könyvhétre Bereményi Géza A telihold dalai című kötetével jelentkezett. Nagyon helyes. A líra ugyan nem tudomány, de logikus, hogy szükséges. De líra-e, amit Bereményi művel? Ez itt a kérdés, Sekszpír Viliam.

A Ki Nem Talált Műsorok vetélkedőjén arany helyezést érhetne el az az ember, aki "sovány eszezéssel" (E. P.) a következőkre jutott, A 3-ik vonal címmel. Éjféltől egy órán át egyetlen arcot láthatunk szemből, ott ül a nagyszobánkban, pont belebámul az életünkbe, de nem velünk beszél, hanem azzal a szerencsétlennel, aki betelefonált a műsorba; a dolog szépsége, hogy nevezett személy nem láthatja a műsorvezetőt, mert a kábeltévés macák azt mondják neki, menjen távol a tévétől, különben sípol és begerjed (nem a műsorvezető, a készülék). Így egy színtiszta rádiós műfaj vizualizálódik szemünk láttára, ami csak és akkor fogyasztható, ha a velünk szemben ülő arc olyannyira lenyűgöző, hogy feledteti a műfaji korlátot és a betelefonálók IQ-szintjét.

Nagyon ritkán vagyok képes az MSat csatornát nézni, megmondom úgy, ahogy van; amióta a szomszéd hatéves ikrei megálltak a fejlődésben és újra bepisilnek, nem merek egyedül maradni a műsorával. Joggal kérdezheti bárki, hogy akkor most mi van? Nos, igazság szerint - rettegve bár, de - valami atavisztikus és ösztönös kíváncsiságtól vezérelve néha belepillantok, és úgy maradok.

Van egy barátom, napok óta csak maga elé bámul, nem eszik, csak iszik, sápatag, sóhajt, legyint. Elvették tőle az Eurosportot, persze a focit is sajnálja, de jobban a biliárdot, ám hervadásának kórokozója a krónikus szumóhiány. Kikacagtam, aztán bekapcsoltam az Eurocsatornát, tőlem még nem vették el, mi kell a boldogsághoz. Szumó Akármilyen Kupa, 10-11-12. nap. Két hústorony lökdösődött, az egyik elesett, vége. Néztem, eszembe jutott Kozma Pici. Engem bunkómód csak az a - többek szerint nem is - sport érdekel, ahol a labda gömbölyű, és rúgják. A birkózók szép gömbölydedek, rúgás nincs, békés lökdösődés némi pofozkodással, akár egy szöglet előtt. A meccsek átlagideje másfél másodperc, ebben már a kultikus rizshintés is benne van. Nincs hosszadalmas fogáskeresés, intés, dögunalom, bírói döntés, leléptetés, ez nem Európa. Két másodperc, jöhet a következő pár, mint a házasságkötő teremben, Kami és Kaze fölkészül. Két egyforma japán, az egyik pár kilóval könnyebb, más színű az övük-ágyékkötőjük vagy mi, az egyik maegashira 9 a másik ozeki, a kisebbnek szurkolok, erre kiderül, hogy ő a nagyobb. A tévét elnémítom, főleg ha magyar hangja van, most azonban tájékozódnom kell, és Gundel Takács Gábor korrekt, nem szurkol (kinek, minek is), kellemesen lelkesedik (Ez szép győzelem volt, ujjong, amikor az egyik Iki fél másodperc alatt kilöki az egyik Konót). Két nevet jegyeztem meg: Konoshiki, a legkövérebb, elindul, ellenfele ellép, Konoshiki reménytelenül imbolyog a szakadék felé, a - hozzá képest - kicsi barátságosan hátba vágja, ugorj, pajtás, nézők menekülnek. Olykor kicsinek se jó lenni, Kicsiniki nekiesne Behemotinak, ez hátralép, amaz fejest ugrik a rizsbe. És aki miatt végignéztem az egészet, s ezután is nézni fogom: Akebono, a Legnagyobb Király, japánok között egy fekete, mélabús tekintetű harcos filozóf, betegesen elhízott Donkihote. Bambulok a birkózás filozófiatörténetén, élettörténetén: birkózás a gyerekkel, szerelmi birkózások, Jákob és Isten birokja, birkózás a halállal. Akebono, a megtestesült jóság, elnéző mosollyal tessékeli a körön kívülre a sok Akárkirit, bocsánatot kér, hogy belőle csak egy van. Akebono, Kelet Húsevő Virága, Ikebana, Ikebálna. És megint eszembe jut Kozma Pici, őt kerestem a szumóban, s lám, megtaláltam Akebonóban, ebben a fekete, odakozmált japánban. Kozma Pici elment Keletre, megevett néhány maegashirát, most győzedelmesen visszatér, keletiek közt kelet-európai, fekete szerecsenkirály, Szibériában néger favágó.