Nézzük, szándéka szerint miként határolja be a kiállítás tárgyát maga a cím. Mainak tekinthető minden mű, ami 1994 után keletkezett, magyarnak minden alkotó, aki az országhatárokon belül él és alkot, festészetnek pedig ebben az esetben az olajjal vászonra festett művek. Eltekintve a szándékon belül jelentkező apró, bár tudatosan vállalt következetlenségektől, a cím és a kiállított művek definiálják is ezeket a fogalmakat. A festészet területét - mintegy zárójelbe helyezve az avantgárd eredményeit - leszűkítik egy tradicionális technikai megoldásra. Magyarnak nem valamilyen homályos nemzetkarakterológiai besorolás vagy megkésett regionalizmus miatt tekinthető egy alkotó, hanem kizárólag földrajzi határok miatt, mai pedig csak az lehet, aki egyetemes színvonalon korszerűt és érvényeset alkot.
Mivel a kiállításon szereplő 136 művész többnyire egy (legfeljebb öt) művel képviselteti magát, így szerencsére nem az egyéni életmű belső fejlődését rekonstruáló köldöknézéssel találkozunk. A rendezők szándéka szerint az érvényes művek heterogén tömege erősebben kapcsolódik egymáshoz; a termeken, tendenciákon túllépő tág és virtuális tér (mintha a festmények beszélgetnének) igen termékeny befogadói magatartást segít elő: a váratlanul felsejlő belső összefüggések közben mindenki kimazsolázgathatja a kedvenceit.
A nagy öregeknek adózó belső csarnokok hatalmas vásznai inkább reprezentációs célokat szolgálnak, tisztelettel lépjünk is át rajtuk a kisebb termek felé. Láthatjuk, hogy léteznek még az éles (néha fáradt vagy hülye posztmodern) színekkel, zárt terekkel és lehatárolt felületekkel operáló geometrikus törekvések, köztük számomra relevanciája itt csak Gáyor Tibor hajtogatott vászonkollázsának (Vászon kissé pöttyös szélben), és Bachmann Gábor lehetetlenség határán egyensúlyozó hegyesszögű építményeit felidéző vásznának (A semmi építészete I-II.) van. A geometrikussal szemben létező lírai absztrakció meditatív csendéletei közül leginkább Vojnich Erzsébet Nagy szellőzője bűvölt el, talán a különös hangulat miatt, ahogy az ismeretlen rendeltetésű, baljóslatú tárgy lebeg a párás, visszafogott színekkel megfestett térben. Ez a csendéleti realizmus bukkan fel a művészeti truvájokkal bíbelődő, karon ülő kisgyermekét tükröződő, fejre fordult terekkel elképesztő mágus/művész függöny mögé húzódó, keretre támaszkodó önarcképén (König Frigyes) vagy Lengyel András könyvképein, melyek talán a könyvekből nyerhető isteni tudással sáfárkodó tudós/művész álönarcképei is egyben. A figurativitás erőteljesen jelen van az egyik, nagyszámú fiatal alkotó művét felvonultató tendencia művein is; ebben jellemző az installációs céllal elhelyezett kis képek sorozata. Itt éppúgy szerepelnek kifinomult, lágy színekbe beleskiccelt tárgyak (Káldi Kata cipőket, teáscsészéket, üvegeket felmutató kompozíciója), mint a gyermekrajzok egyszerűségét idéző rajz és téma (Nagy Kriszta házimunkáról készült, filozófiai mélységekbe hatoló megjegyzései). Ez az egyszerűség és brutális direktség vidít fel a neodada szekcióban is. Ahogy például Hecker Péter elénk tárja gondolatait A gazdagoknak azért jó... című művén, miközben a repülő szőnyegen együtt száll a kopasz bölcs és egy melegedni feltett kávéfőző, vagy ahogy dr. Máriás mellbimbós-sörtés katonatiszt(nő)je arcunkba vigyorog: Vigyázz, Karcsi! Talán a legkellemesebb meglepetés Najmányi László kisméretű rajza, melyen a hanyatt fekvő, "Bukott Ádám" farkából óriási lombos fa nő ki (a fatökű bukásából s miatt óriási családfa sarjad ki), s mindezt távolból, érdeklődve, szinte gyengéden, kecsesen felálló füllel figyeli egy kutyus. Kutyából van itt szimbolikus-egyéni mitológiából eredő önarckép (El Kazovszkij), meg vannak álegzotikus, vörösbe hajló, lustán elnyújtózó kutyaszerű oroszlánok (Szotyory László) is. Ez utóbbiak realitása a terminus technicus szerint másodlagos, mint ahogy ilyen Pauer Gyula Szőke-jegyzékszámmal ellátott két szép pszeudo-vászna is (Szőke-jegyzék: tisztelet a monográfus előtt, s konceptuális belátás: a műalkotás létezését itt az előre megadott jegyzékszám igazolja). Ezeken hamis, nem létező felületeket jelenít meg úgy, hogy tiszta illúziót keltsen. Itt érkeztünk el a kiállítás leghatásosabb, akár pszeudo-hiperrealistának is nevezhető részéhez. Nyári István Gábor kimért szándékossággal adagolva megfestett érzéki arca körül kis kávéházi tárgyak repkednek, s lebegő, leplekkel takart Madonnája mögött a televízióból a tini nindzsa teknőcök vigyorognak. Ez egy valóságon túli fekete-fehér realitás, akárcsak Fehér László képein; a Kapualjban például valóban annyira hatásos, hogy az már fáj, szinte giccsgyanús.
Ha a Műcsarnok terét úgy fogjuk fel, mint egy háromosztásos főhajót mellékhajókkal, lezáró fő- és mellékapszisokkal, akkor a fent említett másod- és hiperrealista művek mellett kétségtelenül a monokróm festészet került kitüntetett helyre, szerintem sem érdemtelenül. Középen Birkás Ákos egy feje, egy ellipszis, körszármazék, mintegy metafizikai origó, s egyben a derékszögekkel, négyzetekkel induló kiállítás lezárása is. Egy olyan kezdet és vég, amely körül mindenki megfordulhat, hogy körbejárja, és megkeresse a maga virtuális képét a mai magyar festészetről.
- decker -
