Zene

Ezen a héten Hencidától Boncidáig indiai filmet játszanak a premiermozik, ami példa nélküli tett. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a mozisok tizenkilencre húztak lapot, vagy valamiféle küldetéstudat dolgozott bennük, amikor Mira Nair filmjét utalták a vásznakra, hiszen már a film címe - Kámaszutra - garancia a telt házas előadásokra. Lehet, hogy a hazai szexuális kultúra a nullával egyenlő, de azért ez a szókapcsolat még a magyar közönség számára is sokkal izgalmasabb kalandot ígér, mint mondjuk a Ki mit dug? vagy a Cicis pipik vakáción.

Jean-Claude Van Damme napjaink Hollywoodjának egyik legnagyobb importőre, évente szállítja az álomgyárba az újabb rendezőt. A legfrissebb név: Tsui Hark, hongkongi filmcézár, amolyan távol-keleti Coppola. Nagy hírét némileg cáfolni látszik jelen dolgozata: a Nyerő páros ízig-vérig retro-darab, egyfelől a James Bond-mozik halovány másolata, másfelől a Van Damme-életmű egyes részleteinek újrafelmondása. Egy-két epizód erejéig ugyan megcsillan valami a hongkongi virtusból (például a film elején, a vurstlijelenetben), mégis az amerikai stíl és ízlés uralja a darabot. Hiába a relatíve feszes cselekmény, nem nagy ügy, hiszen a Nyerő páros minden jelenetét láthattuk már korábban. Azaz majdnem mindet, ami új az opusban, az csak többszörösen idézőjelbe téve az, lévén a hollywoodi kényszeres fokozási effektus (defektus) eredménye: sokkolóbbnál sokkolóbb jeleneteket bemutatni a nézőnek, hogy azt hihesse, valami eredetit kap. (Itt csak egyet a néhány lelemény közül: keresztirányban robogó vonaton áthajtó - nem átugrató! - kocsit én még nem láttam. Mindenki sértetlen marad. A vonat is. Csavaros ész kellett a kitalálásához.) Ilyesmik. A történetről e helyütt mindössze annyit, hogy Van Damme ezúttal terroristaelhárítót alakít, s - többek között - az Államok kommandós egységeivel, Mickey Rourkeval és egy bengáli tigrissel kell megküzdenie. Vegyük ehhez hozzá, hogy hősünk spanját az NBA ügyeletes bohóca, Dennis Rodman adja, szóval itt van mindenki, aki számít, szép kis bestiárium már így is, pedig a felsorolás nem teljes. Mellesleg Rourke, a nagy visszatérő jelenléte a film talán legnagyobb meglepetése: whiskybe áztatott smink, hormontablettákkal hizlalt felsőtest, mintha csak komputeranimációval készült volna a pasi. Mellbevágó élmény.

Egy negyvenes háziasszony előszedi gondosan bekészített jointját. Egy keveset headbangel, aztán felugrik, és a korlátot kezdi rázni, majd a harmadik cigi után a táncoló tömegbe veti magát. Jazzfesztiválokhoz kevésbé illő jelenet ez, de végtére is itt van Isaac Hayes, a soul-funk élő legendája. És van még pár hasonló kaliberű hölgy a fekete csődör tíz méter sugarú félkörében. Ha némi tudatmódosító szerrel is, de legalább másfél órára közelebb kerülhetnek ahhoz a két évtizedes álomhoz, hogy ez a hímkirály lemászik a padláson őrzött képekről, és érdes hangján megbúgatja őket.

Az volt a legszebb, amikor középiskolás korunkban moziba vittek, sátoros ünnepeken odaillő kurzusdarabokra, vagy csak úgy. A csak úgy a művelődést szolgálta, én például háromszor láttam a Lear királyt, évismétlő lehettem alighanem.

Tévétlen időkben a faluba érkező vándorcirkusz volt az egyetlen olyan kulturális kaland, ami behozta a zárt - vagy legalábbis magát annak mutató - közösségekbe a nagyvilágot, és ezzel valamiféle életforma-alternatívával is szolgált, persze a maga módján. A vándorcirkusz színességével és szabadságával az ellenkező pólust testesítette meg, a pompa, a varázslat házhoz jött, az ámuló közönség pedig kéjesen mártózhatott meg ebben a fertőben. A sátrakban megtekinthető bűnnek alig voltak következményei, néhány zabigyerek, megszöktetett lányok, részeg kötekedések, ilyesmik, viszont volt miről beszélni az otthoni unalomban, sötét téli estéken, sőt évek múltán is ki lehetett halászni a privát emlék-lékekből egy-egy hatásos mutatványt, késdobálást, bűvésztrükköt vagy bohóctréfát. Talán akadtak férfiak, akiknek az akrobatalány segge volt az egyetlen női segg, amit rohadt kis életükben igazából láthattak, hiszen feleségükét legfeljebb csak tapasztalhatták a hálóing, a dunyha és a sötét takarásában.

Cortásar-Antonioni óta gyanítom, hogy a fényképezés lényege, legmágikusabb fázisa a nagyítás. Úgy véljük, hogy kandi kameránkkal hús-vér embereket, széltől borzolt fákat fogunk be valami parkban, aztán az előhívás után kiderül, hogy hulla van a bokor alatt; tundrabugyis nagymama a füzesabonyi franciaágyon. Persze csak akkor, ha mi is úgy akarjuk, s optikai eszközökkel megsokszorozzuk, a végletekig fokozzuk a látványt, hogy a szemen túli világra lássunk. Ha merünk. Mert ez valahogy természetellenes, szövetmintából visszakövetkeztetett halálos kórisme.

Mit jelent ez egyenként? Jelenti a Masters At Work ("Little" Louie Vega és Kenny "Dope" Gonzalez) elképesztően eklektikus és zseniális Nuyorican Soul albumának - negyven év New York-i tánczenéje jazzben, latinban, diszkóban, hip-hopban elbeszélve másfél óra alatt - egyik legjobb számát, az I´m The Black Gold Of The Sunt Jocelyn Brownnal a főszerepben, jelenti a trip-hop-díva Nicolette politikus és relaxált No Governmentjét az Alec Empire-féle újrakeverésben, a brit jazzszaxofonos, Courtney Pine Billie Holiday-feldolgozását a Mo´ Wax-törzsgárdatag Attica Blues által megbolondítva, jelenti a japán-francia mix-jazz-úttörők, a United Future Organization új kémfilm-albumának His Name Is... című éjszakai bárzenéjét (ez az a rész, amikor a főhős szerelmi bánat következtében nagyon el van ázva - a koktél felrázva, nem keverve -, az érzéketlen rossz fiúk mégis megjelennek, s hősünknek ki kell találnia valamit).

Nekem már egy idő óta minden déja vu, nem érnek meglepetések, csak teszek-veszek, úgy olvasok, ahogy mások írnak, vagy úgy sem, csak várom, hogy kimehessek a strandra, esetleg le, az Eldorádóba, ahol öntöttvas széken lehet olvasni a Vasárnapi Híreket, amíg tart a sör, aztán vissza a lakásba, ott legalább csönd van, meg könyvek, na nem mintha vennék mostanában, csak úgy kapom, adják, hogy írjak róla, én meg írok, mibe kerül az nekem, időm van, számítógép van a szerkesztőségben.

Jó estét kívánok, eljött a nyár, de a politika nem ismer uborkaszezont. Ahogy a dolgok állnak, az uborka sem ismer politikai szezont. Néhányan ugyan megpróbálják megállítani a történelem és az idő kerekét, Pekingben, Moszkvában és Hajdúhadházán, ahogy az ma egyik riportunkból sem fog kiderülni. Mindegy. Itt a meleg, szállnak a darvak, és bár egy fecske nem csinál nyarat, a kocka el van vetve. Most pedig nézzék meg az elmúlt hét eseményeit három percben.

Úgy húsz év késéssel szokott hozzánk eljutni minden. Most azonban egy up to date fesztivált sikerült összehoznia a Privat Music Productions nevű - mint a nevéből is következik -kis magáncégnek. Lesznek itt első vonalbéli sztárok, a New York-i klubélet kult- (nálunk még talán kevésbé ismert) zenekarai és a helyi mainstream, plusz Lajkó Félix, a mai magyar kultfigura.

Kemény István ott kezdi, ahol a bornírt politikai szlogen abbahagyja, a családnál. De a posztmodern bújócska végén rátalál Istenre, s közben a hazáról is ellejt egy concorde-t (a. m. félelemkör, középkori eredetű modern tánc). De kezdjük az elejitől.

Ali Hassan Kuban (1929, Núbia) zenekara rétegzenét játszik, konkrétabban: lakodalmast. Egyiptomban szélesebb ez a réteg, ott százezres nagyságrendben mennek a kazetták a piacon, éppen úgy, mint nálunk a Lagzi Lajcsi, a Betli duó vagy a Cirmos-Kormos. Ennél a pontnál azonban kimerül a párhuzam. Arról van szó tudniillik, hogy Lagzi Lajcsival vagy a Betli duóval ellentétben Ali bácsié kimondottan progresszív muzsika, mint ahogy progresszív lakodalmast játszik mondjuk a bolgár Ivo Papasov vagy az amerikai Klezmatics. Vagyis árnyaltan, árnyaltabban kéretik undorodni a lakodalmas muzsikáktól, ennyi a tanulság.

Meglátni és transzba esni egy pillanat műve lesz, csak jöjjenek végre. Nem erős oldaluk a marketing, tavaly speciel hiába vártam rájuk a Rudolstadti Fesztiválon, és lemezt is csak kettőt jelentettek meg az utóbbi harminc évben, azelőtt meg egyet sem.

"A Friedrichstadtpalast előtt többen kérdezik, hogy van-e eladó jegyem, úgy látszik, telt ház van. A Friedrichstadtpalast Berlin előkelő színházainak egyike, van benne minden, ami kell. Az elegáns jegyszedők és az öreg ruhatáros nénik között szépen elvegyül az orrpereces, félig kopasz, csupa feketébe öltözött, agyontetovált közönség. Mint egy igazi színházi előadáson, egyszer csak megszólal a csengő, lehet menni befelé. Bent, erre külön felhívják a figyelmet, tilos a dohányzás. Az új lemezzel indít a zenekar, de olyan bombasztikus hangzással, hogy az ember el sem hiszi. Az első számokat Cave mintha még visszafogottabban énekelné, aztán elengedi magát, ugrál, tombol, fetreng, földhöz vágja a mikrofont, még a közönség közé is beveti magát. A koncert, különben, lazára van véve, Cave szórakozik a számok között, felhív egy lányt a porondra táncolni, társalog a közönséggel, láthatóan jól érzi magát. A végén színházhoz méltó standing ovation, az utolsó számokra nincs ember, aki ülve maradna."