Szóval így is lehet rádiózni. Jó látni ezen a filmen, hogy rádiózás alatt nem csak azt lehet érteni, hogy szervusz, Jenő, halló, halló, igen, ott vagy?, hol laksz, hány éves vagy, akkor most játsszunk, de előbb következzék a Nyálfej Sisters, és a szám címe, Kiabálj-é-é, hanem meg lehet kérdezni a kedves hallgatótól, hogy mikor élvezett el utoljára nővel/pasival, szintén kicsi-e a fütyije, mit gondol a halálbüntetésről, és ő is utálja-e a főnökét annyira, mint a műsorvezető. Ki lehet mondani dolgokat, nem kell félni a kimondott szótól, hogy jaj, de kiegyensúlyozottnak kell lenni, jaj, nehogy már megbántsak valakit. Életet lehet adni az éveknek.
A Howard Stern amerikai rádiós anarcho-antisztárról szóló dolgozat nemcsak azért élvezetes, mert ez a tekintélyellenes hang rendesen rádöbbenti az embert a hazai médianyomorra, hanem azért is, mert megmutatja, hogy öntörvényűnek lenni abszolút kifizetődő is lehet, élő adásban lehet basztatni a főnököt és a főnök adóját, mert ha az ember elég sikeresen csinálja, akkor a főnök van az emberre utalva, nem pedig fordítva. Az USA-ban Howard Stern az egyik szindikált (országosan sugárzott) rádiós megasztár, az őskonzervatív Rush Limbaugh a másik, ő az a típus, akinek minden szociális problémáról az adófizetők pénze jut eszébe, és műsoraiban előszeretettel szívatja a túlzásba vitt politikai korrektség kisebbségi tabutémáit, pl. feministákat, melegeket. Mindketten erősen populisták, azt mondják ki, amit az emberek éreznek és hallani akarnak, csak míg a zsidó radikális Stern a szabados állatot hozza elő a hallgatóból, addig az őskeresztény-jobbos Limbaugh a másikat, a represszív intoleránst.
Howard Stern nem éppen filmsztár, ezért amikor önmagát alakítja, olybá tűnik néha, mintha külön bele kellene élnie magát a saját szerepébe. Egy repülőgépen történő nőfelszedés keretsztorijába ágyazva Stern elmondja, hogyan telt a gyerekkora (erős Woody Allen-i beütésű flashback, röviden, precízen), gátlásos fiatalkora (még a vak lány sem hajlandó randizni vele az egyetemen), rádiós karrierkezdete (kb. öt adót szenved végig, míg rá nem talál saját hangjára, az NBC-re, valamint Alison nevű feleségére). Közben MAD-et olvas és Ramonest konferál fel; Fred Norris nevű hallgatag, ámde hatékony hangmérnökét felturbózza műsorpartnerévé, és rátalál élete másik nőjére, a kezdetben hangyányit prűd Robin Quivers fekete bemondónőre, akit lassan szintén bevon a műsorába, mert megfertőzte humorával és szókimondásával.
Briliáns jelenetek sora: Stern élő közvetítést ad arról, hogyan töri rá az ajtót főnökére, aki ki akarja őt utálni az NBC-től; élő műsorban teszi nevetségessé az NBC "csúnya szavak" tiltólistáját; rádiós műfajban közvetíti, ahogy egy nagy mellű, meztelen nő éppen masszírozza; a stúdióból távorgazmushoz juttat egy rá beindult nőt; behív egy művésznőt, aki 30 centis kolbászt képes egyben lenyelni, miközben Stern a mellette ülő exszínész bemondóhoz fordul azzal, hogy "ön nyomott már le ekkora kolbászt a torkán?". Persze Alison szerint túl messzire megy, amikor már saját életüket is közhírré teszi sokmilliós hallgatóságának - beleértve egy elvetélés részleteit is.
Howard Stern plasztikussá, láthatóvá, élővé teszi a rádiós műfajt, a film nagy erénye pedig az, hogy nem teremt mítoszt ebből vagy az infantilis Stern személyéből, hanem csak természetesnek mutatja be, hogy így is lehet. Nagyon vicces. Abszolút telitalálat.
- seres -
Intim részek (Private parts); 105 perc; rendezte: Betty Thomas; írta: Len Blum és Michael Kalesniko; fényképezte: Walt Lloyd; szereplők: Howard Stern, Mary McCormack, Robin Quivers; forgalmazza az InterCom
