Nyolc kis kritika

szerző
- bandra -
publikálva
1997/31. (07. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A bluesgitáros/énekes Robert Cray életművének az innováció kevésbé markáns szinonimája, de hát maga a műfaj sem egy kimondott rebellió. Mondhatni, Robert Cray attól jó, amit mástól kikérnék magamnak: a nagyi főztjének harminc éve elfeledett ízeit kaparja elő. És ezzel, komolyan mondom, eszemben sincs megbántani.

LEMEZ

Leszopogatás

Robert Cray: Sweet Potato Pie

A bluesgitáros/énekes Robert Cray életmûvének az innováció kevésbé markáns szinonimája, de hát maga a mûfaj sem egy kimondott rebellió. Mondhatni, Robert Cray attól jó, amit mástól kikérnék magamnak: a nagyi fõztjének harminc éve elfeledett ízeit kaparja elõ. És ezzel, komolyan mondom, eszemben sincs megbántani.

Robert Crayrõl - már jóval a nagyi után - az elõzõ évtized is az eszembe jut, a végére összeszedett három Grammyt: a Showdown!-ért a legjobb tradicionális, a Strong Persuader és a Don´t Be Afraid Of The Dark címûekért a legjobb kortárs blues lemezét. Akkoriban Eric Clapton, Keith Richards, Tina Turner és Stevie Ray Vaughan kérték: ha ideje engedi, mûködjön együtt a koncertjeiken, felvételeiken. De a nagyi szakácskönyve mégiscsak többet elárul ennél.

A Sweet Potato, közismert nevén: batáta egy forró égövi növény, krumpli gyanánt termesztik többkilós gumóiért. A Pie valami ebbõl készült tésztára utalhat, de erre nem esküdnék meg. Ami bizonyos: elõször alaposan meg kell forgatni rhythm and bluesban, majd tálalás után bõséges soulöntettel tovább édesíthetõ. Otis Redding- vagy Wilson Pickett-nosztalgiapartykon szervírozva az összes ujj leszopogatható.

- bandra -

Mercury/PolyGram, 1997

****

lap

Józanul

Törökfürdõ, függõ szám

Nyilván az állandó újságkészítõi praxis teszi, de sajnos oda jutottam, hogy mások nyomtatott szövegeinek olvasása közben is folyton korrigálok - már ha a szöveg okot ad rá. Ha nem, azt szeretem, ha viszont igen, az végtelenül idegesítõ bír lenni, fõleg, ha amúgy igényes termékrõl lenne szó, mint pl. a 97/1-es Törökfürdõ, ami egyszerre mutatja magát jól szerkesztett, mégis szerkesztetlen lapnak. Ismerem ezt, volt a Narancsnak is ilyen korszaka, de mi még foghattuk volna a hetilapos hajszára az elválasztó program hibáit - mint ahogy nem foghattuk -, egy negyedévi kulturális folyóiratnál viszont nincs mentség ennyi melléütésre (még ha a nehézségeket jelzi is, hogy ez így, az elsõ negyedévi szám csak mostanában jött ki). Névelírások (Fassbinder 1 s-sel, Jarmusch ch nélkül, Luciano Berio Berirónak, Thatcher Theatchernek írva), elválasztási (lét-ezik, hût-õszekrény, hiá-nyérzet) és betûhibák (nemzeti karakterülhöz, rõgtõn, szívonal, születik helyett szüleik), tetézve azzal a képtelenséggel, hogy Oroszország Kevin Sheedy góljával egyenlít Anglia ellen - mármost ennek vagy öngólnak kellett lennie, vagy Anglia egyenlített, vagy Sheedy felvette az orosz állampolgárságot, vagy nem tudom, mi. Jánossy és Péterfy urak, az rendben, hogy egyikük a másikuk prózájáról értekezik mértéktartóan, de tessék rendesen korrektúrázni is.

Ez a foci-írás írás egyébként az egész számon végighúzódó függés-motívum része, amit elég szépen körbeszerkesztettek (pia, kávé, sör, drog, tévé, szekta, hit, bulimia) - mûfajilag változatos, bár nem egyformán izgalmas darabokból. A korrektúra hiánya fölötti háborgás elvette a helyet, úgyhogy hadd emeljem csak ki Németh Gábort, aki ugyan szerényen minõsíti a maga írását - "relatíve elegáns kis dolgozat (de gyûlölöm ezt a szót) a józanságról" -, de a szívembõl szól. "Ebben az országban a józanság tapintatlanságnak számít, kurva jó fejnek kell lenned ahhoz, hogy elnézzék neked, valószínûleg még mindig kisebb lejsztung berúgni, mint folyton kurva jó fejnek lenni. Ha józan vagyok, az burkoltan azt mondja, erõsebb vagyok, mint te."

Sz. T.

Tartalom ****

Helyesírás *

(Ugyanitt részlet olvasható Hazai Attila Budapesti skizo címû új regényébõl, interjú az íróval lapunk 6-7. oldalán.)

LEMEZ

Lélekharang

Timothy Leary:

Beyond Life

"Timothy Leary vagyok, hetvenöt éves, és azt hiszem, éppen most haltam meg - csodálatos élmény volt - rettenetes. Nagyon izgalmas. Az ember életében a legfontosabb döntés, hogy hogyan és mikor és kivel és miért hal meg. Legközelebb monumentális halált halok." A jövõ században nyilván prófétává lép majd elõ, tanai dogmává nemesednek, szobrot állítanak neki a kibernetikus tér fõterén, és a technosámánista törzsekben róla nevezik el a gyereket, de ezúttal szerény körülmények között távozott: az áhított hibernálásra nem jött össze a pénz, volt helyette website, ahol naponta figyelhettük a pulzusát, egy posztumusz ûrutazás meg ez a lemez.

Zeneileg nem nagyon tudok róla mit mondani, divatos, repetitív keveréke etnónak, technónak, meg a szakújságíró kollégák tudják, még minek. Azt hiszem, hogy a mai pörgõs, adrenalinos-amfetaminos világban mindenkinek jót tesz ez a fajta nyugis, futurisztikus-pszichedelikus zene, még akkor is, ha a többséget valószínûleg hidegen hagyja a felette mantrafolyamként hömpölygõ mondanivaló, a csillagközi térbe készülõdõ mester búcsúüzenete. A szövegek egy részét az ugyanennél a kiadónál még 1967-ben megjelent Turn On, Tune In, Drop Out címû Leary-lemezrõl másolták ki a producerek, és "korszerûbb" zenét kevertek alá, de búcsúztat az azóta szintén eltávozott Allen Ginsberg is: tudományos-fantasztikus történelemrõl beszél, hidrogénbomba-apokalipszisrõl, a saját tudatalattijától irtózó társadalomról és karmikus újratörzsiesülésrõl.

"Vissza a barlangba, vissza a sivatagba, vissza a dzsungelbe" - adja ki a jelszót Leary maga is, az élet eredetérõl beszél, kozmikus energiáról meg galaxisokról, de halálában sem állja meg, hogy egyúttal ne politizáljon egy kicsit: "Nem hiszem, hogy a kormány csak úgy törvényen kívül helyezheti az ötvenmillió év alatt kifejlõdött receptorterületeket." Ez a kettõsség érzékelhetõ az egész lemezen: sodró lendületû kozmikus utazás, világmegváltó víziók és provokatív ellenkulturális manifesztum, akárcsak a néhai doktor egész élete.

- bodoky -

Mercury, 1997

****

KÖnyv

Fénybõl pottyant mesék

Lázár Ervin: Kisangyal

Lázár Ervin Kisangyal címû novelláskötetébõl semmivel sem tudunk meg többet az emberi természetrõl, mint amennyit egyébként is ismerünk. Az ember mi jóra vagy rosszra képes, mi esett vagy eshet meg vele, hogyan éli át tündöklését és/vagy bukását. Az író kérdése nem vagy nem csak az, hogyan gyõz a ravasz, a hatalmaskodó, az életrevaló a gyenge felett. Mindez nem érdekes, nem ez számít. Lázár Ervin a küzdelemrõl, a küzdelem szépségérõl mesél, amely csakis önmagáért szép. Ebben a világmindenségben keringve a hõs szépségek és szörnyetegek között felkel, elindul, tipeg-topog, kicsit elgáncsolják, beverik az orrát, aztán vagy elesik, vagy nem. Ha elesik, hát elesik. Essen kétségbe miatta? A szerzõ szembeszáll a szokványos meseírás jótékony hagyományaival: nem él vissza azzal, hogy hõsei sorsát kezében tartja. Tisztában van lehetõségeivel és korlátaival. Tudjuk, mire számíthatunk, nem áltatja magát és minket sem. Állati közvetlenség van e mesékben, na jó, gyermeki tisztaság. Mindegy, kik a hõsök, virágok, vadlovak, kócemberek, ha fáznak, kabátot énekelnek maguknak, ha félnek a döndülõ paták kísértetzajától, még hangosabban dalolnak. Itt nem a fanyûvõ, vasgyúró, hegyhengergetõ, bamba erõt ünneplik, hanem a szellem csodatévõ képzeletét. Rangot ad a katasztrófának, a mérhetõ és mérhetetlen éltetõ erõnek, szépséget a szenvedésnek, méltóságot a boldogtalanságnak, "legalább erkölcsileg, a szívünkben megtisztulva próbáljuk elviselni azt, amin változtatnunk egyébként nem lehet".

Bánáti Andrea

Osiris Kiadó, Budapest, 1997

*****

TÉVÉ

A nagy balhé

Linda

"A Linda sorozat folytatódik" - készíti fel a média a magyart, pedig már szinte elfelejtettük, de hát ez van. A folytatásra ugyan várni kell még néhány hónapot, de a televízió bemelegítésként elkezdte ismételni a korábbi epizódokat. A nyolcvanas években kezdõdött, hogy a magyar filmgyártás a közönségsiker reményében a bizonytalan próbálkozások helyett a bejáratott sémákat kezdte meghonosítani. Inke László Telly Savalasként ugrott be egy Kojak-epizód erejéig. Piedone-mutációk sora készült Bujtor Istvánnal, de voltak western és sci-fi próbálkozások is. A telitalálatot mégis a kelet-európai harcmûvészetet meghonosító Görbe Nóra, Linda jelentette. Egy sikoly, egy ütés jobbra, egy balra, és a tévé elõtt mindenki elélvezett. Ehhez jött még Pécsi Ildikó kontra Bodrogi Gyula, a zenerajongó rendõrségi akciócsoport, és máris megvolt az átlagos esti mese.

A vicces az egészben mégis az, hogy az epizódokat nézve a sorozat akár a rendszerváltó évekre is eshetett volna. Nemcsak a fapapucs és a tépõzáras cípõ kultusza miatt. Az akciófilm-sorozat feltárta szinte az összes, a szocialista gazdaságra és társadalomra veszélyes bûntényt, mint a bolti lopás, orgazdaság, csempészet és álruhás rendõrlányok molesztálása a lezárt metróállomáson vagy a margitszigeti halastóban. Az izgalom meg a szokás érdekében a történetbe mindig kénytelenek voltak holttestet is beszervezni, de hát mit lehet tenni, ha egyszer krimirõl van szó. A forgatókönyvírók így is vért izzadhattak, hogy kellõ hátteret adjanak a történeteknek. Bekerült a képbe a budavári panoptikum, a pécsi balett társulata és egy Elsõ Emelet-koncert is, hát istenem, akkoriban mindig ilyen helyeken volt a balhé.

Gergácz József

TV 1, hétfõ, szerda 9.40

*

buli

A hegyrõl jöttek le

Frankhegy acidparty

Nekünk ez már csak jungle party marad. Így jár, aki rosszul közelíti meg az objektumot, öt kilométerrõl az újsváb budaörsi kertek alól. Nem volt választás, neki kellett vágni az agyagos sárnak. Elöl csupán egy szentjánosbogárnyi stroboszkóp keltette fény meg a hit, hogy oda lehet érni anélkül, hogy elaludnánk útközben, és reggelre orvul megkeresztelnének a HIT-esek herpeszes vízben.

A kertek alól így is, mocsok sárosan, betört fejekkel, leszakadt bõrnadrágban, de meg lehet érkezni a Frankhegynek erre a területére, ahonnan a konzervatívabb típusú városrendezõk hanyatt-homlok menekülnének. Péter, a Vágtázó Halottkém Árnyéklovas megvásárolt itt néhány telket, hogy aztán kiépítse rajta pszeudoazték rezervátumát, agyagból, kádakból, totemoszlopokból, szalmafödémekbõl, és évente néhányszor, ahogy a reggel hatkor szemlézõ rendõröknek is mondta, kisebb házibulit rendezzen rajta.

A kis buli fergeteges acidpartyt takar a szabad ég alatt, samplercsokrokat, táncosokat, akik tökélyre fejlesztették már az egy helyben való fej- és körömrázás tudományát, tábortüzeket, eperillatú tûznyelõt, unikumrázó petárdákat, színes parókákat, agyblokkot.

A napfelkelte gyorsan érkezett, így, hogy hajnali háromra érkeztünk eleve, addigra a tizenéves kapitalisták már a dombra mentek fel, aludni, késõbb felszívódtak az eltévelyedettek is. Maradtak az acid hippijei és a rockandroll, meg az a halmaz, ahol összeér a kettõ. Õk legalább egyvalamiben hasonlítanak: következetesen viselik a napszemüveget, mert sosem tudják, hogy kelnek-e vagy esnek.

- sissova -

****

FILM

Híres gyilkosok

Con Air - A fegyencjárat

Charles Bronson egyszer fölszállt egy rabszállítóra, s menten össze is szólalkozott egy rossz külsejû alakkal. Vigyázz vele, ez Frank Randa, a híres gyilkos, intették szolidáris osztályosai a rabság keserû kenyerén, de õ ilyet még nem hallott. Számára a hírhedt volt a legszigorúbb jelzõ. Mindez a Dinnyeszüret géppisztollyal alcímû baromságban történt. Rég volt, vacak volt. Azóta Amerikát, legalábbis Hollywoodot ellepték a híres gyilkosok.

Máig tartott, amíg összefogdosták az összeset egy jó kis filmszerepre. Mit volt mit tenniük, a jelentõs gázsi reményében összefogtak Nicolas Cage ellen, ami egy nagy marhaság, mert A szikla óta ez a derék ember csak legyõzhetetlen héroszokat ad. Valamint dörgedelmes pofonokat.

Elég az hozzá, hogy Nick földön, vízen, levegõben legyõzi a gonoszokat. Mindezt az álomgyár teljes technikai apparátusával a háta mögött vagy a markában teszi, úgy könnyû.

Amit látunk, korrekt akciófilm, ha e passzus takar valamit, ha mást nem, tíz tonna dinamitot. John Malkovich jobb napokat látott szörnyeteg, Steve Buschemi pedig túléli az egészet, ködös ígéretéül az alig várt jó hírnek, miszerint folytatása következik, hiszen a jó Steve a leghíresebb gyilkos, már a negyvenhetedik alkalommal.

H. Z.

Az InterCom filmje

** 1/2

h2o

Vízjelek

Az idei árvíz

Az idei Jelentõs Természeti Esemény sok tekintetben verte az utóbbi néhány évben bekövetkezetteket, és bízvást remélhetjük, hogy bekerül majd a J. T. E.-krõl vezetett jegyzõkönyvek aranylapjaira; sõt a róluk közzétett tájékoztatás is ez idén elõször bizonyult egyszerre érdekfeszítõnek és mérvadónak. Magára valamit adó szem nem maradt szárazon, amikor az RTL 2-es adó sugározta özvegy Friedrich Irgendwasné elsodort szárnyasainak történetét. A leghornokat úgyszólván az özvegy szeme láttára vették felszínükre a nekibõszült elemek, szögezte le az egyébként higgadt, tárgyilagos hangvételû tudósítás.

Magyarországon nem volt különösebb árvíz, a lakosság háborítatlanul hamisíthatta a vegetát, meg amit még szokott így nyaranta. A budapesti rakpartok mentén csapongó saison legfigyelemreméltóbb mozzanatai kétségkívül az idén is azok a kis nõk voltak, akik olykor magukban, többnyire azonban visongó barátnõik vagy bajszuk alatt sziszegõ barátjuk karján vágtak a haboknak; az ideiek azonban sehol sem voltak a tavalyiaktól, jobbára nagy fenekük volt és sortjuk, fickándozásuk sokban emlékeztetett egy átkelõhajó, mondjuk az egykori Hapci vagy mai utódja, a Gönyû manõverezéséhez. Ámbátor, meglehet, öregszünk mindössze.

Volt továbbá néhány halászember a folyópartokon ritkásan elszórva (kapásra várakozás közben sokatmondó pillantásokat vetve a feje felett himbálózó nemzetközi kirándulóhajók felé, hátha felvillan ott valami mondén és szédítõ látvány, odafentrõl azonban csak egykedvû bolgár vagy ukrán személyzet köpik a folyóból mióta már, hogy kihalt halak szellemének ezüstös árnyékára); és a közvélemény, amely a hírek hallatán már-már hajlamos volt közeli világvégét sejteni az események mögött. Vagy legalább valakiknek az aknamunkáját: a hazai sajtó például igyekezett NATO- és Európa-összefüggésekben rálátni a történtekre. Az Odera áradása egyébként tényleg nem lehet véletlen, ebben igazuk van, az egy schengeni határ, azt az árvizet biztos valakik kirobbantották, akiknek nem áll érdekében hazánk és a térség általában integrációja.

Lapzártakor az áradás levonuló-, a közvélemény figyelme pedig átterelõdõfélben az ár- és bérfronton továbbá a 230 volt körül adódó visszásságok felé.

Rút Ernõ

****

szerző
- bandra -
publikálva
1997/31. (07. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...