Zene

Van úgy, hogy a nézőt a színházban látható előadás valószerűségéről, életszagúságáról akarják meggyőzni mindenáron, s próbálják minél jobban elrejteni a teátrumjelleget. Van, hogy különböző elidegenítő effektusok használatával (lásd brechti színház) szándékosan ki- és berángatják a történetből a vétlen kultúrsznobot, hogy más értelmezést nyerjenek számára a látottak. És sok más mellett van olykor úgy, hogy tudatosítani akarják a nézővel, most színházban ül, s az, amit lát: játék. Ilyenkor kerülhet előtérbe a játékos természetű kísérletező kedv, amely másfajta, mondjuk közvetlenebb viszonyt alakíthat ki néző és előadás között. Ha átgondolt és működőképes az ilyen produkció - s nem csak petárdapukkasztó művészkedés vagy öncélú bohóckodás -, akkor a kapott élmény minősége semmivel sem alantasabb egy eltalált, konvencionális előadásénál, s ráadásul még a nézők is élénkebb agyműködésre kénytelenek.

"Andreas nagyúr, Kis-Egyiptom hercege, aki a keresztény hit miatt kényszerült elhagyni országát, és városunkba érkezett 100 alattvalójával, férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, valamint 40 lóval, a rómaiak királyától származó levelet mutatott fel, amely lelkünkre kötötte, hogy lássuk el őt alamizsnával, bánjunk vele szeretettel, bármely országba vesse is a sors." A pápai menlevél 25 ezüstöt, kenyeret, heringet, sört és szalmát eredményezett az 1420-ban Brüsszelbe érkezett vándoroknak, a pohos németalföldiek rendesen beszopták a feltehetően hamis menlevéllel megtámogatott, vezeklő keresztényekről szóló történetet. Nem mintha a brüsszeli városatyák butábbak lettek volna prekapitalista kortársaiknál, András herceg és a többi egyiptomi gróf és herceg egész Európát megetette ezzel a dumával, a brüsszeli feljegyzés előtt három hónappal például egy provence-i kisváros gázsóit vették rá bukszáik megnyitására. A sok harcos-baszós, partraszállós sikertörténet (vagy éppen kudarcsorozat, mint a miénk) között szokatlanok ezek a 15. századi kis színesek, de ugyanarról szólnak, mint a gázsók nemzeti történetírásai: a megmaradásról. Jöttek, láttak, győztek, sok grófot megfőztek, de csak pár évtizeddel tudták elodázni üldöztetéseiket. Mert aztán mintha a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodának a romákkal szembeni atrocitásokról évente beszámoló Fehér könyvének (a 96-os eseményekről szólót most adta ki a NEKI) historikus változatát olvasnánk. Pedig egy angol történésznek a cigányok történetéről írott, nemrég megjelent munkájáról van szó.

Ötvenedik születésnapja alkalmából David Bowie egy kitűnő tánclemezzel lepte meg magát. Ez nem az első ilyen eset, az 1975-ös Young Americans és a 83-as Let´s Dance is a sikeresebb albumai közé tartoztak. Akkoriban a soul és a funky hatott rá, most pedig a jungle, ennyi a különbség.

A kilencvenes évek kezdetén, amikor a Massive Attack és a Portishead megismertette velünk a triphop fogalmát, a hip-hop e pszichedelikus mutánsához Bristol társítása kívánkozott. Ez így teljesen kézenfekvőnek is tűnt: túl azon, hogy itt működtek az említettek, a város jelentős színes bőrű lakossággal, továbbá masszív tánczenei hagyománnyal rendelkezett. Egy az egyben venni át az irányzat alapját képező hip-hopot, az a jellemző gettófíling nélkül aligha működött volna a fehérek között, de így, átszőve a reneszánszát élő trippel, jókorát ütött. Aztán újabb és újabb triphopauták kezdtek keringeni, s noha Tricky továbbra is tartotta a bristoli frontot, mire a tavalyi kedvenc Morcheeba felbukkant Londonban, már rég beleszoktunk, hogy közben Los Angeles, New York vagy éppen Tokió lett a kilövőhely.

A Városháza mint kiadó szép könyvek sorával bizonygatja kies fővárosunk gyönyörűségét (Szép vagy, gyönyörű vagy), a főpolgármester kitekint szobája ablakából, legalább nekem szép. Nagyon jó volt - vége?, régen jelent meg az utolsó kötet - A mi Budapestünk sorozat, kis könyvecskék, képben-szövegben a Duna-hidak, Udvarok, Pesti Presszók, kocsmák (Rövidlépés, in memoriam Bodor Ferenc), egyéb nevezetességek. A város arcai sorozatban Gyáni Gábor bemutatja a Hétköznapi Budapestet, Komoróczy Gézáék A zsidó Budapestet. Aztán itt van Az én Budapestem sorozat, képek és képaláírások, jeles szerzőpárosok, Frankl Aliona-Lugosi Lugo László: Eltűnő Budapest, Gink Károly-Kukorelly Endre: Budapest — Papírváros, Lengyel Péter-Merényi Endre: Búcsú (a kedvencem), Lábass Endre (egyedül): A táj. Csak a lemezmellékletet hiányolom, Hajdú J.-Brandl I.: Pest megér egy estet. Legutóbb Kálmán C. György válogatta Mándy Iván helyi érdekű novelláit egy kötetbe (Budapesti novellák), most Albert Zsuzsa gyűjt be lírikusokat. Pest megér egy verset. Fővárosunk - régi - dicsőségét, valljuk be, inkább prózaírók zengték, Budapest általuk egyre dicsőbb, a város Mándyból és Fejes Endrétől, Krúdyból és Temesi Ferenctől olyan ismerős. A magyar irodalom slágertémája, húzónév, címszereplő (Kóbor Tamás: Budapest, Nagy Lajos: Budapest nagykávéház, Ottlik: Buda, Márton László: Nagy-budapesti Rém-üldözés és még sokan mások). No de a költők?! Ki tud olyan verset, mely Budapest emblémája, címere lehetne, mint például egy Mándy-novella? Albert Zsuzsa keresett, s nem talált. Talán mert nem jó helyen kutakodott. A kötet Bornemisza Péter (kortárs magyar költő a 16. századból) opusával indul, merthogy benne van a sor: Valljon s mikor lészen jó Budában lakásom! Amúgy semmi köze a vezérfonálhoz, a válogató indíthatott volna az Ómagyar Mária-siralommal is, abban benne van a Világnak világa, Budapest meg benne a világban. És ebadta költői, elbitangoltak a megadott témától, és mellébeszélnek (olykor jó verssel, pl. Gergely Ágnes és Lator László). Olyan ez a kötet, mint egy bedekker, szép is meg okos is, benne van minden nevezetesség, a Margitsziget (Ady: Szent Margit legendája), a Városliget (Arany: Ének a pesti ligetről), Óbuda (Tóth Árpád: Aquincumi korcsmában), természetesen Az Üllői úti fák, az Országház (Ágh István: A Parlamentnél), a Petőfi tér (Petri: Petőfi tér melody), de még Pesterzsébet (Kárpáti Kamil: Pesterzsébet felhőkarcolói) és Kőbánya (Ágh István), a Külvárosi éj (!) is, a turista mégis eltéved, és semmit nem tud meg Budapestről. A válogató túl messziről (Bornemisza Pétertől) indult és kevésre jutott. Hagyni kellett volna a régieket (egy külön kötetbe), hadd szóljanak az újak, legújabbak, s nemcsak (a Városházának) kedvest, szépet, hanem a valódit. Tudom, egy reprezentatív, évfordulós, ünnepi (a könyv február 13-a táján jelent meg, Budapest felszabadulása? megszállása? megszabadulása idején, ha nem is alkalmából, csöndes ünnep) kötetnek sajátos szempontjai vannak, csak a szépre emlékezem, s mi sem egyszerűbb, mint fölsorolni, kik nem szerepelnek, s akik igen, miért. De. Ha már kellett (?) egy Nagy László-vers, miért ez (Jártam én koromban, hóban), ott A város címere, lehet akár Budapesté is, igaz, komor vers, nem fér a koncepcióba. Néhány versnek annyi köze Budapesthez, mint ide Makó (Csanádi Imre: Gerle a gesztenyefán, Albert Zsuzsa: Gesztenyefa), de szerepelnek, csak mert le van írva egy budapesti utcanév, táj, (gesztenye)fa. Ha a válogató következetes, szerepel pl. a Szózat: Hazádnak (fővárosa Budapest) rendületlenűl... Hol a pesti flaszter költője, Ladányi Mihály? Csak mert verset írt Leninhez, mert szociálista? Hol van a, sorolhatnám. És aki szerepel, például Petri, a Petőfi tér melodyval, ez a vers is csak címében pesti. Akkor már (s talán ez lehetne a város címere) sokkal inkább a Hogy eljussak a napsütötte sávig (most látom, a Petri-kötet tartalomjegyzékében így szerepel: Hogy eljussak a napsütötte sárig, gyönyörű). A kezdősorok, egy leendő Budapest-antológiá

Magyar labdarúgás nem létezik. Ez a szókapcsolat jelentheti a dilettantizmust, a pénzmosást, az erkölcstelenséget és a gátlástalanságot, de semmiképpen sem a sportot vagy a játékot. Piti kis műbalhé, nem más, mint egy lomtalanításkor kidobott csocsó, amibe egyesek bankókötegeket dugdosnak, mintha ettől megváltozna bármi. Szó sincs róla, ugyanúgy ott rohad esőben, fagyban, egy szaros konténerben. Menthetetlen mocsok.

Születésnapot, ha a kétszázadik is, talán nem illik a Halállal ünnepelni, de vannak olyan szerzők, akik mellől mintha életükben sem tágított volna, nem úgy a lányka. Franz Schubert születésének 200. évfordulóját ünnepelhettük volna január 31-én. Erről azonban nem szólt semmi. Hát emlékezzünk itt. Harmincegy évet élt, mindvégig természetes közelben a halállal. Nem voltak sikerei. Egyetlen önálló előadói estje után pár hónappal meghalt. Életében soha nem tört ki a boros, füstös Schubertiádák szűk köréből.

Film sokféle van. Kommersz film (beleértve a jó kommersz filmet is) csak alig néhány fajta. Valamiért megszoktuk, hogy az előbbit európainak, az utóbbit amerikainak nevezzük. Részben mert így egyszerűbb, részben mert ezzel tényleg nem tévedhetünk sokat.

Az ember bowlingozik. Fogja a ménkű nehéz golyót, kicsit megroggyan alatta, megpróbálja a megfelelő ujjakat a megfelelő lyukakba szuszakolni, megpróbál nem becsúszni maga is a golyóval együtt a pályára, majd azon dolgozik, hogy ne a két szélső fekete árokba gurítson. Megcsíp néhány bábut, vérszemet is kap rögtön, elkezdi hajhászni a sikert, megszállottan gurít, nemsokára már csak a tízes találatokra hajt. Szeme az eredményjelzőn, meg partnerén, mit szól hozzá, rossz vagy jó éppen, amit csinál. Menet követ menetet, közben pár sör is lecsúszik, remekül mulat. Eltelik pár óra, vége az estének. Ennyi.

Sokáig azt hittem, az én ötletem, hogy egyszer egy takarékos, ámde szellemes és dupla sikert ígérő megoldással egybe kellene gyúrni mondjuk a Halálos fegyver negyedik és a Superman tizennegyedik részét. Vagy a következő Batmant és a legújabb Jurassic Parkot, esetleg a Forrest Gump és az Evita folytatását. Jól ismert történetben a nagy sztár is többet hoz a konyhára, hát két jól ismert történet még többet hozna. Egyszerű.

Valami garabonciás diák egyszer úgy kápráztatta el a falu népét, hogy kőlevest főzött. Feltette a vizet, és mikor zubogott, beledobott egy tisztára mosott követ. - Ezzel kész is volnánk - dörzsölte a kezét. - Most már csak egy kis zöldség, egy kis tészta meg egy kis hús kell bele.

Az író (költő) is emberből van, legyen bár lángoszlop, vezérlő csillag, hatujjú patás táltos. S persze titkokba burkolózó, Homálynoki Szaniszló, köd-ember, észak-fok, titok, idegenség. Na nem. Csupán egy ürge a sok közül.

Egy gimnáziumi osztálykirándulás vagy egy életmódrovat persze nem szól másról, mint a baromkodásról. Túlkoros debilek lötyögnek a buszon, műanyag vödröket hánynak tele, hülyék faltól falig. Guide-okat írnak, okostojáskodnak, régi ötleteket kérődznek vissza, újrarágják, kiköpik. A videóbolti eladók meg egy külön fajta, szervileg rágyógyultak az ekránra, másodpercről másodpercre, snittről snittre tudnak olyan filmeket, mint például a The Attack of the Killer Tomatoes (A gyilkos paradicsomok támadása), ha nem törik el a nyakuk, le tudják szopni a saját faszuk, mint Randal a Clerksben (magyarul: Shop-Stop), de eltörik, tehát mégsem tudják. Hasonlóképpen a balett-táncosok, kőfaragók és a katonazenészek is. Az utóbbiak is hat részből rakják össze a szimbolát.

Nomád magyarok biztosan örömmel vették észre, hogy Flusser megjelent a hazai könyvpiacon. Ez a prágai-brazíliai filozófus a posztmodern határvidékén portyázott, és írásait jobbára könnyed, világos modor, valamint meglepő, de frappáns egyszerűsítésekkel operáló érvelési technika jellemzi. Többek szerint ezzel mindenki nyert - egy csapásra áttekinthetőbbé váltak nehézsúlyú bölcseleti problémák, igazolva, hogy a filozófiával való foglalkozás nem minden esetben a patologikus állapot jele.