"Andreas nagyúr, Kis-Egyiptom hercege, aki a keresztény hit miatt kényszerült elhagyni országát, és városunkba érkezett 100 alattvalójával, férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, valamint 40 lóval, a rómaiak királyától származó levelet mutatott fel, amely lelkünkre kötötte, hogy lássuk el őt alamizsnával, bánjunk vele szeretettel, bármely országba vesse is a sors." A pápai menlevél 25 ezüstöt, kenyeret, heringet, sört és szalmát eredményezett az 1420-ban Brüsszelbe érkezett vándoroknak, a pohos németalföldiek rendesen beszopták a feltehetően hamis menlevéllel megtámogatott, vezeklő keresztényekről szóló történetet. Nem mintha a brüsszeli városatyák butábbak lettek volna prekapitalista kortársaiknál, András herceg és a többi egyiptomi gróf és herceg egész Európát megetette ezzel a dumával, a brüsszeli feljegyzés előtt három hónappal például egy provence-i kisváros gázsóit vették rá bukszáik megnyitására. A sok harcos-baszós, partraszállós sikertörténet (vagy éppen kudarcsorozat, mint a miénk) között szokatlanok ezek a 15. századi kis színesek, de ugyanarról szólnak, mint a gázsók nemzeti történetírásai: a megmaradásról. Jöttek, láttak, győztek, sok grófot megfőztek, de csak pár évtizeddel tudták elodázni üldöztetéseiket. Mert aztán mintha a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodának a romákkal szembeni atrocitásokról évente beszámoló Fehér könyvének (a 96-os eseményekről szólót most adta ki a NEKI) historikus változatát olvasnánk. Pedig egy angol történésznek a cigányok történetéről írott, nemrég megjelent munkájáról van szó.

Most pedig ne üssék őket, kezdődjék másképp.

"Andreas nagyúr, Kis-Egyiptom hercege, aki a keresztény hit miatt kényszerült elhagyni országát, és városunkba érkezett 100 alattvalójával, férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, valamint 40 lóval, a rómaiak királyától származó levelet mutatott fel, amely lelkünkre kötötte, hogy lássuk el őt alamizsnával, bánjunk vele szeretettel, bármely országba vesse is a sors." A pápai menlevél 25 ezüstöt, kenyeret, heringet, sört és szalmát eredményezett az 1420-ban Brüsszelbe érkezett vándoroknak, a pohos németalföldiek rendesen beszopták a feltehetően hamis menlevéllel megtámogatott, vezeklő keresztényekről szóló történetet. Nem mintha a brüsszeli városatyák butábbak lettek volna prekapitalista kortársaiknál, András herceg és a többi egyiptomi gróf és herceg egész Európát megetette ezzel a dumával, a brüsszeli feljegyzés előtt három hónappal például egy provence-i kisváros gázsóit vették rá bukszáik megnyitására. A sok harcos-baszós, partraszállós sikertörténet (vagy éppen kudarcsorozat, mint a miénk) között szokatlanok ezek a 15. századi kis színesek, de ugyanarról szólnak, mint a gázsók nemzeti történetírásai: a megmaradásról. Jöttek, láttak, győztek, sok grófot megfőztek, de csak pár évtizeddel tudták elodázni üldöztetéseiket. Mert aztán mintha a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodának a romákkal szembeni atrocitásokról évente beszámoló Fehér könyvének (a 96-os eseményekről szólót most adta ki a NEKI) historikus változatát olvasnánk. Pedig egy angol történésznek a cigányok történetéről írott, nemrég megjelent munkájáról van szó.

Egy 1711-es majna-frankfurti rendelet alapján korbácsütések alatt görnyedező cigány alakot ábrázoló táblákat kellett felállítani a határokon, a következő felirattal: "A cigány büntetése". Emellett, ha a Zigeunersindelből ("cigány csőcselék") bárkit négy hét elteltével a régióban találnak, "a további formalitások mellőzésével azonmód bottal meg kell verni, a hátára bélyeget kell égetni, és az illetőt örökre ki kell utasítani a körzethez tartozó összes állam területéről". Különösen a Német-római Birodalom jeleskedett a cigányellenes törvényhozásban: 1551 és 1774 között csak alaprendelkezésből 133-at hoztak, legtöbbjük hasonlóan empatikus.

Sorakoznak az adatok: üldözés, kiirtás, hol erőszakosabb, hol finomabb asszimilációs kényszerek (rabszolgaság, bányamunka, gályarabság, nyelv- és ruhahasználat megtiltása, gyerekek elvétele), de hogy mindezt hogyan élték meg ők maguk, mit csináltak faluszéli táborhelyeiken vagy éppen letelepedve (sok rendes cigány volt ám már akkor is), arról semmit nem tudunk. Nem Fraser hibája, nincs adat. Néhány ősnyelvész ült csak le közéjük, leírni szavaikat, de hogy hogyan szerveződtek közösségeik, életük, ez egészen a legutóbbi ideig dokumentálatlan maradt. Nem voltak romantikus költőik, akik tépelődhettek volna a cigány néplélek rejtelmein, kutathatták volna az ősi cigány eposzt, írhattak volna himnuszt, habár mire is mentek volna vele hadsereg nélkül. Róluk leginkább rendeleteket írtak, néha egy-egy könyvet. Ezekben az ezeréves sztereotípiák változatlan formában születtek és születnek újra, és hiába pontos, nem biztos, hogy ez a könyv segít megváltoztatni őket. Hiszen a másik magyar nyelvű, szélesebb közönségnek szánt meghatározó munka, az évekig oláh cigányok között élt antropológus, Michael Stewart Daltestvérekje is felhasználható (már használják is) mondjuk a cigányok és a lopás szerves kapcsolatának illusztrálására, csak ügyesen kell kiragadni belőle részleteket.

Lehet, hogy Fraserből is bőven szemezgetnek majd azok, akik genetikai, vagy ha az nem megy, kulturális determinizmusok köré szervezik világképüket, történelmi legitimációját keresve "a" cigányról alkotott vélekedéseiknek. Valami alapja csak kell hogy legyen az ezeréves erőltetett menetnek, mondják majd szegények, pedig a Fehér könyvek már nem középkori grófokról, hanem róluk, a "cigányprobléma" mai megoldóiról szólnak.

- kerényi -

Osiris Kiadó, 1996, 335 o., 980 Ft