Túl azon, hogy a Middlemist Red a hazai reflexekhez képest meglehetősen gyorsan importálta a nyugati független gitárzenék – az évtized első felében az egyik legtrendibbnek számító – neopszichedelikus ágát, a budapesti négyes inkább azért lett fontos a magyar könnyűzenében, mert egy nem túl nagy hagyománnyal bíró műfajjal és főleg angol nyelven énekelve tudott túllépni a kisebb klubok világán. Most már ott tartunk, hogy a második lemezbemutatóra kinőtték az A38 nagytermét is. Persze, kellett hozzá az erre fogékony új közönség is, de kétségtelen tény, hogy a zenekar 2014-es debütáló albuma attitűdben, hangzásban és minőségben is olyan volt, amilyennel New Yorkban vagy Londonban sem okozott volna szemöldökráncolást ez az ügyesen összeválogatott, a posztpunk és a neopszichedélia által dominált, de részleteiben csomó mást is felvillantó gitárzene.
A most megjelent Ripple Soul organikus folytatása az előzőnek. Két olyan számmal indul, amelyet a krautrockos lüktetés miatt utazós zenének is lehetne hívni, de a Drifter In The Dark tánczenés kiállása és a Silverline bugyborékoló szintijei egyúttal az éjfél utáni klubkompatibilitást is biztosítják. Ezután csak a két instrumentális darabnál ül le kicsit a lemez, de talán akkor is csak azért, hogy az Illuminair és a From The Corner Of My Eyes posztpunk slágereivel elkezdődhessen a menetelés a lemez második tetőpontja, a legjobb sorokat rejtő Mellow felé, hogy végül a nyitányt visszaidéző hangulatban zárják le ezt az újfent erősre sikeredett anyagot.
Szerzői, 2016
