Gaye Su Akyol: Hologram Imparatorluğu Gaye Su Akyol a nagy török dívákat, Selga Bağcant és Müzeyyen Senart hallgatva cseperedett fel, aztán az alternatív rock – a Sonic Youth, a Nirvana és Nick Cave – hatása alá került. Mielőtt énekelni kezdett, festett és antropológiát tanult, csak aztán az isztambuli éjszakában a Bubituzak együttesbe botlott, és azzal felborult minden. A Bubituzak a kíséretébe szegődött, és 2013-ra kikerekedett az első lemezük, a Develerle Yaşıyorum. Azóta szárnyalás van, mégpedig az a homályos tekintetű, lebegős fajta, amely a klasszikus amerikai pszichedelikusokra jellemző. Túlestek néhány rangosabb fesztiválon is, és most a felkapott Glitterbeat Records lecsapott a második albumukra, úgyhogy komoly globális robbanás várható. A Hologram Imparatorluğu érintését ugyanis nem lehet megúszni. Magával ragad menthetetlenül.
Egy fátyolos, gyönyörű hang, és hozzá anatóliai gyökerek, a Jefferson Airplane és a többi, akusztikus török hangszerek és betépett gitárok, gyöngédség és erő, Kelet és Nyugat – végül is ennyi az egész. Meg az a bársonyos bőrkötés. Innentől békén hagyható a bazár, Isztambulról Gaya Su Akyol szól. (Glitterbeat Records, 2016)
Vaudou Game: Kidayó A gitáros-énekes Peter Solo a togói vudu kultúra központjának számító Aneho-Glidjiben született. Számára is a vudu jelentett mindent: a természetet, az emberséget, a békét és persze a törzsi rituálék zenéit. Csak miután egy olajoskannából elkészítette első gitárját, nyílt meg előtte a világ. Akkor aztán rákattant a különböző afrikai irányzatokra, majd szedte a sátorfáját, és Európába települt.
A Vaudou Game együttest Lyonban hozta össze. 2014-ben debütáltak az Apiafo című albummal, ami ki sem hűlt még, de már egy új korongot tettek az asztalra. A vudura jellemző énekbeszéd és ritmusvilág a Kidayótól sem esik távol, de ami igazán süt belőle, az a hetvenes évek funkyja – afrobeatbe és etióp soulba mártva. Kissé betépve úgy is hallgathatnánk, mintha James Brownt és Fela Kutit és Mahmoud Ahmedet egyszerre raktunk volna a lemezjátszóra. És nagyon jól éreznék egymást abban a nagy pörgésben. De hát ilyen a vudu… (Hot Casa Records, 2016)
The Klezmatics: Apikorsim Heretics „Ez kőkemény, hardcore klezmer; nincs benne semmi fúzió, semmi hiphop vagy beat” – mondta a Narancsnak Frank London (Ragyogás, 2016. szeptember 15.), és majdnem elhittem neki. Oké, olyan látványos fúziókról valóban nem beszélhetünk, mint az americanás Wonder Wheel, a latinos Rise up! vagy a gospeles Brother Moses Smote The Water albumok esetében, de aki vegytiszta klezmerre vágyik, azt el kell szomorítanom. A partifílinget legfeljebb két szám (a címadó és a Party In Odessa) hozza, a többi másféle mámort tartogat. Engem főleg a jiddis versekre írt zenék varázsoltak el, különösen a Vi lang? című, aminek a kijevi pogrom elől Amerikába menekült David Edelstadt írta a szövegét. De hát nettó költészet a Der yokh című Lluis Llach-dal is, mely a katalán függetlenségi mozgalom himnuszának számított, míg a Three-Ring Sirba és a Green Violin simán tovább tágítja az avantgárd vagy forradalmi klezmer határait.
Na persze, Frank London nem akart becsapni, inkább arról van szó, hogy a Klezmatics zsigerileg képtelen tradicionálisan játszani. Minden hangja, minden gesztusa eredeti és meglepő; ha úgy tetszik, eretnek. És hát könnyen lehet, hogy fennállása harminc esztendejének éppen ez a legjobb albuma. (World Village, 2016)
Okra Playground: Turmio Finn etnopop három énekesnővel, karéliai gyökerekkel, a Kalevalát és a Kanteletárt idéző szövegekkel… Az csak a Värttinä lehet – vágnánk rá kapásból, de nem, ez itt az Okra Playground, melynek debütáló albumát éppen szénné kaserolják a szaklapok. Többek közt arra fektetve hangsúlyt, hogy az említett párhuzamok mellett-helyett előtérbe kerüljenek a sajátosságaik. Mint amilyen a hangszerelés. És hát tényleg, az egészen unikális, ahogy az archaikus hangszerek, a kantele és a jouhikko magukba szívják az elektronikát – a billentyűket, a basszusgitárt, a programozást. Mintha együtt szóltak volna mindig is. Ha feldobom, ősi és lokális, ha leesik, friss és univerzális – na, ebbe a küldetésbe szokott a legtöbb zenekar belebukni. Hogy aztán az Okra Playground-féle kivételek erősítsék a szabályt.
Egy szó mint száz: az Okra valóban több mint ígéretesen startolt. A tagjai persze vérprofik, amiről a Sibelius Akadémián kaptak papírt. Aztán különféle formációkban edződtek tovább, mielőtt 2010-ben összeálltak. Kéne még beléjük valami „őrület”, vagy mögéjük valami „pokol”, és akkor a csúcsra jutnának, összetéveszthetetlenül. (Nordic Notes, 2016)
