Interjú

„Minden lélegzet számít”

Okszana Dika operaénekes

Zene

Hangja szenvedélyes és erőteljes; most Abigél szerepében lép színpadra a Margitszigeten Verdi operájában, a Nabuccóban. Az ukrán szoprán énekesnőt arról is kérdeztük, mit tehet egy művész háború idején.

Magyar Narancs: 2004-ben végzett Kijevben, ezután nagyon gyorsan ívelt fel a pályája. Mi vonzotta az opera műfajához?

Okszana Dika: Az opera mindig különleges vonzerőt jelentett számomra. Ez az a műfaj, ahol minden egyes pillanatban több művészeti ág egyesül: az ének, a színészi játék, a zene, a fizikai jelenlét mind együtt dolgozik. Ez egyszerre teszi az egészet elképesztően izgalmassá és nagyon nehézzé is, de talán épp ez az összetettség vonz újra meg újra magához.

MN: A családjából örökölt zenei tehetséget?

OD: Senki sem volt hivatásos zenész a családomban, de édesapám sok hangszeren játszott – harmonikán, gitáron, trombitán, sőt még szájharmonikán is –, úgy emlékszem, nagyon muzikális ember volt, de mindent magától tanult. Édesanyám hangja meglepően szép és erőteljes volt, de sosem tanult énekelni. Talán tőlük származik az ösztönösség, amely a zenében jellemez.

MN: Úgy tűnik, különleges vonzalmat érez az olasz opera iránt. Ez a repertoár áll önhöz a legközelebb, vagy ez illik leginkább a hangjához?

OD: Mindkettő igaz. Nagyon szeretem az olasz zenét, és az is sokat számít, hogy beszélek olaszul. A nyelv ritmikája, dallama otthonos és ismerős számomra, szinte az anyanyelvem lett. Ezért is érzem különösen közel magamhoz ezt a repertoárt, nemcsak hangban, hanem lélekben is.

MN: Az évek során változott a viszonya bizonyos szerepekhez, például Toscához vagy Turandothoz?

OD: Ahogy az ember érik, változik a látásmódja is, és ez a színpadi szerepekhez való viszonyban is tükröződik. Azok a szerepek, amelyeket korábban talán szikárabbnak vagy egyszerűbbnek láttam, ma már sokkal összetettebbnek tűnnek. Tosca nem csupán tragikus hősnő, tele van ellentmondásokkal. Turandot nem csupán jéghercegnő, benne is látom a sérülékenységet, a magányt, a változás lehetőségét.

MN: Franco Zeffirelli is rendezte önt egy Turandot-produkcióban. Ő a klasszikus, hagyományos színpadi értelmezések híveként volt ismert. Milyen volt vele dolgozni?

OD: Kivételes tapasztalat volt. Zeffirelli mélyen hitt az énekesekben, de még inkább a látványos színpadképekben, a tömegjelenetek erejében, képes volt az egész színpadot egy lélegző festménnyé változtatni. Nekünk, énekeseknek szabadságot adott, hogy igazán önmagunk lehessünk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.