Interjú

„Minden lélegzet számít”

Okszana Dika operaénekes

Zene

Hangja szenvedélyes és erőteljes; most Abigél szerepében lép színpadra a Margitszigeten Verdi operájában, a Nabuccóban. Az ukrán szoprán énekesnőt arról is kérdeztük, mit tehet egy művész háború idején.

Magyar Narancs: 2004-ben végzett Kijevben, ezután nagyon gyorsan ívelt fel a pályája. Mi vonzotta az opera műfajához?

Okszana Dika: Az opera mindig különleges vonzerőt jelentett számomra. Ez az a műfaj, ahol minden egyes pillanatban több művészeti ág egyesül: az ének, a színészi játék, a zene, a fizikai jelenlét mind együtt dolgozik. Ez egyszerre teszi az egészet elképesztően izgalmassá és nagyon nehézzé is, de talán épp ez az összetettség vonz újra meg újra magához.

MN: A családjából örökölt zenei tehetséget?

OD: Senki sem volt hivatásos zenész a családomban, de édesapám sok hangszeren játszott – harmonikán, gitáron, trombitán, sőt még szájharmonikán is –, úgy emlékszem, nagyon muzikális ember volt, de mindent magától tanult. Édesanyám hangja meglepően szép és erőteljes volt, de sosem tanult énekelni. Talán tőlük származik az ösztönösség, amely a zenében jellemez.

MN: Úgy tűnik, különleges vonzalmat érez az olasz opera iránt. Ez a repertoár áll önhöz a legközelebb, vagy ez illik leginkább a hangjához?

OD: Mindkettő igaz. Nagyon szeretem az olasz zenét, és az is sokat számít, hogy beszélek olaszul. A nyelv ritmikája, dallama otthonos és ismerős számomra, szinte az anyanyelvem lett. Ezért is érzem különösen közel magamhoz ezt a repertoárt, nemcsak hangban, hanem lélekben is.

MN: Az évek során változott a viszonya bizonyos szerepekhez, például Toscához vagy Turandothoz?

OD: Ahogy az ember érik, változik a látásmódja is, és ez a színpadi szerepekhez való viszonyban is tükröződik. Azok a szerepek, amelyeket korábban talán szikárabbnak vagy egyszerűbbnek láttam, ma már sokkal összetettebbnek tűnnek. Tosca nem csupán tragikus hősnő, tele van ellentmondásokkal. Turandot nem csupán jéghercegnő, benne is látom a sérülékenységet, a magányt, a változás lehetőségét.

MN: Franco Zeffirelli is rendezte önt egy Turandot-produkcióban. Ő a klasszikus, hagyományos színpadi értelmezések híveként volt ismert. Milyen volt vele dolgozni?

OD: Kivételes tapasztalat volt. Zeffirelli mélyen hitt az énekesekben, de még inkább a látványos színpadképekben, a tömegjelenetek erejében, képes volt az egész színpadot egy lélegző festménnyé változtatni. Nekünk, énekeseknek szabadságot adott, hogy igazán önmagunk lehessünk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.